FrissítésSúgó

Beki	2006.02.24. 18:30 -
	Szabó P. Szilveszter Művészúr novellái... csodálatos... fantasztikusak.

[12-1]

Beki	Előzmény | 2006.10.01. 16:04 - #12

A Hó Fakító félelemmel telve állt a fal mellett, félve önmagától egymást, vágyakozva a másikból kihozni azt, ami csak neki szól. Egymást szólongatva álltak, feszélyezett tekintetüket látva a másik tekintetében...közben nagy pelyhekben hullt... Belefeledkezve egymásba tértek meg az élet szigetére, melyről szabadulni - vágyakozva a nap naputánt - félnek. Félnek tőle... Most már az egész utat és a házakat is ellepte. Vastagon. Szeretik. Szeretik, ha szemlélőkké válhatnak abban az arénában, hol ők voltak eddig a gladiátorok. Egymás sebeire orvoslást találva feledkeznek önjeikről kik távolról - merő szeretetből, de mégis eltaszítva az érzést - válnak hasztalan segítőkké abban a világban, melyben mellékszereplők csupán...de ezt magyarázzuk nekik... Hasztalan! Félnek minket önmagukra hivatkozva. Válnak bíránkká tárgyalásukon. Keresik, a sehol sincs, üres kifogásokat és okokat...elárulva maguk... Végső megbékélésükhöz térve válnak hasztalan időt elpocsékolókká. Ezt tudván...? Újra a sarkukra állván noszogatnak minket hanyagoltatásuk netovábbját kicsikarva belőlünk. Mi pedig...? Választhatunk... Vagy...vagy... Vagy ők...vagy Mi... Miért...? Miért ne...? Tesszük - teszik - fel a kérdést... Ha már... Ha már elköteleztük magunk... Akkor miért... Miért pont... Pont ott... Ott, ahol... Ahol már voltál, s mégsem üvöltöttél félig egész emberként az éjszakába. Mikor érezted azt a tüzet, mely minden kérdésfeltevést feltevésként tesz kérdővé. S a neki tulajdonított nihil tanácsadójaként válik optimista lelki kapoccsá bennem, benne s együtt éljük egymást. Miért...? Ti... Ti kérditek...? Kik jódolgotok elvakultságában, beképzelt szeretetben és látszatproblémák mentességétől félve éltek hitt szabadságotok birodalmában. Abban a birodalomban, hol vélni vágyott posztotok betöltőinek kinevezőit önötök sem ismeri. S ti...? Ti bántotok...? Minket...? Akik belőletek vagyunk. Akik igazán szeretnénk lenni. Félve tőletek, válaszotok. Artikulátlan válaszotokon döbbenten visszameredve telik meg szemünk könnyel, hogy lemossa rólatok a hitt szennyt. Mi tudjuk... Tudjuk, hogy ti... Ti nem... Csak most... Most úgy gondoljátok... Bennünk bízhattok, mert mi - józanul gondolkodók - tudjuk az eljövő valót. Ránk számíthattok, ha majd kicsúszna lábatok alól az élet megszokott pályája. Mert mi már a túlparton vagyunk... Átjöhetnénk, de minek... Minek is zavarnánk... Minek is zavarnánk meg titeket - a látatlanság homályába süllyedőket - kik szemellenzővel - hitten örökké élve - úgy is áteveztek, ha lassan is. Ne bántsatok hát minket...! Segélykiáltásunk úgy sem jut el fájóságotokig fájóságtok miatt... Tudjuk, hogy mi is... Mi is számíthatunk rátok. Vannak azonban, akiket gyanútlanul méregetünk, s eléjük állva várjuk a mannát - jogosan őt ismerve - de hiába. Csak... Csak őt ismerjük...? Vagy őt-magát...? Soha nem tudjuk meg, ha... Szükség lenne egy pillanatnyi képet mellőző, a fájdalmasság közönyösségébe süllyedő nyitásra. Mely végre pontot tehet...! ...most már az egész várost befödte...amerre csak a szem ellát minden... Még az emberek is... Siklanak... Félnek... Talán magányosak...? Néznek, de nem látnak... Vagy talán, csak pont minket nem...de hát így mi sem tudjuk őket... Félnek tőlünk...? Talán... Nem hinném... Hisz látjuk, s érezzük őket. Nincs olyan, amit látni és érezni ne volna jogom és kötelességem...!? Mikor...? No igen...   S mikor végre eljutunk hozzájuk, s már megérinthetnénk... ...még mindig hullik, s az egész tájat befedi... őket, akkor következik be rövid tépelődés utáni Gordiusi nyesésünk, hogy: Félünk egymástól... Nem látom önnét s ő sem lát önömbe. Talán így jó...vagy csak megszokott... Elfogadott erkölcsi normák... No igen...?! Ő az...! Nem igaz, hogy nem szabad érdekelnünk egymást...! Mi hát a cél...? Te...? Csak te...? Csak Te élsz majd bennem, emlékeimben...? Miért...? Miért pont én voltam az, aki éppen arra járt... Aki éppen ott voltam akkor is... Hogy együtt hallgatjuk csodálva a nagy őt, míg a hallgatók között egymásra találunk. Hirtelen szertefoszlott egy álom... Bekövetkezett... Most jó...? Mi lesz...? Mi lesz majd eztán...? Hogyan mondjuk majd el egymást, hogy vezérünk ne az érdek legyen. Merő megszokásból... Kell-e álarc, ha te is meg akarod tartani... Neked hányszoros rétegződés kell, hogy élhess köztem s köztem... Kell-e ekkora gigászi gyöngédség, mely olysokszor hiábavalóságnak mutatkozik - az eredményt, mit sem változtatva. Te ezt érzed! Érezned kell, hisz vágysz rám... Talán így egyszerűbb... Különös... Nekem kell, hogy érezzelek...! S te érzed önmagad érzését általam...? Félsz engem annyira, hogy megértsd mennyire kell lelked megnyugvásához önnön tudatod tudatlanságának szabadon engedése tudatlanul...? Hogy ne légy többé görcs... Egy utolsó izomrángás, mielőtt az a két ujj érintené meg szemhélyid... Félsz engem annyira, hogy megérts magad válaszának mélységét kifakasztva felém. Félj, de ne a valót! Hanem a mi lett volna ha, feltevéseidtől. …még mindig hullik s befedi most már az egész tájat… Miért kell a válasz…? Miért kell ok és okozat…? Miért kellenek nevek az érzéseknek, mikor azok nevekbe öntésekor elvesztik igaz jelentésük. S falat emelnek felénk, elzárva ezzel menekülésünk. Mi is csak nevekké válunk. Nem csak egyszerűen veled vagyok, hanem… Elfogadjuk a világot…? Felforgatjuk a világot…? Azt hiszik…? Komolyan azt hiszik…? Félnek tőlünk…?! Ők a gyengék…szegények… Féljünk tőlük…? Kárt tesznek bennünk…? Vagy már késő…? Itt az ideje, hogy kitörjünk…? Most vagy soha…? Nem tudni… Mihez viszonyítsunk? Kik mutatják meg a valót, ha már mindenki tébolyult ebben az arénában? Mindegy… Talán így jó… Nem tudni… Csak azt, hogy mi itt vagyunk együtt. De meddig…? Minek… Minek kérdezni előre nem látható, érveket kereső, kimondhatatlan kimondhatóságú szócsöveket kajtatva… Úgy is rajta vesztünk, ha nem most akkor… Most jó…! Most kell élnünk…! Ők többen vannak…! Most kell élnünk, bennünk igazán…! Együtt…   " Sűrű csönd ropog a havas mezőben." Holt vidék - József Attila Mátészalka, MCMXCI. XII. XXVI.

Beki	Előzmény | 2006.10.01. 16:00 - #11

A Sár   Víztükörbe néző, üres tekintetű, egoista árnyak révednek vissza reám, szalmaszagtól bűzlő, kihalt ágyam plafonjáról. Végtelenségbe nyúló, selymesen zakatoló életképek mozzanatai csillannak meg abban az ékkőben, melyet szívünk felett hordva figyelmünk armadát állítjuk - tudatlanul, vesztünket félve - korlátok közé. Arrogálunk - a másikat félve - önmagunk rosszabbját. Kudarcba vive ezzel önmagunk mivoltát. Testünk armatúráit felsorakoztatva - magunk színe előtt - csodáljuk énünkkel ezt a nevünk alatt futó testet nap, mint nap. S gondos odafigyeléssel - vigyázva erkölcsünk rosszabbá nem válását - az élet ügetőpályáján magunkra fogadva állunk ki a tisztelt publikum elé. Kielégültségünk tespedségéből felocsúdva dobjuk oda - pusztán a skalpért - önmagunk az elsőnek. S énünk aromáját fölhasználva válunk az aspermatizmust félve egy olyan lénnyé, mely a látszólagosság naivitásától megszabadulva éli énjével tusázó, önnének nem tetsző, vibrálatlan életét. Versenyben van nap, mint nap az én. Testünktől távol sírja vissza az összhang - már csak reményfoszlányok között ringatózó - csökevényeit. Ekkor törik meg a lélek árnya, melyet a test immáron tükrözni nem képes. S válik egy olyan lénnyé, mely a józan gondolkodású életből kizárva magát tusázik a seholsincs győzelemért. S bizonyít. De kinek? Félve önmagát. Remegő félelme hasonlóságát másban keresve szűkül élete egy olyan szürkeségbe, mely az én lenyűgözéséből eredve folyik össze nap napután egy paradicsommá. A paradicsomban megválogatva társaink visszük előbbre önmagunk a végzetes lelki megtisztulás felé. Ennek díja csupán csak egy paradicsom. Nem ért... ! Félek. Látok. Hallok. Hallom, de nem a valót. Hát mindenki tébolyult köröttem? Félek... Félek a józannak vélt gondolkodástól. Hát süllyedjek vagy emelkednem kell... Hulljak alá a naivitás talajára vagy emelkedjek bele a hallgatlagos közönyösségbe? Közönyösség... Amilyenné váltam és életerőt adott nekem, mely a többi bolondnak csupán mozgatója csak. Észnélküliek... Bizonyítanak. Kinek...? Hisz jó dolguk van. Sirnak. Fájnak. Értelmetlenül... Okozzák okozva a másik fájóságát s bevésik a nevet a naptárba. S félik nevük hangját kiejtve más szájából, melyért pusztításvágy a válaszreakció. Mert nincs uralkodás a másik felett. Nincs csak az enyém és igazán ő a tiéd sem, hisz az enyém is. Bizonyítunk. De kinek? Szerves fogaskerekek vagyunk csupán. Kenőolaj gyanánt tapasztjuk be másikunk száját, hogy meg ne tedd azt. Hát kell-e ennek a gépezetnek mindent elsöprő, vágycentrikus lelkek temetőjévé válni... De míg fel nem ébred a fogaskerék, addig kézen fogva önmaga pusztítójával, szinkronban halálvágyának elkeseredett örjöngésével, tudatának tudatlanságával, önmaga elismerhetetlenségével vonaglik térdig süppedve az élet szürkeségében. S bizonyít. De kinek? Süket fülekbe orditva, választ nem várva áll némán s elégedik meg önmagával. Félek túl kevesen vagyunk mi - “e társadalom melléktermékei” - kik a lélek béklyótlanságával élve adják szeretteinek önmaguk. S bizonyítunk? Nincs kinek! Kik körülvesznek minket, Hallják s Értik “csupán” mit mondunk. Ez a bűnük... Ha igen, úgy büntetésük... Az élet. Önként vállalva ezt a kint... Hát van-e különbség élet és élet között...? S a térdig gázolók epitófiumként olvassák majd ajtainkon tetteink. S kacagnak rajtunk. Mi ezt elszorult torokkal figyeljük ideátról. Egymásba fonódva. Békében. S ha már meg-megtörik a lélek árnya s az ingoványból is feltűnnek a reményfoszlányokkal kecsegtető szigetek. Akkor léptek át hozzánk, megértve önmagatok. Megbocsátásotokat kérve. S bizonyítotok. De már van kinek.     Mátészalka, MCMXCI. XI. XXVIII.

Beki	Előzmény | 2006.08.14. 13:00 - #10

A Kő   Csobbant a víz, amikor beledobtam újra és újra. Láttam amint a tó aljára hull, rá a másik s a másik. Koccan. Nem hallom, érzem! Találkoznak. Hallgatnak. Szótlanul feszengnek a tágasság tükrében, pihennek. Várják a csodát, a változást… S már-már jő is… Nem hallom! Érzem! Úgy sejtem jő valami. Valami történni fog. Ekkor hirtelen egy fuvallat lepi meg a tó tükrét, mit sem változtatva a mélyen. Ott nyugalom van és csend. Nem hallom! Érzem! Tudom, hogy mindjárt én kerülök sorra, s már-már belezuhanok, amikor valaki megfogja, s visszatart. Hátra nézek, hogy szemében választ találjak –a hallgatlagosságot nem kímélve – de ekkor eszmélek, hogy csak vágyaim délibábjával játszadozom, a történések meg nem történésére vágyakozva. Ekkor hirtelen megingok, de nem zuhanok. Még visszatart valami… Recseg-ropog vasfoga. Nem hallom! Érzem! A múlt. Elszakadni tőle? Szeretnék, de nem merek!? De mégis! Most már képes vagyok rá! Tudom! Hallom még enyéim hívó szavát ott benn, de tudatom összerezdül. Nem hallom! Érzem! S ugrom… Itt vagyok! Hirtelen megtelik e nevem alatt futó test valamivel, valami nemes és tisztább dologgal, amivel nem találkozott a régi beposhadása óta. Megtisztultam! Úszkálnék, szippantanám önömbe. De nem… Húz valami! Hirtelen rádöbbentem, hogy… Én is! Felgyorsultak az események. Már elhagytam a felszínközelt. És hirtelen…   Egy koccanás. Miért itt a mély homályában kell, hogy megvilágosodjon elmém, ezen még lesz időm elgondolkodni. Nézem a köröttem lévő együgyűek megpihent realitását… Egy utolsó sercegés, mely a felkavarodó iszap rámhullásakor hallik. Hallom… De, már nem érzem...

Beki	Előzmény | 2006.08.14. 12:59 - #9

A Csend   Hallod? Már itt is. Némaság és félsz. Benne vagyunk. Éljük. Rajtunk csattan. Hallod? Félsz? Már itt is? Több esélyed már nem lesz! Benne vagy! Élj! Rajtad csattan! Hallod? Élsz?! Már itt is?!!! Neked semmi se szent? Ezt teszed? Ezt mered tenni? Már itt is? Te tartod az ostor nyelét! Mit számít! Kínlódhatsz! Társakra itt nem találsz!!! Rajtad csattan az ostor… Állj tovább! – De hova? Ahol járok mindenütt a szemembe, mondják: Jártál Már itt is! Állj tovább! Állj tovább hát! Hallod? Csattan

Beki	Előzmény | 2006.08.14. 12:58 - #8

A Műtőasztalon   Ugyanazt a porréteg által fedett asztalt törli le sejtelmesen a Keddi szél, mely szokásos hatórai csobogással lépett be azon az ablakon, melynek fényszűrése - immáron sokadjára - fénytelenségbe átszűrő, mélységesen vak alliterációval szűnik meg naphosszat, az éjbe átnyúló fényponti szürkeségbe. Az éji oktalan szükség, tévelygések diszkvalifikálhatatlan borzalmai merengnek vissza arról az átlátszatlan üvegről, melynek megduplázódása már csak szemünkben éli a hanyatlás féktelen emóciók összvességének mivoltát. Szinkópákkal dúsított ablakunk nyikorgása olyan mélyre hatoló, felületi tályogot borzaszt lelkünkben, melyet az elviselhetetlenségig suhanó árnyak követnek a fájó műtőasztalra. Együgyűek félő szava hallatja a számunkra szűnni nem akaró - de mégis lelkünk vajúdását csillapító - Halleluját. Vége…? Nem, még borzad. Remegő testében még borzad lelke. Tehetetlenségünk és tenni akarásunk szaporátlan tétovaságával válunk koronatanújává - sokadik életművünknek - e testnek. Sárbatiport teste utolsó rángásai végtelen kiegyensúlyozottság és harmónia lelki szemeink tükrében. Legalább is úgy teszünk mintha… …de már mi is elhisszük a valótlan valót, s beleolvadunk a Keddi-vizit viharos közönytengerébe. S mégis félünk. Keretbe foglalt fájdalmatlan fájóságba, szűnni nem akaró, székletbe zárt fájdalmak szűnni nem akarását akasztjuk ki a plafonra… S figyeljük - torkunk gombócával - félve önmagunkat, testünk társításával zsebünkben. Végigpergetve életünk egyszemélyes moziában guggolva kukkoljuk létünk buborékként szétpattanó, színes szinkronizált koreográfiáját. S karmunkon szorosabbra húzzuk a végső cédulát tartó köldökzsinórt… Felkavarva életünk szenvedélytelenségét válunk a Prosectura részévé, hol besüllyedünk barátink ártalmatlan naivitásába… Kettőt fordítunk rajta s eldobjuk a kulcsot… A többi néma sóhaj…  (iszonyatos és borzalmas. nincs rá szó...)

Beki	Előzmény | 2006.08.14. 12:56 - #7

A Ladik    Éppen havazott, így hát nem tudtam egyedül maradni magammal. Kiléptem az ajtón. Köröttem feszengett a szűziesen átnemjárt hó. Elindultam, menekülni önmagam elől. Már nem is tudom hol elvesztettem. Az állomást elhagyva hátranéztem, s a szűzi havon megpillantottam e nevem alatt futó test lábnyomait, s örültem... Örültem, hogy már vagyok... Újra együtt. Majd az arra haladó hajnali szódás lovát szólítottam meg. Csak álltunk csendben, egymással szemben. Néha bezáródó, könnyel átitatott pillantásában találkoztam homorúan elhomályosult arcommal, s örültem... Örültem, hogy még vagyok... Elbújtam. Majd elindultam a szekérnyom jöttéből s kerestem... Kerestem a tavat, hova fiatalságom bohóságával parancsoltam a köveket. Melyek talán még mindig ott alusszák téli álmuk, gondtalan... Vágyom közéjük, hogy örüljek... Örüljek, hogy majd talán... ...talán én is vagyok...

Beki	Előzmény | 2006.08.14. 12:55 - #6

A Sír   Rongyként legördülő fohász járja át, lelkünk vakkantástalan szomjúságát felétek, ki még vagytok. Puha lepelként lelkünk fájóságát vonyítva ülünk mozdulatlanul azon a sírkövön, mely alatt immáron soká és a végtelenségbe nyúló holnapig foszlunk ki, önmagunk megismerése gyanánt. S félünk. Ha majd minden kivilágosodás tanúivá válhatunk, s előttünk se lesz már titkunk, akkor válunk olyanná, mint te vagy. Kiemeljük önmagunk, kézfogásunk kézfogástalanságával, hogy újabb valóságtudatra ösztönzés helyett, visszatérjen lelkünk a vigyázó feszélyezetlenségbe, melyben élnie kell –muszáj. Vágyakozva az újabb hantolásra mérünk önmagunkra naphosszat újabb féltő szót, hogy Vigyázz!

Beki	Előzmény | 2006.03.01. 19:46 - #5

A gig   A fatális életképtelenség beteljesülése előtt még megpihen, felkészülve ezzel... Életútjára döbbenten mered vissza, hol csillogó árnyak és betemetetlen, elfelejtett lelkek fonják körül, hogy segítsék az emlékeimben élők fájdalmatlan realitását. Ha rossz is volt, volt! Lett volna-e, ha a friss nyomok koradélutáni magányára, törölni vágyó akaratok zúdulnak, hogy elzárják a visszautat, felkészülve ezzel... Széles ívben elkerülve a gondok, fájdalmak léttelenségét, s ez ívre kifeszített vitorlával evez széllel szemben, még mielőtt odaérne... A lemenő Nap árnyékában - féltetten vágyát - visszahúzódva várja ki, felkészülve ezzel... Napirendre tűzi önét nap, mint nap s béna izomgörcsként szalad előbbre a posványban, ahová immáron tartozik... S mikor felmerül a lehetőség lehetetlensége, tudjuk meg a valót, mely már nem fáj annyira, mint fájhatott volna az igazságtalan színpadi félsz... Ringatózva kelsz föl, s eltöröd az evezőt... Keserves planktoni magány… Ne törd… Fodrozd a vizet… Tedd végre azt, hogy lásd, érezd mi vagy… S mi lehetnél, ha mindezt megteszed… Meg mered tenni… Mozdítsd a feszengő óceánok rezzenéstelen tükrét! Hagyj nyomot… Karcold a tükörbe mondatod: "Folyik a nagy színjáték, s te is hozzáírhatsz egy sort…"

Beki	Előzmény | 2006.03.01. 19:15 - #4

Csernozjomi emlékek Kudarcomat most már nem titkolhatom előtte sem,hiszen ő főzte a kávét. Lassan őrölte le, mintha érzett volna valamit. De nekem ekkor még sejtelmem sem volt arról, hogy meg fog történni. Előre -szerintem - ő sem tudta. Igazán csak sejtette, úgy sejtem. Amikor ketten átmentünk az erdőn, már várható volt, hogy ugyanúgy fog megszólalni a kökörcsin démona az a kakukk, amely már Kedden is. De nem. Csend volt. És ő csak őrölte és egyre csak őrölte a kávét. Így utólag egy kicsit féltem tőle. De most már tudom, hogy ez súlyos hiba volt. Hiba lett volna vele szemben megtenni azt, amire még csak nem is gondoltam. Csak akkor, amikor a kávéfőző biztosítószelepe szólalt meg. Ilyen éles pofont, ekkora szimmetriasértést még tőle sem tűrök el. Pedig ritka tehetség volt. A távol-keleti expedíciói során szerezte azokat a sebeket, melyek a sérülést követő három napon belül beforrtak ugyan, de emlékei örökre bevésődtek, hisz ekkor vette a kávéfőzőt. Mely még mindig süvit - ezzel is bebizonyítva a tényt, hogy Ő kész. Kész vagyok! Az erdő vasfüggönyén végre úgy hatoltak át a fénysugarak. Igazán csak akkor figyeltem fel rá, mikor megláttam annak a fának a tetején, amelyet még valaki ültethetett. A kávéfőző! Ő az! Na végre! Nem vagyok egyedül! Tudom, hogy 15 perc múlva kezdődik el a légitámadás - mely elkerülhetetlen -, de mégis felmászom érte s lehozom. Ebből a szempontból legkönnyebb dolga az északon állomásozó szárnynak volt. Körülzárta Leningrádot. Most már bizonyosan tudom, hogy nekem is kijárt volna az a 3 perces kávészünet, melyet megzavart. És tudom, hogy mindezt az akadozó német hírközlésnek köszönhetem. 1941-42 tele, mely Oroszországban ért, soha nem tudta elfojtani a biztosítószelepet. Mint később kiderült, már akkor tudták, hogy Japán nem fog támadni keletről 5 óra előtt. Ekkor azonban még nem dőlt el semmi. Sokkal nagyobb volt ennek a mozdulatnak a morális hatása, mint ami kiderülhetett volna, ha időben leszűrik a zaccot. Láztalan lázálmokat kergetve döbbentem rá, hogy kiáltásom úgy sem jut el az illetéktelenek által elzárt személyekhez. A hír igaz - Hajóvonták találkozása Tilos! Tehát már ott sem. Ott sem jutok át. Már-már feladtam. Kis híján belepréselődtem. Most már tudom, hogy vége. Megmaradtam önmagamnak. Nem vetkőztem ki emberi mivoltomból. Még érte sem, kit úgy szeretek. Ki még mindig süvit ott a sarokban, hová első haragomban dobtam. Fittyethányva kótyavetyélt időtlen időmre vergődik - közben kiáltva a szót: Lángszóró! Aztán már csak arra emlékszem, hogy vadászgépek húznak el fejünk fölött. Közben nagy pelyhekben hullt, s fel-felmordult. Síkság itt-ott fa, bokor, és ő és persze homok. Homlokomról a cseppek fondorlatosságukat latba véve vigyázzák egymást, nehogy reám zuhanjanak a felkelés végett. Csak némán és funkcionálatlan magányban, kollektive élik meg az elidulás és földre csapódás közti szabadságot, melyre én is vágyom. Életerőm utolsó cseppjének eltávolodásakor leültem a mélyen tiszta humuszra - a kávéfőzőm mellé - és vele együtt fütyültem a világra. Mátészalka, MCMXCII. II. IV.

Beki	Előzmény | 2006.03.01. 19:13 - #3

A Csepp Összegyűrt álmokat és kifakulatlan arcokat nézve, nyugalmam pillanatnyi képei közt rosálva várok rá, hogy újra felbukkanjon a fény. A fény, mely direkt kóceráj falai közt talál megnyugvást s elnyelődik a szégyenben. Abban a szégyenben, mely roskadástól telve feszül a falon. És hirtelen átfutott egy gondolat… Egy nemes gondolat… Egy hasznos gondolat, hogy mégis… Megvilágosodásom csörrenetes csapódása, ajtóm szárnytalan nyikorgása ébreszt föl a félálomból. Melyben csupán pillantásom pislantása tartotta az életet. Kitágult pupillám szürkeségével pislákolok az eljövendő elmúltjába, s nem várok tőle semmit. Botorkálok a sötétségben a magatehetetlenségem nyöszörgésével tusázva, és csak néha ütközök a remény fénytelenségébe. Ekkor hirtelen fulladt tüdőm repedezettlenségével állok meg, hogy lerójam egyperces kegyeletem a szépért… S hogy szép-e a szép, s hogy egy e a perc, azt én döntöm el… Állíthatom hasznomra hitem. A perceket órákra, évekre, egy életre megállíthatja. S ha majd pezsgőt bonthatok az örömpillanatok felett, tudom, hogy abból egy korty sem az enyém. Csak legyen, ki megosztja kortyát velem… Nem bánom, ha a koccintás zaja ébreszt föl… S elszakít újra… Az elfelezett korty más szájízt ízleltet, s ez elég kell, hogy legyen… Félek örökre elég… S beborít a hamu… Egy csepp elég, hogy tisztuljak… A rajtam gyöngyöző, magaellőtt görgetné hamuvázam, s kiszabadulhat végre szivárványszínem egyike…

Beki	Előzmény | 2006.02.24. 18:31 - #2

A Szeg A nap sugarai ugyanúgy szelték ketté sötét szobát, mint azon a Kedden, amikor- immáron sokadjára- újra megtörtént az, amire mindenki számított. Újra megtörtént. Azért, hogy így eljött már szokatlan, hogy Kedden is –pedig minden Kedden. Szerdán is, de ma még csak Kedd van, így nem tudom, hogy minden szerdán, hiszen szerda csak holnap lesz. De nem baj. Kivárom! Ott leszek! Ott leszek akkor is! A földön ott hever az a papucs, mely meghatározóvá vált a mellette álló szék sorsában, hiszen az égész lénye eltolódott. Talán fáj neki…vagy csak szokatlan….Mindegy! Kitörődne egy székkel, ha papucs volna…! Most mindketten büntetésben vannak. Gazdájuk alszik, csend van. Csak az óra. Csak az óra ketyeg. Csak az óra ketyeg a falon. Azon a falon, melyet gazdája sohasem nézett, melyet gazdája soha sem látott tulajdonságokkal nem ruházott fel. A fal csak van -vagyok-, mondaná. A csupasz fal egyetlen támasza az óra. Az óra mely tehetetlenségének elkeseredettségével tusázva s fenntartva létét lóg azon a szegen. Mely mélyen, de fájdalmatlan magányban vésődik be a már így is kopott falba. Melynek vakolata talán már csak az óra alatt díszeleg titokban, de hiába. Hiába? Csak a szeg. Csak a szeg tudja. Tudja azt, amit mi nem. Ennek előnyére hivatkozva áll magabiztosan a vakolatban. Szerencséjének hátborzongatóan félelmetes szerencsétlenségére sajnos nem tudja, hogy a fal összeköthetetlen, de mégis labilis kapcsolata a vakolattal már nem a régi. Tudatosan, de mégis a tudatalattiban tudatlanul éli meg ezt a viszonyt, melyben ő - de ezt tudván- csak vesztes lehet, de hiába. Hiába? Végső elkeseredésének gyümölcseként, zuhanását követő pillanata, és kétségbe esett huppanása után a végtelennek tűnő megnyugvásból újra visszatér a bizonytalan, de mégis funkcionáló életbe. S várja azt, ami csak néhányunknak adatik meg. A szeg – akár csak az ember-a nihilizmus nélkülönözhetetlensége ellen-ha egyedül már nem megy –riválisaival is vállalva a szennyt, a mocskot büszkén, és mégis félve a másikat, éli értelmetlen és talányok között mozgó, a fényesség elvakító vakságába süllyedő Falanszteri életét. S várja azt, ami csak néhányunknak adatik meg, de hiába . Hiába? Kétségbeesésének megvilágosodásán alapszik az, ami nem balgaságra, mind inkább túlzott tévelygésre vezethető vissza. Mely meghatározza a tulajdonságain alapuló tetteinek netovábbját. És ő ezt tudja, de hiába. Hiába? Ennek ismeretében válik fogaskerékké egy olyan gépezetben, amelynek többé- és ezt ő nagyon jól tudja –soha nem lesz már tagja. Ekkor szűnik meg a szeg szeg lenni, s ekkor következik be egy belsőhalál, melyet külső egyensúlyi állapot követ. Az így egyensúlyban függő, semmitől sem rejtetten félő óra ott függ a feszületen, melyet otthona a vakolat alkot, immáron véglegesen. A kiőrlődött szeg belső bukása, egy fiktív egoista jellemábrázolást mutat a túlfalon függő tükörben. Ez válik e sorsnak önnön titkává, gazdája, az alvó agresszivitás máglyáján. Abban a máglyában melynek pislákoló fénye hanyatlást idéz elő meggyújtója életében. Máglyájának csendje, ropogástalan fénytelensége alkotja azt az életegyensúlyt, melyet az őrző nélkülözve élni már nem tudna.   Tudatlanságának palástolására hozta létre, halott mutáló nappali alvását, melynek kiútja lenne az átállás az éjbe. Ennek bekövetkezése olyan brutális konglomerátumba süllyedne, s ebben a kialakított feltétlen nélküli reflexben, melynek válaszreakciója az az égbe kiáltó hallgatlagos csönd, mely pontot tehet annak a mondatnak a közepére, melynek második felét- azt hiszem – soha sem értenek meg a szögek artikulációi, mert életük második felének monotonizmusában már nem léteznek. Kettős szerepet élve a lélek és a test. A lélek a múltban, s a hozzá képest alternatív jövőben élő test, amely mindig a jelenben él, feledve önmagát, de hiába. Hiába? Nem tudni?! Csak ha te is ilyenné válsz?! Te tudod… Ha igen, akkor tépd le az órát, hogy újabb szeget üss be a szentimentalista vakolat énjébe. S kivakolod a szobát. Hiába!   Mátészalka, MCMXCI. XI. XX.

Beki	Előzmény | 2006.02.24. 18:30 - #1

Szabó P. Szilveszter Művészúr novellái... csodálatos... fantasztikusak.

[12-1]