FrissítésSúgó

Beki	2005.04.12. 22:40 -
	ezek az én verseim... : |

[24-5] [4-1]

Beki	Előzmény | 2005.11.02. 14:22 - #24

Olyan vagy, mint egy tünemény... Látszat vagy - csak egy álomkép... Illúzió - nem létezel... Vakká teszel mindennel... Élek tőled, de itt nem vagy... Rettegek, de el nem hagysz... ez még májusi... ez a legutolsó.

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 23:10 - #23

Hosszú, elveszett szavakat suttogsz nekem Még mindig nem találom, hogy mi tart itt engem Ez idő alatt mindvégig üres voltam belül Tudom, még mindig itt vagy, nem vagyok egyedül... Figyelve engem, akarva engem Le akarsz nyomni, érzem... Téged szeretve, tőled tartva, Nem engedem elnyomni magam Üldözve téged, érezlek Fejemben dobog a szíved. Óvva engem, rontva engem Figyelve engem, akarva engem Meg akarsz fojtani, mindig érzem... Ha mosolygok, és nem hitegetem magam, Tudom már, az álmom véget ér lassan... Nehéz helyzetbe hozni engem ne próbálj! nem vagyok törékeny... én vagyok a hazugság, Ne sírj! Kiabálok, megtévesztek és vérzek érted És Te még mindig nem hallasz meg... Csak Te vagy az élő a holtak közül... De megfagytam belül az érintésed nélkül. Már nem kell a kezed most... én már halott vagyok... (ezt angolból... *műfordítottam*, vagyis... én raktam össze és írtam meg.)

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 23:06 - #22

Mi ez a furcsa kábaság? S ez a halotti némaság...? Testem elernyed... Tagjaim merevek... Mozognék, de már nem megy... Kezem láthatatlan béklyó köti meg. Úgy érzem, lassan vége lesz, Szívem többé nem verhet... Olyan csend van mindenütt... És én itt vagyok... egyedül... Megnyugtat, hogy jön a halál... De mégis felkavar, ami rám vár. Eszembe jut szép arcod... Mélyen búgó, meleg hangod... Fülembe cseng nevetésed... Előttem van ravasz szemed... Csillogó tekintettel engem figyeltél... S úgy tettél, mintha észre sem vennél... Eleinte fájt nagyon... Szívemet ölte a fájdalom. Nem tudtam, mit tegyek Veled... Melletted hogyan viselkedjek... Kicsit úgy éreztem, kihasználsz... Őszintén szólva iszonyatosan fájt... Amit tőlem kértél, Neked mind megtettem... Nagyon jól tudtad, milyen jó a szívem... Nem tudtam semmire sem nemet mondani... Csak azt nem bírtam, ha valaki elkezdett sűrgetni. Ezzel sokszor felbosszantottál... De hiába - nem tudtam haragudni Rád. Mond, mit csináltál? mit tettél velem? Azt tudom - nem voltam szerelmes. De mégis - a szívem a rabod, Ketrecbe zárt fogoly vagyok... Örjöngve próbáltam szabadulni, De lassan kezdek belenyugodni... Szinte már úgyis minden mindegy... Az időm már véges... érzem. Tudod, mi az utolsó vágyam? Csak egyszer! had karoljam át vállad! Arcomat gyönyörű hajadba fúrnám... Lassanként ajkamat a szájadhoz vonnám... Finoman egy kicsit tán meg is harapnám... Majd halkan a füledbe súgnám: *Szereltek Kedvesem, a lelkem a tiéd... Bármi történne, érted minden megadnék...* S közben magamhoz szorítanálak erősen... S nem félnék, mert tudnám, megvédessz... Testem karjaid között összecsuklana... Szájam sarkában vérem lecsorogna... Fájdalmas sikolyod csontomig hatolna... Elkínzott kiáltásod fülemben visszhangozna... Nem akarlak szenvedni látni, Kedvesem... De olyan szép volna meghalni melletted... Rád mosolyogva örökre elaludnék... Halálom percében végre boldog volnék.

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 23:04 - #21

Kicsit épp Rád gondoltam most... Kicsit mikor látlak, meggyötör, kínoz. Kicsit gonoszul rám mosolyogsz, Kicsit én ettől ellágyulok. Kicsit érzed, milyen vagyok... Kicsit ezt azonnal ki is használod. Kicsit talán olykor megbánod... Kicsit jóvá tenni próbálod. Kicsit néha már megütnélek... Kicsit szeretném... de nem visz rá a lélek. Kicsit néha már gyűlöllek, Kicsit úgy érzem, megölnélek. Kicsit felvágnám az ereidet... Kicsit kitépném a szívedet... Kicsit megkóstólnám a véredet... Kicsit pengét döfnék a börödbe... Kicsit letépném a nyelvedet... Kicsit kiszúrnám gonosz szemedet... Kicsit talán őrült lettem Kicsit erről... Te is tehetsz. Kicsit kínozna, ha nem lennél Kicsit - azt hiszem, belehalnék. Kicsit sem tudnálak bántani... Kicsit sem bírnálak szenvedni hagyni. Kicsit emészt a léted... Kicsit vidít is a lényed. Kicsit - úgy sejtem, félreismertél... Kicsit úgy hiszed, a szerelem emészt. Kicsit nagyon szeretlek, az igaz, Kicsit sokszor minden szavad fájdalmas. Kicsit fáradt vagyok, bevallom Kicsit ugyanazt hallgatni minden nap már unom. Kicsit össze vagyok zavarodva Kicsit kusza minden az agyamban. Kicsit vágyom rá, hogy szeress... Kicsit talán még néha reménykedek. Kicsit kívánom olykor, hogy enyém légy... Kicsit néha úgy érzem, az álmom már túl merész. Kicsit látom már a tavaszt Kicsit még érzem, itt maradt a fagy. Kicsit - azt hiszem, lelkem haldoklik, Kicsit sem bánom, szeretnék aludni. Kicsit fájt, hogy megszülettem Kicsit fáj, hogy most még élek. Kicsit úgy érzem, közel a halál Kicsit sejtem, ez csak kiknek fáj. Kicsit... bolond az én szívem... Mert az én kedvesem... kicsit túlzón kedvelem. (Ez a legkedvencebb versem... amúgy valóban nem vagyok szerelmes, csak n. szeretem a címzetett...)

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 23:03 - #20

Örülnöm kellene, nem igaz? Elvégre ilyenkor mindenki kacag. Egy születésnap... ajándékok... Mindenki rám mosolyog... Torta... meglepetés... Minden... olyan szép. Az arcomra mégis ráfagy a mosoly... Nem tudok örülni, hiába várjátok... Minek örüljek? hogy múlik az idő? És hogy a múltban egyre távolodik tőlem Ő? Tudom, hogy nem kell sokáig maradnom... De mégis, szívemet tépi a fájdalom. Mint egy kalitkába zárt kicsiny madárka Akként bénulok meg, a holnapra várva. Nem tudok mit tenni, már örjöngök, Tehetelten kínomban meggyötröten üvöltök. De hirtelen elnémulok, megszeppenve pislogok, Nem akarom, hogy őrültként lássatok. Ijedten néztek rám - vajon mi történt vele? De én már mosolygok, hazudok szemetekbe. Szent ég! mondjátok meg, mivé lettem?! Egy idegronccsá, aki nem tudja, mit tesz... Hazug szinte minden egyes szavam... Nem akarom azt mondani, ami az igaz. Jobb nektek is, ha nevetve láttok... Miattam emészteni magatokat ne akarjátok! Nem akartam, hogy lássatok sírni... Mindig időben el tudtam fojtani! Most rohannom kellett, hogy titkolni tudjam... Gyűlölettel tölt el, ha eszembe jut a holnap. Miért kell lennie a holnapnak?! Miért kell felébrednem holnap?... Miért kell azt hazudnom: boldog vagyok?! Ha belül elvérzek, miért éljen az álarcom?! Nem kéne már itt lennem... Vár egy boldogabb élet... Vagy ha nem, hát vár a pokol... De tudjátok mit? már azt is áhítom! Bármit, csak itt ne volnék... Örömöt színlelve többé már nem hazudnék. Nem megy nekem a színjáték... Soha nem voltam jó színész. Arcotokra nézve elönt a fájdalom... Mert tőlem örömteli nevetést vártok. Helyette szemem a semmibe réved... Bocsássatok meg, de nekem ez már nem megy. Nekem egyetlen ajándékot adjatok... Örökké tartó, nyugalmat hozó álmot!... (szülinapom előtt egy nappal írtam ezt)

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 23:02 - #19

Most úgy fest, itt a tavasz... Vígan dalolnak a fákon a madarak. A reggeli harmat a leveleken csillog... Fenn az égen a nap fénylőn ragyog. Minden szép, mindenki mosolyog... Az emberek nevetnek - mindenki boldog. Mindenki örül, mert újra él... De én tudom, még nem múlt el a tél. Szívemben érzem a jeges szorítást... A kegyetlen szél fagyos fuvalatát. Mit látsz az arcomon, mond? A könnycseppet, mely ráfagyott? Mond, mire jó a tavasz? Lelkem tőle fel nem olvad! Nem érzek semmi változást, mindez csak újabb látomás. Hogy szeretsz, el nem hiszem... Nincs már többé benned reményem. *Sima száddal mit kecsegtetsz, miért nevetsz felém? Kétes kedvet miért csepegtetsz még most is belém?* Kérlek hagyj el, ne játsz többé velem... Nem tudom, meddig bírja ezt így a szívem. Könyörülj meg rajtam, ne légy szívtelen! Taszíts el, küldj el! de ne hazudd, hogy szeretsz. Igaz, testem nemsokára a földre hull... De lelkemet emészteni fogja még a múlt. Ne légy kegyetlen, szánj meg, kérlek! Ha már nem leszek, emlékezz majd a szépre. S ha felrémlik benned hangom emléke, És eszedbe jut majd arcom megkínzott képe... Akkor gondolj majd arra, mit tettél velem... Hogyan gyötörtél, és mi lett belőlem... s ne átkozzd a halált, mert nem vagyok Veled s bocsáss meg nekem is, hisz róla nem tehetek. Hidd el kérlek, jobb lesz így nekem... Lelkemet boldogítja már a végzetem. (ezt is szeretem...)

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 23:01 - #18

Nézem az utcát, mennyire megfakult... Az emberek arcát, ahogy mélyen elkomorul... Egymásra sem néznek, fel is lökik egymást... Hisz minek egy mosoly? az miben használ...? Egy kicsiny lány elesik - észre sem veszik... Csak ridegen tovább mennek - senki sem segít. Próbál felállni, megmozdulni... Sebeiből a vér egyre csak ömlik... Ajka egy hangtalan sikolyt formál... Nem segít rajta Ember... csak a halál. A teste az emberek között holtan fekszik... De senkit sem érdekli, szépen kikerülik... Lássátok hát, nézzetek magatokra! Íme az Ember, a földkeregség Ura! Ti büszkék vagytok rá? hogy mivé lettetek?! Mondjátok, örültök, hogy ilyenek az emberek?! Ti kibírjátok azt, amit az Ember művel?! És vállaljátok azt, aminek születtetek?! Látjátok azt, amit tett az emberiség?! Földünkön már mindent beborít a vér! Kiírtja önmagát elborúlt elméjével... Nincs előtte semmi sem, amit tisztel. A nyájas, tiszta szavak... minden hazugság... A tisztesség, a becsület... mind csak álnokság... Nem lehet tiszta a leketek nektem sem! Elég nagy vétek az, emberként éltek... Keményen ítélek? Talán nektek van igazatok... Nem kéne minden emberre így gondolnom. De láttam, láttam az Alkotásotok! - s hogy közétek tartozom, büszke rá nem vagyok! Én nem akarok ilyen lenni, mint ti! Emberként én nem akarok létezni! Rosszul leszek a tudattól, hogy mi vagyok... Ha ez jut eszembe, magamtól undorodok... Miért kellett ennek születnem?! Hogyha - mi vagyok, ily mélyen megvetem?! Legyetek boldogok, öljétek le egymást! Kezdjétek velem - adjatok nekem halált! Meddig viseljem, tűrjem még el, hogy vérben fürdik az Ember?! És mindez jól esik neki... Ettől magát jobban érzi. Nem akarok látni, hallani többé... Nem, ha ez az ár, mit kér érte az ég. Könyörgök - imám hallják meg! Nem akarok többé lenni, mint Ember. (az emberről az általános véleményem...)

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 23:00 - #17

Hiányoztam? Veled nem voltam? Talán épp az utcán átfagyottan léptem át egy jeges eső után a megmaradt víztócsát... Akkor gondoltál Rám? Mikor egyedül, sötétben kerestem reményem de nem találtam hitem? Esetleg ott voltál akkor mikor a nap egy felhőn ásított? Kezében zsoltár volt a fény melyet elküldött sugárban... felém... Elhiszem,  ha mondod. szemem sarkában mosoly inog mert mertem látni a Tavaszt! melyből csupa jóság áradt... Egy őszi délutánon. Kedvetlen nyűg van minden tájon nyirkosság tanyáz a fákon az utca kifakult, egy kínzó rémálom ...  alatta enyészeté lett sok szép nyári álom... S Neked még hiányzom...? Legyen-e még hitem benned, higgyek-e szemed forró tüzének? Mert ha kell: Kivárom sorom! De csak akkor, ha hiányzom... (ez csak a kivitelezésben az enyém, az ötlet másé... de azért büszke vagyok rá, ezt n. szeretem...)

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:59 - #16

Itt vagy ismét, kedvesem? Újból minek keresel? Hiányoztam? Veled nem voltam? Valóban kérdezted - az a Lány... most épp hol van? Mosoly virított az arcomon.... De lelkemet kínozta a fájdalom. Fogalmad sincs, mit tettél velem... Csak kéjesen játszottál haldokló szívemmel. Jobban vagy tőle, mond? Szebbek számodra a napok?... Hisz amit kértél, tőlem mind megkaptad... Egy szavadba került, és én máris ugrottam. Érted aggódtam sokszor... De Neked ez... nem számított. Nem szóltam egy szót sem soha... Tűrtem, nyeltem, örökké hallgattam. De bevallom - elegem lett... Hisz nem vagyok más, csak ember. S most hiába mosolyogsz már rám... Testem betakarta lágyan a halál. Csak állj koporsóm felett csendben, Ne merj könnyet ejteni értem! Nézd a rózsákat a fejfa alatt... Nézd a szirmait - mind elszáradtak. Arcomra a mosoly ráfagyott... Körülöttem mély csend honol. Egy apró kicsiny madárka... Bús dalát nekem játsza... S Te csak állsz, értetlenül, kábán... Megkopott nevemet nézed a fejfán. Már bánsz mindent, amivel kínoztál engem... Szeretnéd jóvá tenni, visszamenni az időben... De már hiába - testem lassan elporlad... S minden új virág a síromon szépen elszárad. Ne hozz friss rózsát! - nem változtat semmin, Már jól vagyok - nem kell többé élni.

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:58 - #15

Egész nap csak Te jársz a fejemben, Próbállak megfejteni... de nem értelek... Mindezidáig észre sem vettél, Bármit tettem, velem nem törődtél. Szenvedtem Tőled napokon keresztül... hozzám sem szóltál - s a csend csak fájdalmat szült. Néztem a hajad, ahogy csillogott a fényben, Meleg, barna szemed... melyben apró kis láng égett. Minden éjjel Veled álmodtam, S nappalaim közben elátkoztam. Szerettelek érte, mert mindig megnevettettél... De felemésztett lassan, hogy levegőnek néztél. Önvédelemből elfelejtettelek, Tagadtam mindenkinek, mi az, amit érzek... Pedig tudtam is - nem voltam szerelmes; Egyszerűen... borzalmasan kedveltelek. Hazudtam magamnak is, ha kérdeztek Rólad... Azt mondtam - nem vonzassz - pedig kívántalak. Haragudtam Rád, hisz annyi mindent tettem... Csak egy szót szóltál, és én máris teljesítettem. Akkor ezerszer elmondtad, *mennyire imádlak!* Aztán már nem is figyeltél többet rám másnap... Kértem valamit, az arcomba nevettél... Egy kacér, gonosz mosollyal elintéztél... Megelégeltem, de Te nem hagytad Megtettél mindent, hogy el ne hagyjalak... Légy boldog, kedvesem! elérted a célod - Velem vagy, keresel - és én ismét mosolygok. Egy kérésem van most csak feléd... Ne hagyj cserben újból... ismét... Ne vedd el tőlem újra a hitet, kérlek... Ne hagyd, hogy meghaljon a hitem - benned.

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:57 - #14

Ég a gyertya, ég... Egy most született, kicsiny Lányért. Az emberek arcán mosoly virít... Csak a kicsiny kis Lányka az, aki sír. Mindenki nevet, mindenki boldog... De a Lányka még mindig zokog. Nem szeretett volna megszületni, Szeretett volna anyja hasában maradni... Megfordult még benn, a cél érdekében... De hiába minden, az orvos kegyetlen... Világra jött, él... Érte gyertya ég. Ég a gyertya, ég... Egy ifjú, zsenge Lányért. Előtte torta, tetején marcipán... Melyet az ifjú Lányka imád. Mindenki boldog, mindenki nevet... Hangosan bíztatják: *gyerünk, fújd csak el!* A Lányka tekintete tüzbe réved... Nem hallja meg, hogy körülötte énekelnek. Szereti a lángot, szereti nézni... Maga sem tudja miért, de mindig komollyá teszi. Nem fújja el... felpillant... körbenéz... A gyertya egyre csak érte ég. Ég a gyertya, ég... Egy alvó, boldog Lányért. Szeme örökre csukva. Fel nem ébred már soha. A ravatalon fekszik, mosolyog... Körülötte mindenki zokog. De ő már boldog, megnyugodott... Nem menti meg őt már orvos. Nyugalmát semmi sem zavarja, A halál lágyan betakarja. Ahol ő van, minden szép... A gyertya csonkig ég. Ég a gyertya ég... Egy nemlétező fantomért... Az emlékek megfakultak... A kínok elmaradoztak. A nevét sem tudják már, Ki volt ez a Lány, élt egyáltalán? Nem tudja már senki sem... Miért ment el oly hirtelen. Nem is tudták soha... De nem is számított soha... Elszáradtak a virágok a sírján... Rég megkopott rajta a fekete márvány. De a fejfa semmit sem ér... A gyertya végleg... elég. (ezt kedvelem...)

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:55 - #13

Éjjelente sokat álmodok, Nappal is sokszor vágyakozok. Szeretnék kicsit pihenni - Szeretnék örökké aludni... Azt mondják, nekem nem szabad... Még akkor sem, ha tudom jól, mi az... Más már azonnal feladná... Mikor fogalmuk sincs, mi a halál... De nekem nem lehet!! Bírjam még... értük éljek... Tartsam bennük a lelket, mikor már elhiszik: vége... Nem értem az egészet: ez volna a létem? Igen, ez... azt hiszem... Hiszen másutt nincs szerepem. Szeretem őket, bármennyit is sírnak... Még akkoris, ha meg nem kérdik soha - *Te hogyan vagyol? Most mire gondolsz?* Nem számít mindez, nekem ez nem fontos, Csak egy kissé fáj - de ez soha nem tart soká. *Jó vagyok, de nem használható...* Apa is megmondta... csak erre vagyok jó. Néha arra gondolok, talán másnap meghalok... És ha egyszer eljön ez a nap... Vajon ők majd hogyan reagálnak?... Észreveszik egyáltalán, hogy eltűnt az a furcsa Lány?... Talán igen, Talán nem... Talán elmúlik majd pár nap addig... mire lassanként feltűnik nekik... A kín belülről égetni fogja őket... mert a sok szívfájdalom ezentúl bennreked. Egymást kérdezgetik - vajon mi történt vele? De talán senki nem tud majd választ adni erre. Érezni fogják lassan a hiányt... Szívűket elönti majd a magány. Az ablaknál állva, csendesen szipogva, a széltépte fákat nézve fájón rá gondolnak... Odalép hozzájuk egy lány S megkérdi tőlük - mi fáj? Semmi - felelik, és felnéznek rá lassan... Várják a folytatást, amit meg nem kapnak... Hisz ez a lány nem a Lány... ez a lány továbbáll... A csalódás jeges tüskéje fájón szúrdalja szívüket... A halált hívják fájdalmukban, Már más nincsen álmaikban... Talán meg is tennék, Életüket elvennék. De élek - élek - értük élek...! És nem visz rá a lélek... hogy értük... ne éljek.     Kedves Mészáros uram remélem, boldogabb vagy : ) az ahszonyod alkotott :D szépen szótfogadott :P Most már tudod, miért élek leírtam - hiszen ezt kérted. Az igazat megvallva azért tettem meg Mert tegnap este uraságod jól feldühített. Szeretek írni, tudod... De többnyire csak azt, amit akarock :D Igazából, először azt terveztem, hogy megírom, majd egy kővel együtt hozzádvágom szép csendben :D De végül meghiúsulni látszik tervem, mivel már alig bírom mozdítani a kezem... Mindenem igen nagyon fáj... :P a huncut álom lassan a szememre száll :D Most elküldöm ezt szépen Neked... Jaj, Tomica épp most jelent meg... Ez egy pár percig még maradásra bír, de az én puha ágyikóm már nagyon-nagyon hív :D Most fogok rádkattintani - már-már hallom, hogyan fogsz felvisítani :D Ez van - Te akartad, ez volt az óhajod... nem maradt más, így jó éjszakát kívánok :D (nem kérdéses, kinek írtam :P)

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:54 - #12

Egy apró, kicsiny Lányka, Aki csak a halált kívánja... Nem volt már önmaga... Szeme tágra nyílva maradt. Pedig aludni akart végre, Szíve a kíntól égett... Nem tudta, még meddig bírja... Hiányolta már a sírja. Csak feküdt, némán, csendben, Pedig már semmi sem volt rendben. Nem volt már hite semmiben, Nem tudott hinni az Istenben... Elvették tőle az életét... De nincs kegyelem: nem jő a vég... Pedig ő nem kért sokat, Nem finnyáskodott soha... Egyik nap még gyermek volt, Másnapra... már nővére holt... A gyermek akkor meghalt benne Egyedül maradt, felnőtt hirtelen lett. Senki sem jött segíteni, Hagyták szívét elvérezni... Mozdulatlanul feküdt az ágyon, Várta, hogy elringassa egy álom... Szeme a sötétbe meredt, Teste sóbálvánnyá dermedt. Az ajtó kinyílt halkan, Megnyikordult, majd kitárult lassan. A Lány érzékelte egy alak mozgását... Hallani vélte szíve heves dobogását. A falon egy árnyék kúszott a Lány felé, Zajtalanul, némán, átszelve a hold fényét. Elérte az ágyat, melyen feküdt a Lány, A koromsötétben lenézett rá. A Lány a szemébe nézett, S kiült tekintetébe a rémület. Egy angyalt látott, ki csupa vér... Vörös haján csillogott a fény. Rámosolygott a Lányra szelíden Kezét nyújtva hívta magához csendesen. A Lány nem bírt megmoccanni, Nem tudott mást, csak sírni... A véres angyal közelebb lépett, Kitárta karját, és átölelte... A Lány mohón szorította magához, Szívét kínzón marta a fájdalom. Ugyanaz az illat, ugyanaz a testtartás... Kétségbeesetten szorította össze az ajkát. Az angyal kedvesen simogatta - A Lány érezte, nem engedi el többé soha. A Lányt magával húzva, Az angyal hátralépett lassan... A Lány felnézett rá csodálkozva - hisz láthatta: nem elengedni akarta... Azt akarta, hogy vele menjen... És itthagyjon mindent... Nyújtotta karját, hogy kövesse, S a Lány gondolkodás nélkül követte. Felkelt a Nap, a Lányt keltegették... De ő már nem kelt fel soha többé... Az ágyon feküdt, ruhája véres... Pedig teste sehol sem volt sebes... Nem segített rajta már orvos... Arcára a bolog mosoly ráfagyott... Boldog volt, mert újra vele lehetett.. Elhagyta őt, de érte jött... a nővére.

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:52 - #11

Sötét volt, éjszaka...  éjfélt ütött az óra. A kicsi Lányka fordult egyet boldog álmában. Arca nyugodt volt, és semmitől sem félt... Nem fájt számára a tudat, hogy - él. Eljött a reggel, s ő fürgén felkelt. Elindult az iskolába - Nővérét meg nem várta. Veszekedtek előtte - előbb kész lett, és elment nélküle. Hazajött délután, mit sem sejtve - Akkor már mélyen aludt a nővére... A Lány nem akarta elhinni, nem tudta, nem bírta elfogadni. A Lányt szíven ütötte a hír, Nagymamája keservesen sírt. Elmesélte, hogyan történt, Miért nincs velük most a Nővér... Lelépett a járdáról, mikor nem kellett volna... és most félholtan fekszik a kórházban... Imába fogott hát a Lányka, Szívszaggatón zokogva, rimánkodva. Könyörgött az Istennek, ne tegye ezt, nem vegye el tőle. Hinni akart, bízni benne... De szívét a kétség emésztette. Eltelt egy hét, s már kezdett fájni, hogy él... Minden éjjel álmodott, Lelke meg nem nyugodott. Látta egyszer a remény fáját... Levelei lehulltak, mutatva a halált... Felsikított, mikor felébredt, Nem bírta a gondolatot: vége... Mindenki furcsán bánt vele, finomak mindenért, elnézőek lettek... Ő nem fogta föl, mi történik vele, Csak próbált remélni, hisz Isten szeret... Egy nap hazaért, Anyját otthon találta - hát remélt. *Ez nem lehet másért csak a jó hírekért...* Naivan rámosolygott Átölelve várta, hogy szóljon. Belenézett a szemébe, mely a fájdalomtól égett. A Lány dacosan a fejét rázta Felnevetett, pedig értezte, mi várja. *A nővéred... nem jön többé haza...* A Lány mosolygott, önmagát becsapva: *mert beteg, és a kórházban marad, igaz?* Anyja szeme megtelt könnyel, kínnal... Felnézett a plafonra, és úgy mondta: *nem... a nővéred... meghalt.* A Lány megtántorodott, Hitetlenül, bárgyún mosolygott. Nem szólt egy szót sem, Csak némán üvöltött szíve. Arcát ellepték a fájó könnyek, Ajka kábán formált egy szót: *NEM!* Szívében meghasadt egy ér - s gyűlölet emésztette... mert ő élt. (ezt megírtam novellában is, a Halál és a Lányka a címe...)

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:52 - #10

Felkelt a Nap, eljött a reggel A Hold aludni tért szép csendben Az Álom elröppent, a Lány felébredt, Boldog mosollyal búcsuztatta az éjjet. Köntösbe bújt, álmosan tükörhöz lépett Felsikkantott halkan, mikor meglátta benne a képet. Arca mint egy halotté... szeme topmán fénylett; Rémült tekintete sötét pupillájára tévedt. Apró láng lobogott csak szemében, Mely a hazug Álom emlékét idézte. Hirtelen forró meleg lett, Szíve tőle hevesen lüktettet. A falak ridegen néztek le rá, A csupasz kőpadló égette a talpát. Felrémlett előtte, mi is a valóság, Mi az, mely okozta kínzó fájdalmát... Eszébe jutott kedvese szép arca... Ki oly kegyetlenül eltaszította... Nem törődött semmivel, hogy ő vajon mit érez?... Hetykén annyit mondott: *ő tovább lépett*... Neki ily egyszerű... de a Lány szerelme éget... Lelkét felemészti, forrón lüktet vére... Szédülni kezdett, megtántorodott, Megbotlott a földön, teste összecsuklott... A vér édes ízét érezte szájában; Megpróbált felállni, de úgy tűnt: hiába... Egy mozdulattal meglökte az asztalt, Szilánkok repültek - levert egy poharat. Felvette az egyiket, elmélázva nézte, Végighúzta ujján: kiserkent a vére... Érezte a fájdalmat, melytől lángolt a keze, De kezdett lehiggadni, megnyugodni lelke. Megfáradt pillantása a vércseppet követte, mely kibuggyant a sebből, s a földre cseppent. Mohón újabb vágásokat ejtett - A vér áradó patakként lepte el a földet. Már csak tompán érzékelte a külvilág létét, Kinyílt az ajtó - egy barátja ordította nevét. A Lány ráeszmélt, az imént mit is tett Dühös volt magára - ilyen gyenge lett?! Próbált tisztán látni, de minden homályos... Érezte, ereje elhagyja, és eléri az átok... Küzdött ellene, nem akarta... Tétován felnézett zokogó barátjára. Az sebeit bekötötte, bár a vérzés nem lassult... A Lány nem halt meg, bár lelkét ölte a múlt... Élt, hogy mutassa: meg nem hátrál soha... Az ő élete, az ő harca... nem adja fel soha. (ajánlom - Mészinek :*| )

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:50 - #9

Hol volt, hol nem volt, Ez a mese egy lányról szól. Egy szép őszi este Esett meg az eset. Rányitottak a szobájában De akkor már hiába. Mindent vér borított A penge a földön véresen csillogott. A Nap lassan felkelt Véresre színezte az eget. Senki nem értette meg A lány miért tette meg. Nem hagyott egy levelet Sem utolsó üzenetet. Nem látta meg senki Hogy üres volt, már nem éltette semmi. Angyalnak nézték, ki kibír mindent Dühös volt érte: szíve menekült innen Mindenkin segített Akit tudott, megmentett Hálából megalázták Kegyetlenül eldobták Szívébe ezer kést döftek. Nem látták - de ők ölték meg. Végül csak egy barátja maradt: A penge, melytől vénája átszakadt. A koporsó hideg, mint a jég Mellette ott áll a csodálatos vég... A lány arca szelíd volt szája sarkában mosolygott Már semmi sem bántotta A halál lágyan betakarta... Körülötte sok ember Feketében, sűrű könnyekkel Hangosan rimánkodtak Fájdalmasan zokogtak. A sírt a föld befedte, A temetőt a csend ellepte. Eljött az éj, ő visszatért. Egy angyalként, ruhája tiszta vér. A rózsákhoz lépett a szirmok elégtek. Elszáradt minden Távozni akart innen. Eljött a reggel S eltűnt hirtelen. Visszatér minden éjjel Várva: átka véget érjen. De senki nem jött hozzá többé Sírját csak a gyomok ékesítették. Elfeledték, nem hiányzott: Örökké tart számára az átok...

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:49 - #8

Nincs itt velem, egyedül vagyok Fekszem az ágyon, nevét suttogom A félelem jeges kése szúrdalja szívemet Hol van? kire gondol? Álmában ki más lehet? A kétség megöl, felemészt A magánytól lelkem elenyész... Szeretnék futni, rohanni felé Kiáltani, sikítani szent nevét De nem hall meg, nem figyel, észre sem vesz... Eltűnt - hiába - sehol nem lelem meg... A fájdalom tüzes tüskéit nem tépi ki semmi Nem jön segíteni még most sem senki... Lelkem megfáradt, nyugalmat óhajt, Pihenésre vágyva ajkam halkan sóhajt... Meleg, barna szeme már nem hoz több megnyugvást Csak felperzsel vérem; szívem nem ver már soká... Talán angyalnak hisz, ki mindent kibír... Pedig ember vagyok... kinek szíve egyre csak sír... Az angyalok vére örökké lüktet Nem szakítja ereit soha fel penge Tőrömre vérem lassan rászárad A kiontott vér már-már mindent eláraszt A Hold fényében a vértócsa csillog Elhaló hangon egyre csak őt hívom... Testem kihűl, nem fáj többé semmi; Lelkemet az Élet nem tudja tovább ölni... Kinyílik az ajtó, Ő ott áll velem szemben Szólongat, nem érti, miért vagyok ily csendben... Mellém térdel, kelteget, megráz szelíden Lefordul az ágyról, majd ölébe hull testem Szeme élettelen arcomra mered Üveges szememet látva erősen megremeg Tekintete megtelik kínnal, keservessel Zokogva üvölti: *miért mentél el?!* Pillantása végigsiklik karomon Borzadva időzik el csuklómon Alatta a vértócsa, s az utolsó üzenet; mely csak egyetlen szó volt: *szerettelek...* (ezt is... :P)

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:47 - #7

Születésnapodra kedvesem Sok szépet kívánok csendesen Mögötted állok, suttogok Neked Nem hallassz - de én reménykedek Fekete hajad nézve megtörten felsóhajtok Hiú ábrándokat szőve tovább álmodozok Pillantásom szemedre téved Melyért hónapok óta egyre csak égek Meleg, forró tüze víg táncot lejt benne Szívem fagyott vére lassan felenged tőle. Mosolyod megláttam - újra élni kezdtem S Te még csak nem is sejtetted, mit adtál nekem. Nem tudom, mit csináltál, mit tettél velem Úgy érzem, rabod vagyok - bármit kérsz, megteszem De Te nem látod, szinte észre sem veszed Lassan megfáradok, egy fantommá leszek... Szemed melege kezd kihúnyni bennem De vérem még lángol, felperzsel mindent. Félek, nem bírom soká, túl sok, amit érzek: Fájdalmat, örömöt, kínt... s talán... szerelmet?... Nem adhatom fel, de szívem kettéreped Segítségedért sikítok... már az egész testem remeg... Nem hallassz, látom, testem kihűl lassan, érzem... A reményem haldoklik, de még van hitem benned. Szemeim utoljára felnyitom, Rád függesztem Erőt merítek belőled, vérem még visszanyelem... De szívemben végleg meghasad egy ér Nem lüktet ereimben többé már a vér... Boldog születésnapot, kedvesem Emlékezz néha rám, mert szerettelek... (ezt is :D)

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:46 - #6

Talán van értelme, talán nincs... én leírom Neked, elmondom mind... tudnod kell, mielőtt meghalsz nekem érdemes volt-e elhagynod engem... Borzalmasan félek. hogy elveszítelek. Borzalmasan megértelek. ha elveszítelek... Borzalmasan gyűlölöm magam. hisz tudom, mennyire bosszantalak Rettegek a perctől, mikor azt mondod: 'ez a csaj flúgos, bámit mondok! ugyanazt hajtogatja, nem tudok tenni mást!' felállsz, otthagysz, többé nem is nézel rám... Borzalmasan fáj... mert engem látsz, de nem érzem, mit ordítassz minden valós, minden igaz Azt mondod: 'gyönyörű vagy, szeretlek!' De szemeddel ellöksz, elküldessz... Azt kérded, mit tegyél ez ellen de ezt én nem mondhatom meg... Ha kell a válasz, a felelet - azt Neked kell megkeresned. Borzalmasan... szeretlek... meghalok, úgy érzem, ha nem vagy itt velem... s közben mit teszek? Sírock érted, pedig élsz, akár egy halott emberért! nekem mintha haldokolnál... úgyfest, mintha távolodnál... Borzalmasan bánt... minden... Nem jössz el, nem jössz értem ütött az óra, szívem elrepedt... Lehet, ez az utolsó levelem ha igen: megsiratlak, megígérem! meghalsz nekem, érzem, most a végzetem éneklem. súgok egy titkot - nem akarom! de ha Te így döntessz... én elfogadom... életemben kétszer reménykedtem ily kétségbeesetten mindkétszer elvesztettem azt, akit szerettem... Imát mondtam az égnek, rimánkodtam, könyörögtem... de haldoklik reményem, félek - többé nincs esélyem.

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:45 - #5

Álmot láttam, szépségeset Egy tüneményről, mely elveszett... Talán angyal volt, talán Sátán mely elkábít, majd itthagy árván... Mikor haldokoltam, ereim felvágva Feküdtem az úton, hálálomat várva... De Ő talált rám előbb, lehajolt hozzám Kinyújtotta karját... majd nekem adta mosolyát... Felittata vérem, de nem szólt egy szót sem, Csak átölelt és nézett engem csendben. Életet adott, pedig én halált kértem: de mégis, akkor hálás voltam érte. Elmúlt az álom, felébredtem... Sötét volt, egyedül lettem... Hideg volt, kegyetlen hideg Minden ijesztő és rideg... Testem összecsuklott, őrülten remegett, Arcomról könnyek peregtek Szempillámra ráfagyott egy könnycsepp Vérem megdermedt, testem elernyedt Éreztem: szívem kettérepedt. Sebeim felszakadtak, vérem spriccelt, Nem bírtam mozdulni, de már nem is kellett. Halálért vágyakozva kínzottan felnyögtem, De nem értettem, mi történt velem... Nem tudtam, miért kéne élnem. Végül megnyugodtam, szépen elvéreztem... És Ő már nem jött értem, hogy megmentsen. (ezt n. szeretem...)

[24-5] [4-1]