|
Témaindító hozzászólás
|
2006.02.13. 20:01 - |
| írock. talán. néha. megint. nem mondom, hogy jól. de jól esik... hátha... talán. |
[34-15] [14-1]
semmi III.
és míg hiún, magam álltatva
képzelődök, hogy majd önként
választom meg a feloldozást -
közben mindazt, hogy mi történt
- kimondani sem tudom.
mert nem értem, de mégis érzem
ami nem volt, de nincs is már
sohasem volt létezése
miért éget, ha mégis talán...
- nem is történt semmi sem?
|
semmi II.
vak indulat égeti vénám,
míg könnyeim arcátlanul
lelkem áztatják, és valami,
fáj, de úgy fáj!... arctalanul
- ismerni nem tudom.
feledtem talán, vagy egy új barát
néz felém kormos szemével
türelmetlen nyúlok utána,
hogy méltányoljon nevével
- érteni akarom.
mit számít - és mit is képzelek!
ez semmin sem változtat -
ha uralhatom a fájdalmat...
el nem ér a kárhozat
- öntelt ábrándozás.
|
semmi
a görcsbe gubózó drótkígyó
mozdulatlanságot mímel
egy fogó szája bénán tátva
menekülőutat kémlel
- békében pihennek.
elmém elzárt falai mögött
üres imák visszhangzanak
sápadt bőröm zsákja pedig
a szilánkoktól fel-felhasad
- pusztán tört bensőség.
a felszínre zúdul minden szenny,
fekélyektől bűzölögve
nyomában fertő marad csupán,
salakomtól eltemetve
- dühödt álmodozás.
|
pirománia
pilled a fény.
puha éjbe tér -
rálép a szobára a sötétség.
fakó arcát pislogva kémlelem
- ezüst gyertyára akad vak kezem.
egyszerű, dísztelen és olyan sima -
ezüst derengését még nem csúfítja
szenes kanóc, olvadt viasz, mintha
épp csak odaesett volna,
lobbanó láng után sóvárogva.
sercenő gyufám felszítja vágyát,
én rajongva csodálom ártatlanságát -
magasba emeli piciny lángfejét
áradón adakozva bársony melegét
szemem tükrében látom lázas fényét
ragyogni -- s akarom, egyre akarom még,
érezni, megélni éhes-lázas tüzét.
ujjaim az olvadt viaszt kutatják
belefúrnak, dacos kéjjel újragyúrják -
körmöm alatt ezüst rögök ragadnak
kelepcébe, és tudom, hogy magamnak
köszönhetem a feszítő érzést
- és biztosra veszem:
megtisztulnom lehetetlen.
oldozásért a haragos tűzbe nyúlok
mely meg nem éget, ám erősen kormoz.
leolvad kezemről az ezüst
a láng felköhög -
nincs is már, szinte csak füst.
elengedem a gyertyát, és távolabb lépek
magamat ostorozva nézem a paraffin képet.
a gyertya pislákol -
ereje mégsem fogy,
új erőre kapva újból rámragyog.
már nem tiszta, és nem ártatlan -
megviselt. de a lángja... fáradhatatlan.
|
lemondás
Fáradtan küzdök a vágyott szépségért
- írni lángoló szavakat!...
szűkölök tintám parázsló kékjéért
- és nem tudom, bennem mi maradt.
Erőtlenség szipolyoz, megmételyez -
Dűhítő tehetetlenségem kivéreztet.
És nem tudok - kutatni szívemben;
Elmélyülni... egy törékeny könnycseppben.
Arcát kémlelni, nevét kérdezni;
megértve őt, fájón felnevetni...
Nincs könnyem. Amit látsz, hazug - saját magát sem ismeri.
Nem tudja, miért hull.
Mit gyászol, mintha elmúlt
volna -- vagy talán, soha
nem fakadt fel volna
ezüst vonás lelkem mélyéből.
A vörösben hittem, s reménykedtem,
- s remélem, még életre kelthetem
e csepp csodát -
de rettenet! - nem érzem a tüzet,
csak az emlékek űznek
velem csúf tréfát.
Reszketeg a lég a holnap tükrén -
egy árnyék imbolyog a tó vizén.
Porladó alakja fakón int felém:
tétován reszket az ellobbanó remény
- hogy többé talán... nem írok én.
|
altató
zakatol a tegnap gondja,
és holnapi félsz emészt
- az éji bársony piros csókja
mégis susog feledést.
Tündező, édes álom -
talán varázserővel bírhat;
elfoszlik a felhőfátyol,
s a hold csillagkeze elringat. |
Jégszilánk
szembogarad kávájáról
int felém egy jégszilánk
egy lélekdarab belőlem
a szemeden az én pillám
olvadó jégtüske dermedt fagytól fél
iriszemet kutatja, és megváltó tavaszt remél
dideregve bolyongó remegő árnyéka
a fagyott fényeknek imbolygó játéka
ám nehéz felhő lép
az elcsüggedt napra
szél tép és szaggat...
mégis enyhülést adhat
sima pihék halmokba omlanak - jégkarjaik összefonódnak
puhák és tiszták, romlatlanok - s feloldoznak az ártatlanok... |
válasz nélkül
kong a csend az ürességtől, pislog rám a szakadék;
reszketek a rettegéstől - mintha elveszni készülnék.
megfeszülök. figyelek.
szűkölve reménykedek...
mindhiába - nincs felelet.
egy könnycsepp vizslat némán - én az arcát kémlelem;
egymásba nézünk, elmerülünk - én fájón behunyom szemem.
puhán, lágyan gördül le -
harmatszalag ég bőrőmbe -
s ő elfoszlik a semmibe.
fájdalma izzik fülemben - sikolya bennem ragadt;
hömpölyög a kín és szaggat - lávafolyammá dagadt.
süket lettem. megvakultam - vagy csak újra vágyakozok;
vállatvonok, továbblépek... s majd új tavaszról álmodozok.
|
Remény
Félek. Persze, ki nem mondom.
Csak... mosolygok álmatagon.
Nem sírok. Mire volna jó?
Nincs megoldás. Se könny, se szó.
Majd kialakul... tudom és értem;
Rendben lesz minden - csak épp nem érzem.
Persze... amúgy nincs is semmi gondom,
élni és égni - ennyi csak a dolgom.
Igazán könnyű, egyszerű a képlet -
Csak megzavar a tompa kín, az, ami... éget.
Hamvaszt, megfojt, megmételyez -
Megfagyasztanak a kételyek.
Mert legyen! gyászolhasson lelkem -
Üvöltsön, s szakadjon szét a szívem.
Fulladjak akár saját sikolyomba,
vagy porladjak szénné e fájdalomba.
Csak tudjak! Tudjam, mi is a valóság...
felemészt e fölösleges kínlódás.
Miért kell éreznem az oktalan vágyat,
mit reménynek neveznek, s egyre csak várat?
Miért ez a neve? Hazudik és csalfa -
vörös és édes - mint egy mérgezett alma.
Elsorvaszt a félelem, rémképek üldöznek -
S az éji árnyak elől nem menekülhetek.
Mindegy is. Majd holnap - hajtogatom folyton
mikor felriadok - hisz van kihez bújnom.
Igazi narancs - szuszakol és csipás -
de álmában is rám vágyva - magához ránt.
Légzését hallgatva lassan újra elalszom -
s abban a pillanatban nem féltem az álmom.
|
Holdkeringő
Csendesen bámulom a Hold édes arcát, zafírként ragyog rám szelíden...
halkan sziszegve idézi Kedves arcát... - mohón nyújtom felé kezem.
Kajánul felnevet, buján kacsint felém; ábrándos mosollyal követem
az éjszakába - ő képeket lök elém... s én ámulva, éhesen figyelem.
***
Ében tincsek, kegyetlen, barna gombszemek, megannyi vérvörös fájdalom...
Homályos emlékkép, távoli keservek; elfoszlik az összes sóhajom.
Durcásan duzzogok, és másért nyüszítek; gonosz mosolya éget, bosszant;
Hadonszáva küldöm el a gúnyos képet, mely új alakot ölt lassan.
Éjjel van, ám mégis napfény vakít hirtelen - arany lokni ölel lágyan...
Smaragd tündérfény pislákol fel lelkemben - mementóját sírja halkan.
Elszorul a torkom, és elfordulnék tőle... sápadt mosolya elillan;
már-már éppen elegem is van belőle - ám újból, ismét felvillan.
Éles zongoraszó zavarja fel az éj göndör, selymes pillantását;
füstkígyó somolyog, folyton csak nevetgél - hallom hangja csalfaságát.
Reszketve várok rá, ám meg nem kapom soha; majd holnap!... csak hajtogatja.
Unom a képeket, menekülök... - noha arcát megint változtatja.
Birtokló vágy tüzel szivárvány szemében, hatalmam van felette...;
Ám tintám elapad, s a világ szürkében, fáradtan ásít mellette.
Szenvedélyt hajszolok, s küzdök a szépségért; ám közönnyé fagyok lassan...
Vágyakozva szűkölök mély szerelemért, s a Hold.... megkönyörül rajtam.
Ezüst szikra lobog lázas íriszében, úgy érzem, rögtön elemészt...
kéjesen lángolok vad ölelésében, s eldobok minden józan észt.
Betévedek útvesztő pillantásába, s benne boldogan bolyongok -
nem számít, csak... teljen örök éjszakába; kijutni innét nem akarok.
***
Tündököl a Hold, elkábít egy mesével - én gyermek-hévvel rajongok...
Ringat, simogat drága csillagkezével - s körbefon, míg én álmodok. |
Tűzszilánk
Tüzes fogak... a lelkembe marnak -
Levegő után kell kapnom.
Érzékeim mohón sikoltanak -
Élesen zihálva megvonaglom.
Álomnak hat, hát csak felnevetek,
bódultan, döbbenten, hitetlenül...
Kába vagyok, s lázasan remegek,
s csak vonszolom magam erőtlenül...
Az ajkait nézem, s csodálkozom,
borzong a szívem a gyönyörtől;
forrón, vad kéjjel magasztalom -
részeg vagyok az édes vöröstől.
Ezüst szeme zafír vággyal villan,
könnyeim kacagva fonják körbe;
drága arca ragyog, el... nem illan;
s csak a lét mosódott el, s most görbe.
Nincs több eszmélet, vagy tudatosság...
Csak Őt érzem! csak a lelkünk lüktet.
megszűnt minden testi korlátoltság...
s szívembe ambróziát csöpögtet.
"Szerettem eddig? Nem, tagadd le, szem.
Csak most látok szépet, ma éjjelen." |
Beszélj hozzám, ne halkulj el;
Alig hiszem, hogy létezel...
Látomás vagy?... ne illanj el...!
Álmodozom, elmerengek
Zafírjaid rámnevetnek -
Sisteregve elégetnek... |
Születésnapi szilánk
Születésnapodra, Kedvesem
Firkákat karcolok csendesen
Fáradtan küzdök a szóhaddal
Elszántan kutatva, s vad daccal:
igyekszem rálelni a csodára,
e kecses, finom morfémára,
mely pont oly drága, mint Te Magad;
s csak remélhetem, hogy megragad.
Ám mindazt vissza hogy adhatnám,
mi mindennel engem beragyogtál?
Hol lelhetek fel olyan tintát,
amelynek színe méltó Hozzád?
S mit keressek: egy csillag fényét?
aranypírt? vagy a hold ezüstjét?
Vagy mély vörössel próbáljam meg
lefesteni rajongott képed?
De úgy félek, hogy mindhiába
várakozom e csepp csodára;
mert nincs toll, mi Rólad írhatna
olyan szót, mi Téged... visszaadna.
Pilledek már - de még harcolok,
majd szelíd csendben felsóhajtok,
hogy az összes szavam elfoszlott,
mert leigázta... édes arcod. |
Butaság
illatpamacs és nevetés
törölköződ épp körbeér
melegével megigéz
sóhajtozok - ölelj még...
nem kérted az ezüst tintát -
- mégis árad - csak magától!...
bolond szívem firkálni vágy -
- no jó, mégis: hiányodtól...
balgán tollat ragadok
kábán érted dadogok
üres szókat gagyogok
picit halkan rajongok... |
majd holnap.
sejtelmes káprázat,
somolygó tünemény -
mikor lesz már holnap?...
s mért reszket a remény...? |
Hiány
lángoló örvényed kósza villanása
lelkembe lüktető vágyat csepegtet...
szívem emésztő, mételyes sóvárgása,
s hiányod: forrón, sziszegve eléget.
.
.
.
sistergek és sikoltok;
röpke csenddé hamvadok...
s csak dideregve bámulom
a vágyakozó holnapot...
|
Füstábránd
füstbe illanó parázs villanás
barnán imbolygó göndör pillantás...
buján kacagó, somolygó vágyak
halkan sziszegő, ragyogó árnyak
lágyan csilingelve felnevetnek
- én kábán sóhajtva elernyedek.
az ezüst szárnyak felsziporkáznak -
s életet adnak egy kósza ábrándnak...
|
Tündérmese
Tündérmeséd én elhittem:
Szerettél és én szerettem...
Nevettél és én nevettem...
Hívtál és én feleltem...
Öleltél és én reszkettem...
Csókoltál és én elvesztem...
Még láthatlak!...
...de csak reménykedem. |
Olvadás
Olvatag boldogság... csalóka ábránd.
Ostoba nevetés... mételyes magány...
Ölelő karok.. remegő pillantás...
Hópihe felragyog...? mementó csupán. |
Tündököl a Holdfény és mosolyog;
Szeme sarkában mégis könny inog.
Halkan felnevet - néma a bánat;
Mert hiába minden: nem talál választ.
Távolba mered, és csendesen vár
Hívó szót, reményt!... - mindegy is már.
A csillagok pislognak - fáradtak...
Az éj elszundít - de ő nem lankad.
Éber álmában kedvesét várja
Remegve kérdi: hol lehet párja?
Egy felhőre kétségek közt pillant
S gúnyszavát hallva nyugalma elillan.
*Mért vágysz ostobán a Nap ajkára?
Ne remélj - nem vagy méltó csókjára.*
A felhő csak gúnyosan vigyorog
Míg a nagy Nap az égen felragyog...
A kis Holdfény sóvárogva reszket
Suttogva vall a Napnak szerelmet.
Nem mer ránézni, fél, hogy csak ábránd...
S nem léte megtörné szerelmes álmát.
A Nap mosolyog, bólint melegen
S csókot lehel arcára kedvesen.
Elfordul, s dolgára fut sebesen
Holdfényhez nem szól egyetlen szót sem...
Ő csak áll, és néz utána kábán:
Fájdalom susog kis szíve táján.
Üres mosoly virít csak az arcán...
Ezüst könnycsepp gördül le az ajkán.
Ott volt szerelme: de mégsem volt ott;
Csókolt, és mégsem: megtörte az álmot.
|
[34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
