|
Témaindító hozzászólás
|
2005.04.12. 22:10 - |
| szóval ezeket én írtam... : $ |
[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
szívtiprás
Önutálatom tócsáinak tükörképén merengek.
Feldereng egy arc. Mélyszőke kígyók hullanak szempilláira, szégyentelenül keretezve nagy, tágra nyílt szemét. Pupillája feneketlen kútként ásít, beszippantva a kékben játszó íriszt. Tekintetét dekadens árnyékok lengik körbe - fekete máz festi még lángolóbbá, még akaratosabbá pillantását.
Az ajka mosolyra húzódik. Finom, apró mozdulat - a mosoly félúton megáll, és sejtelmes, deviáns reményeket ígér. Lelketlenül lubickol a Pillanat okozta kéjmámorban. Szavai mételyként, lassan és csalfán lebegnek a fülledt, esős levegőben - ám mégsem mond semmit sem, csak áll ott, parázsló pillantással, és kacagni kezd. Kacag, egyre csak kacag... a félmosoly gúnnyá olvad, arcáról elfoszlik minden lágy él. Szeme kegyetlen fénnyel csillog, és kéjes dorombolással ül tort az általa életre hívott illúzió véres szilánkjai felett...
Dühödten zúzom szét az előttem felszikrázó, romlott képet. Üvölteni szeretném, hogy nem - nem az én hajam, nem az én szemem, nem az én szám, és nem, az nem az én hangom! Nem... ez nem én vagyok. Nem lehetek én!...
Csak ellopta az arcom.
Hevesen lüktet a szívem, undor, harag és ijedtség dobog a fülemben. Látom hiúságom vágyának szelíd arcát - és látom, végül miként burjánzott vad, öncélúan dorbézoló méreggé, amely lávaként felperzsel mindent, ami az útjába áll. Elcsábította, kizsigerelte, és élve falta fel a tisztaság minden felderengő alakját. Önzésében minden jó érzés nélkül idézte meg, majd törte össze egy lélek ártatlan, őszinte szeretetét.
Ez nem lehetek én!...
Ennek... nincs értelme.
Hiszen a bennem tomboló irtóztató erő nekem sem hozott kielégülést, csak színtiszta, tömény iszonyatot. Olyan fájdalmat, amit önteltségem ellenére sem tudtam ezelőtt elképzelni. Olyan keservet, ami egyetlen módon sem ad örömet. Mert nincs benne semmi nemes, semmi felemelő tisztaság. Mert végtelenül és feloldozhatatlanul az én bűnöm, az én hibám, az én gyengeségem, amely engesztelhetetlenül és megbocsáthatatlanul mered az arcomba.
Úgy tűnik... mégis az én arcom.
Könnyek után vágyom, de a haragom megkeményít. Nem érdemlem meg a saját könnyeimet sem. Nem számít, hogy mit hittem, hogy mennyire bíztam önnön jóságomban. Az önzésem erősebbnek bizonyult, és elbuktam. Nőként ragyogó voltam. Emberként ocsmány.
A kísértés, hogy buján megmártózzak az ártatlanságban, egy izzó, kérlelhetetlen és kíméletlen szörnyeteget keltett életre.
És csak pusztítást hagyott maga után. Nyomában véres cafatok, elárvult, földbe döngölt remények, vágyott álmok megtiport szirmai maradtak csak... és én.
Én, teljesen egyedül.
Sötét van. A harsogó színek a kielégült szörnyeteghez tartoztak, nekem nem adtak olyan mementót, amit féltve őrizhetnék. Térden csúszok a romok és a törmelékek között, és a fájdalmam már egészen az enyém, nem más vélt keservéből táplálkozik. Reszkető kézzel nyúlok a maradványok után, hogy valamiben még találjak életet, de már nem is reménykedem. A talpam alatt véres masszaként, csendesen dobogva sivalkodik egy csomó.
A saját szívemen állok.
|
Mackó
Már egészen sűrű pelyhekben hullott. Az utca szürke latyakjában apránként tűntek el a csillogó pihék, míg a fák és a házak tetejét már egészen elfedte a fehérség. Embert nem igazán lehetett látni a szabadban; néhány autó suhant csak el olykor a játékgyár komor, szögletes épülete előtt, hogy a szűzi hóba felcsapja a sár a nyálkás, fekete cseppjeit.
Persze volt, aki az épületet szépnek, mesésnek látta. Valamikor, legalábbis. Ma már senki nem álltatta magát, és nem is próbálták régi színeit visszaidézni. Értelmetlen lett volna. Úgyis a város egyik elhagyatott részében állt - tiszta időben is ritkán járt erre valaki. Lassan elmaradoztak a dolgozók is - a műhelyt kiürítették, és a játékgyár bezárt, és még az ablakokat is lelakatolták nehéz vasrácsokkal. Az épület - bár senki nem lépett már többé be, és a gépeket is elszállították mind - számtalan apró, elfelejtett kincset rejtett. Egy-egy sarokban elhagyatottan, szétszórva puha plüssállatok hevertek - akikre senki nem emlékezett már. Az ajtó tövében pár rongybaba mosolygott rendületlen kitartással a plafonra, míg az ablakban a rácson át kipislogva egy mackó figyelte az utca rezdüléseit. Mikor odatették, gondosan letakarták egy átlátszó fóliával - nehogy az idő viszontagságai árthassanak neki. Ám amilyen odafigyeléssel bántak vele születésekor, pont úgy merült feledésbe később pici, puha alakja. A burok viszont, amelyen keresztül a világot szemlélte, társa maradt, és megóvta a világ kíméletlen mocskától.
Mackó nem érezte igazán az idő múlását. Nem zavarta a csend és a por, ami finom szemcsékben lerakódott a fejére. Szerette, hogy figyelheti odkinn az embereket, ha azok nagy ritkán felbukkantak. Szerette az autók hangját, szerette elnézegetni a fákat, az évszakok változását - és most ártatlan boldogsággal csodálta a hópelyhek táncát.
Olyan békés volt minden, olyan lágy... olyan jó.
Ahogy Mackó nézelődött, szeme megakadt egy kislányon, aki az anyukája kezét fogva sétált a túloldalon. A kislány most hirtelen Mackóra fordította tekintetét, és anyukáját rángatva elkezdett mutogatni rá. Az anyuka pillantása kíváncsian megállapodott Mackó nevetős arcán. A kislány izgatottan húzta az anyját maga után. Odasiettek Mackó elé.
Mackó érezte, hogy most valami rendkívüli fog történni – valami más, valami új, valami… egészen szokatlan. Barna gombszemei csodálkozva fürkészték a közeledő kislány arcát, melyet hosszú, mogyoróbarna varkocsok kereteztek; pirospozsgás, barátságos arcán világítottak a szeplők. Mikor odaért, lábujjhegyre állt, hogy elérje az ablakot, ahol Mackó ült – de ujjaival csak a rácsot tudta átkulcsolni. Nyújtózkodni kezdett hát – arcára dacos vágy ült ki, hogy magához ragadhassa Mackó puha tappancsát.
Mackó nagyon meg volt lepődve. Picit előrehajolt, hogy jobban szemügyre tudja venni a kislányt - annak hatalmas szemeiben megpillantotta saját magát, elzárva a külvilágtól, a melegségtől... az érintéstől. A rácsok és az őt körbevevő fólia hirtelen komor börtönként tornyosultak fölé, ahogy a nagy, tágra nyílt szembogár kíméletlen tükörként mutatta meg rideg magányát. A gyermek akaratos tekintete összezavarta Mackót, és lassan ő is vágyakozni kezdett... majd a lassú vágyódás helyét átvette egy tomboló, türelmetlen tűz, mely felforgatta addigi megszokott, nyugodt, egyszerű világát. Sosem érte még ilyen erőteljes impulzus - egy pillanatra megingott, és puha teste előredőlt a rácsnak.
A kislány végre elérte őt, de hiába akarta megsimogatni selymes bundáját - a fólia most kegyetlen burokként zárta el Mackót a gyengédségtől. Hiába fészkelődött, hogy kiszabaduljon fogságából, nem tudott közelebb kerülni a kislányhoz. Olyan kétségbeesett erővel töltötte el a magány, hogy apró mancsait a gyermek ujjai felé nyújtotta... de azok lesiklottak az ablakpárkányról, és a kislány arca eltűnt a rács mögül. Mikor Mackó újra megpillantotta, már csak távolodó sziluettjét tudta kivenni. Úgy érezte, a gyermek távozásával együtt elillan addigi békéje örökre: a kislány megmutatta, milyen élete lehetne mellette, de nem küzdött érte eléggé. Cserbenhagyta. Mackó tagjait átjárta a reménytelenség, és csalódottan, tömény keserűséggel bámult a gyermek után még akkor is, amikor annak kicsiny alakja rég elveszett már a hóesésben.
Ha valaki látta őt, ha valaki megint arra járt, csak egy plüssállatot látott, becsomagolva, a rácsok mögött vidáman, békésen mosolyogni.
De csak Mackó tudta...
hogy csak a varrott arc mosolyog. |
Piros Tavasz
Dermedt epe remegett a szája szélén.
Sőt, ő maga is remegett.
Igazából ez egyáltalán nem volt meglepő annak fényében, hogy természetes, piros arcocskája most zöldes árnyalatban játszott.
Merthogy - nagyon nem volt jól. Napok óta nem volt étvágya, és még... gyakorlatilag a semmi is visszajött belőle. De nem tudott rájönni az okára - nem evett semmi rosszat, vagy talán... ez egy vírus?... nem, az sem lehet. Pici borzocskája - aki nemolyan rég beköltözött az apró kunyhóba - akkor már elkapta volna a ragályt, de szerencsére jól van - most is vígan bóklászik valahol a tóparton.
De Manó... ő csak unottan ült az ablaknál, és egyedül csak borzocska hazatérésének tudott volna örülni.
De ő még messze járt.
Manó rosszkedvűen fészkelődött. Tudni akarta, miért változott ő pirosból zölddé!
Valamiért úgy érezte, hogy... az időjárással lesz összefüggésben a dolog. Manapság annyira szeszélyes és változékony - nem csoda, ha így megviseli az ő piciny gyomrát is! Felkavaró, igen, ez a jó szó rá - gondolta magában émelyegve.
Hirtelen támadt daccal talpraugrott - és gyorsan megkapaszkodott egy polcban, de már tudta, mit kell tennie. Végére jár a dolognak! Hiszen... ha nem találja a miértet... talán csak jobban kell keresnie!
Biztos ott van az orra előtt. Csak... nem veszi észre.
Pici arcocskájába visszatért némi szín. Ez az! Megkeresi a jó időt. Megkeresi a Tavaszt!
Ivott egy korty vizet, hogy csillapítsa háborgó gyomrát - és talán, hogy szája íze se legyen annyira végtelenül keserű. Aztán magára terítette kedves kis piros köpenyét, aki izgatottan fészkelődött a hátán - majd jó alaposan a fejébe húzta bojtos, piros sapkáját, aki felelőségteljesen ficánkolt Manó fején - nagy gondot fordított rá, hogy jó melegben tartsa kis gazdáját.
Manó kihúzta magát, és bátran kilépett a viharos valóságba, ahol a fagyos szél alatt keservesen nyögtek a fák.
Amikor az első erősebb szélkígyó oldalba kapta, elakadt a lélegzete. Jégtüskék kúsztak bőre alá, hogy elemésszék kicsi testét, de Manó határozottan, összehúzott szemekkel fordult szembe velük. Megrázta magát, és komoran elindult az erdőbe.
A helyzet a fák között sem volt jobb. Elkínzott recsegések és roppanások hallatszottak minden irányból, és nem tudtak menedéket nyújtani Manónak az ítéletidő elől.
De Manó - ő már picit magabiztosabb volt. Itt volt, az ő szeretett fái között - tehát már nem egyedül kellett szembenéznie a szörnyűségekkel. Céltudatosan haladt egyre mélyebbre az erdőben. A szél besüvített az ágak között, és kitartóan ostromolt mindent, amit csak ért; de egyre csendesebb lett, ahogy a fák sűrűsödtek.
Ahogy Manó ballagott az úton, egyszer csak egy furcsa alak jött vele szembe. Magas volt - legalább két fejjel magasabb Manónál -, halványkék arcáról pedig arrogancia és gőg sugárzott. Nagyon peckesen lépkedett. Mikor odaért Manóhoz, hanyagul lepillantott rá. Manó reménykedve, hogy végre megtud valamit, megszólította.
- Elnézésedet kérem - kezdte tiszteletteljesen - én Manó vagyok. És te?
A jövevény gőgösen elhúzta a száját.
- Hát nem is ismersz meg? Micsoda világot élünk manapság... Én kérlek - húzta ki magát fontoskodva - az Igazság vagyok.
Manó áhítattal eltátotta a száját.
- Ne haragudj - szabadkozott gyorsan - de még sosem láttalak ilyen közelről.
Az Igazság megvetően legyintett.
- Csak ne mentegetőzz - szólt lenézőn. - Utálom az ilyet. Mindig, mindenki mentegetőzik. Pedig tudhatnák, hogy Én aztán tudom az igazat! Hogy mit is jelent valójában ez a mentegetőzés! Elvégre az igaz - az én vagyok.
Manó zavarodottan nézett rá.
- És... mi áll a mentegetőzés mögött?
|
Piros Tavasz II
Az Igazság felszegte az állát.
- Hogy valójában tényleg nem ismernek engem. Csak úgy tesznek, mintha.
Manó most már tényleg össze volt zavarodva. Itt áll mellett az Igazság, de ő csak homályos dolgokat hall tőle, rébuszokat. Ha tényleg ő az Igazság, akkor tudni fogja, hogy...
- Őőő, Igazság úr, hamár minden igazat tud, azt nem tudná megmondani, hol jár a Tavaszom?
- Megmondani nem tudom - felelt vontatottan -, csak - tudni - tudom.
Manó ettől sem lett okosabb.
- Akkor hát... ki tudná megmondani? - kérdezte kicsit már türelmetlenül.
- Nem az én posztom ezt megfejteni - mondta pöffeszkedve az Igazság. - Csak annyit mondhatok, hogy a testvérem itt jön mögöttem - ő talán tud neked segíteni. Ez a dolga.
- Köszönöm, de mégis... ki a testvéred? - pislogott Manó értetlenül, de addigra az Igazság elfoszlott.
Bosszúsan megrázta piciny fejét - a kis bojt lelkesen ugrált a levegőben.
- Ehh, minek szenvedtem ezzel az öntelt hólyaggal... még hogy az Igazság! Nem is tudott semmit.
Morcosan továbbindult az úton - és szinte észre sem vette, hogy szűrt fény pislákol a tócsákban - és hogy ő már csak foltokban zöld.
Nemsokkal később valóban egy újabb alak tűnt fel az úton. Különös volt ez is, mint az előző, habár annyira nem volt furcsa. Nem volt annyira magas, és egészen mélykék árnyalatban izzott - és az arca... az arca lágy volt, sima - leszámítva azt, hogy szája és szeme sarkában mély, törődött ráncok futottak.
- Szia - köszönt rá csendes, szelíd hangon Manóra. - Te vagy Manó?
- Igen - felelt meglepve és egyben megilletődve Manó. - És Te... Te ki vagy?
- Én vagyok az Őszinteség. Az előbb találkoztál a fivéremmel, ugye?
- Őőő, igen - felelt szűkszavúan Manó, mert nem mert róla többet mondani. Az Őszinteség meleg hangon felnevetett.
- Idegesítő alak, tudom én, ne aggódj. Én mindig utána szoktam járni, a nyomában. Nekem kell... rendet rakni.
Az Őszinteség arcán a ráncok elmélyültek, pedig a mosolya nagyon kedves volt.
- Nekem azt mondta... - kezdte Manó bátortalanul - hogy ő tud, de a Te dolgod, hogy mondjál is.
- Hát persze! - morogta az Őszinteség. - Ő aztán nagyon tud. A kérdés mindig az, hogy jó-e az, amit tud.
- De hát... ő az Igazság, nem? - kérdezte bizonytalanul Manó. - Tény, hogy nem egy kellemes alak, de hát... ha az nem jó, amit ő mond, akkor... mi az? Miért ne lenne jó?
Az Őszinteség lágyan nézett Manóra.
- Mert minden változik. Ő is. Legfőképp ő! Egyszer ez a jó - de máskor már más lesz a jó. Pont, mint az idő... Attól függ, hogy a part melyik oldaláról nézed!
Az ég felé mutatott. Manó felpillantott, és a nevető Tavasz kacsintott le rá a harmatcseppes leveleken üldögélve. Manó boldogan felkacagott, és mámorosan szaladni kezdett a bódító illatárban. Hirtelen úgy érezte, semmi sem bánthatja, minden rendben!... majd kicsattant az egészségtől. Hátrafordult, hogy megköszönje az Őszinteségnek - de már csak egy mélykék villanást látott - ami sokkal szebb és vonzóbb volt, mint az elfoszlott Igazság homálya. Tudást adott, nem csak tudott.
Manó mosolyogva megfordult az úton, és kicsiny borzocskája futott felé boldogan. Leguggolt hozzá, az ölébe kapta, és szorosan ölelve ennyit súgott a fülébe:
- Éhes vagyok.
|
Szagoltál már kisvakondot?
Azt mondtad, hogy [...]
és azt is, hogy [...]
meg még azt, hogy [...]
(nem írhatom le, én nem mondhatom ki; a Te szavaid, és az én tintám alatt még a végén megfakulnak. Féltem őket.)
Olyan sok mindent mondtál - legtöbbször néma pillantással...; nem igazán éreztem magam képesnek rá, hogy teljes valójukban tudjam látni az érzéseidet.
Persze ez nem igaz, de olyan intenzív és elsöprő volt minden halk mondatot, hogy minden egyes alkalommal vagy azt vártam, hogy mikor visítanak a fülembe rikácsolva, hogy ébredjek fel, felejtsem már el az ostoba ábrándokat...
vagy azt, hogy mikor ájulok bele a szenvedély feneketlen kútjába.
de tévedek, ezek nem szavak voltak...
nem csak szavak; annál sokkal mélyebb és lángolóbb lüktetés járt át minden pillanatban.
Álmodtam egy érzésről ...
- a színét is láttam, vad vörösben játszott drága árnyakat... Marcipán íze volt, úgy rémlik - vagy édes karamell, nem tudom megmondani pontosan, csak arra emlékszem, hogy minden porcikám a végkimerülésig akarta falni. A hangja... bársonyos volt, selymes puhaságától lobogva fel-fel sziszegett a vérem. Mégis, legmélyebben az érintése égett bele kitörölhetetlenül a vágyaimba; az érintés, mely forróbb és perzselőbb volt bármely tüzes lángnyelvnél... és én sikoltva reszkettem a gyönyörűségtől, mikor végre kéjesen végignyalt rajtam.
Remegve riadtam fel újból és újból, miközben szűköltem ezért a delíriumért... olyan lágy volt, olyan finom, olyan... boldog.
.
.
.
Annyiszor nevettem ki ezt az ábrándot, hogy valósággal szégyelltem már magam - még azért is, hogy egyáltalán megszülethetett bennem. Átkoztam el nem apadó naivitásomat, és egyszerűen nem tudtam megérteni, miért ragaszkodtam oly csökönyösen hozzá. Mégis... képtelen voltam elszakadni ettől a ragyogó illúziótól. Még akkoris szilárdan hittem létezésében, amikor minden - az eszem és a környezetem is - ellene szólt ... és bizonyított is.
.
.
.
Nem hiszel nekem?
Képtelenségnek tartod, hogy számomra mindez ennyire hihetetlen legyen...
Pedig nem hazudok; nem tudok hazudni. Neked, Érted, Rólad, rólam...
Időnként azon kapom magam, hogy bárgyú, réveteg mosollyal meredek el a semmi tükrébe, és... Te nézel vissza rám. Pillantásod egyszerre - szikrázóan, szelíden szerelmes és akaratosan vágyódó, mintha álmaim összesének végtelen, tarka csodája tekintene le rám lázasan.
Annyira zavart vagyok, nem értem. Túl sok álomkép elevenedett meg Általad, és én túlzottan félek és rettegek, hogy elillansz. Tudom, hogy nem fogsz, tudom, hogy butaság... de... de még szoknom kell. Meg különbenis, mit vagyok úgy meglepve... nyilván, mint a legendáknak, úgy a tündérmeséknek is van alapjuk. De abban biztos vagyok, hogy az összes Belőled táplálkozik; a Te lényed csepp csodája után azt felfognom, hogy más mese is létezhet, egyenesen lehetetlennek tűnik.
[...] |
Szagoltál már kisvakondot? II
Nem tudom, hogy nevelés kérdése-e, vagy talán a természetből fakad, (bár lényegében teljesen mindegy), de mindenre nyughatatlanul keresem a választ. Korholtál is már az örökös kétkedésem miatt, de... ha nem értek valamit, ha nem tudom megfogalmazni - tehát nem tudom megfoghatóvá tenni, akkor általában nem vagyok képes elfogadni és... nem tudok megnyugodni. Ami persze rémesen rossz tulajdonságom, főként, ha az érzelmeket, sőt, a szerelmet vizsgálom ezzel a megközelítéssel.
Most gyakorlatilag elkezdhetnék azon elmélkedni, hogy mégis, mi történt Veled, hogy pont rám esett a választásod; mit látsz bennem, kit látsz bennem... ami nagyon nem lenne jó. Ugyanis én csak a saját szemszögemet írhatom le, és mivel én nem akarnék önmagam párja lenni, sőt, az élet javarészében... még csak önmagam sem akarnék lenni, nem lenne a objektív a gondolatmenet.
Viszont a Te véleményed sem lehetne az, hiszen a Te elfogultságod majdnem olyan erős irányomba, mint nekem saját magam iránt - csak éppenséggel Te a másik végletet képviseled.
.
.
.
Muszáj nevetnem, ahogy feldereng előttem az arcod, amint látványosan forgatod zafírjaidat. Igen, tudom, teljesen feleslegesen - már megint: tépelődöm. Meg hát, el is mondtam ezeket már elégszer... vagy úgy tűnik, még mindig nem elégszer, mert mégsem fogytam ki a szavakból. Egy apró kicsi madárnak érzem magam, aki kétségbeesésében visong, hogy oltalmazzák... kicsi fióka, akinek meg kell tanulnia odafigyelni önmagára, és nem csak a környező árnyakra. Úgy érzem, repülni már tudok... csak túl sokszor zuhanok le; táplálkozni még nem sikerült megtanulnom. Így viszont sűrűn elfogy az erőm... és inkább zuhanok tovább öntudatlan kábaságban.
kész kihívás vagyok, nem igaz? Te pedig azokat szereted... lehet, ez a titkom, amit én nem láthatok meg. Vagy akármi más. Mindegy. Annyira mindegy...
(persze tudni akarom!... de most csendesülök.)
De legalább a lelkem nem háborog szüntelen; boldogan fészkelődik biztonságos meleget nyújtó karjaid között, ahol minden édesen, szivárványfénnyel ragyogó vörösben pompázik. Álmodom. Vagy ébren vagyok.
vagy...
vagy mindegy.
most már teljesen.
Mert a Tiéd vagyok.
|
Tintapaca
Érzelmeim kusza káoszában lebegek bágyadtan...
...ez...
egyszerűen annyira nevetséges. Legfőképp az a művi fennköltség, ahogyan írni próbálok... nem, nem ez a pontos. Hanem... ahogy ösztönösen képes vagyok írni. Pedig néha úgy érzem, nem komikus, hanem pont annyira túlzó és áradó, mint ahogy szerettem volna kifejezni...
pedig valószínűleg mégiscsak rendkívül nevetséges.
vagy Te nem látod ezt így?
Őszintén, ebben azért reménykedek. De egyszerűen annyira jó érzés elbújni a nagy szavak mögé, és egy pillantás alatt szépséget kreálni - mindezt úgy, hogy elkerülhetem a komor realitást! Mennyi életet és tüzet tudok fellobbantani - ha másban nem is, legalább önmagamban...! A szavak egyik legnagyszerűbb tulajdonsága, hogy tökéletes menekülési útvonalat adnak az érzelmeim elől. Azt írok le, amit akarok, és úgy, ahogy akarom... és olyan lángolást ad minden szókép, hogy elhiteti velem az őszinteségét.
Persze mindez nem azt jelenti, hogy minden sorom hazugság volna. Sőt, mindegyik mélyről fakad, ám... legalább itt megtehetem, hogy finomítsak és... szépítsek az egyszerű, keserű valóságon. És egyszerűen lenyűgöz - újra és újra!... hogy milyen ereje lehet akár egyetlen szónak is. Az emberi lélek végtelen szabadsága ez... legalábbis az én lelkemé. Írás közben - akárki lehetek, és akármit megtehetek! belepusztulnék, ha bárki elvenné ezt az édes, önfeledt érzést tőlem.
Mondjuk... minek mesélem ezt pont Neked?... hiszen tudom... Te érzed át a legjobban.
Tudod... néha... néha elpirulok, amikor a fantáziám túlzón kezd szárnyalni. Az... az a legnehezebb, amikor egy olyan álomkép dereng fel előttem, amire mindennél jobban vágyom, és mégis úgy érzem, hogy ez csak egy ostoba illúzió...
Borzalmas, de elszégyenlem magam - bár fogalmam sincs, hogy mégis... miért. Az én vágyam, az én álmom...! és ilyenkor nagyon nehéz a levegőben maradni, és tovább szállni önfeledten. Zuhanni kezdek, és némán rettegek - nem is a becsapódástól, hanem attól, ami ott rám vár. Szörnyen félek, hogy az eszemet és az érzéseimet keretek közé szorítják. Az elfojtódás rosszabb minden lelki gyötrelemnél, hiszen így még ezektől sem tudnék megszabadulni...
Így legalább annyi álarcom van, amennyit csak van erőm elképzelni és megalkotni. Valójában igazán furcsa, hogy hivatalosan mennyire... ódzkodom attól, hogy bármi szerepet kelljen eljátszanom, holott mást sem csinálok. Régen mindenkinek megmondtam, hogy nekem semmi tehetségem a színészethez, ne is próbáljanak rávenni semmiféle alakoskodásra...
pedig megy ez nekem, nem is rosszul. Tudatosan... de őszintén játszom el mindig, mindegyik szerepemet. Vad szenvedéllyel játszom a szerelmest; mélyről fakadó jókedvvel a vidámat, tombolva a keserűt, morogva a bosszúsat, szűkölve a reménytelent, és szívből a boldogat...
és hogy mégis, mikor, melyik pillanat őszinte és valós?...
Játék közben mindegyik. Még akkor is, ha tisztában vagyok a szerepjátszás tényével. Őszintén hiszek mindegyik szerepemben. De ki tudná megmondani, hogy mi is a valóság pontosan?
Alapvetően kétkedő alkat vagyok; ha mégis választanom kéne, mi az, amiben megingathatatlanul hiszek, akkor rávágnám, hogy... a Pillanatban.
A Pillanat soha nem csal meg. Mindig valóságos. Még akkoris, ha a következő már az előzőnek a szöges ellentéte: az érzést, amit a Pillanat szeszélyes szépsége okoz - még ha illúzió is! - nem veheti már el semmi. Megfoghatatlan és illékony - és pont ebben rejlik a csodája. Lehetetlen megérinteni, mégis lehetetlen elveszíteni. Maximum az emléke törik össze... de a Pillanat valója mégis múlhatatlan. És amíg képes lángolást oltani a szívembe, addig... addig nincs miért félnem a közönytől.
Már megint a közöny... túl sokat írok erről, de nem tehetek róla! Iszonyodom még a gondolatától is. Ha megkörnyékez, kétségbeesetten keresek valamit, ami kivált belőlem bármilyen reakciót. Legegyszerűbb a múltba menekülni - elég olyan emléket találok, amik vadul felkorbácsolják az érzelmeimet. Mikor ez sem segít, igyekszem feltüzelni a várakozásomat minden holnap iránt, de ez... sohasem lehet hosszú életű. Rettegni a jövőtől - ez soha nem volt jellemző rám. Még ha kilátástalannak is érzem a helyzetem, ösztönösen elfojtom a félelmeimet. Nem nagyon látom értelmét, hogy előre kínozzam magam bármiért is: majd kínlódok, ha ott leszek, addig meg... úgyis találok mást, amiben az örömömet vagy a szenvedéseimet meglelem.
|
Tintapaca II
De a Pillanat nem hagy cserben soha...
Amikor felragyog, akkor egyszerre egészen mindegy lesz minden, és semmi más nem számít, csak ez a... piciny, csepp tünemény. Nem számít a múlt, nem számít a jövő...; hirtelenjében csak a jelen van, csak a Most - ami annyira törékeny és tűnékeny, hogy az emberek jóformán észre sem veszik a létezését. Nem azon agyalnak, hogy mi van; csak azon, hogy mi volt, és mi lesz. Pedig... jóformán, az édesmindegy. A jelen örök és végtelen, és sokkal többet tud adni, mint egy szép emlék, vagy egy kósza ábrándkép...
Nyilván ebből fakad, hogy az egyik kedvenc szenvedélyem, hogy teljes egészében próbáljam meg megragadni a Pillanatot. És nem, ilyenkor egyszerűen nem tudom bánni, hogy ennyi... rétegződés veszi körül a lelkemet. Olyan intenzív és... úgy eltelik a szívem élettel, hogy képes vagyok figyelmen kívül hagyni olyan zavaró tényezőket, hogy vajon... mi lesz a Pillanat után. Akkor nem tud érdekelni, hogy merre találom meg igazán önmagam... csak hagyom, hogy átjárjon az érzés minden szépsége és mélysége - akármilyen érzésről is legyen szó. És hajszolom, vad daccal, akaratos szenvedéllyel, és nem adom fel soha, hogy elkapjam ezt az édes villanatot...
mert ha tintám elhagy... elalszom.
|
Jégmosoly
Nem tudtam volna megmondani pontosan, mit is vártam a... Találkozástól. Csak abban voltam biztos, hogy egész lelkemben remegve, szelíden türelmetlenkedtem, hogy végre újból elmerülhessek zafírként ragyogó íriszében...
Fogalmam sem volt, hogy valójában mit is érzek. Egyszerre kavargott bennem a szégyen a vággyal, a fájdalom bűntudattal keveredve, pedig nem is olyan rég... még önfeledten tudtam Rá nevetni. Szinte szomjaztam a társaságára, de mikor Ő felkínálta a lehetőséget, hogy többet is adjon barátságánál... riadtan visszakoztam. Nem tehettem mást: hiába vonzódtam Hozzá az első pillanattól kezdve, kezemet - és lelkemet - egy másik szerelem kötötte meg.
Akkor.
Egyszerűen... rémesen éreztem magam: mintha mindenkit elárulnék. A társamat... és még Őt is. Noha nem tettem semmit, amiért bárki is elítélhetett volna, mégis, fojtó bűntudat mardosott.
De látnom... látnom Őt még szabad volt. Figyelhettem Rá, és beszélhettem is Hozzá - ezért senki sem kárhoztathatott. A Találkozás első pillanataiban... alig mertem Rá nézni. Csendes örömmel töltött el, hogy újra itt van mellettem; igyekeztem elkapni pillantását, hogy kifürkésszem érzelmeit. Rezzenéstelen arccal nézett vissza rám; mindig vidáman izzó szembogara... most öröm nélkül pihent meg rajtam, de... igazából alig foglalkozott velem. A szívem elszorult; én magam kitartóan kutattam tovább, igyekezvén megérteni viselkedését. Szelíd vágyódással merültem el vonásai elemzésében, és egyszerre azon kaptam magam, hogy túlzó szenvedéllyel csodálom minden porcikáját. Elmélázva figyeltem kedves arca minden rezdülését, míg tekintetem sóvárogva pihent meg végül kézfején: hirtelenjében rácsodálkoztam ujjai egyszerű és mély szépségére is.
Szégyenkezve kimeredtem az autó ablakán, de nem bírtam ki, hogy ne keressem pillantását: minduntalan visszafordultam felé. Az Ő hűvös tartózkodása ugyan külső szemlélő számára nem volt feltűnő, közöttünk mégis fojtó feszültségként vibrált.
A fülbevalómmal kezdtem matatni, mire egy másodperce rám nézett, és halványan megmosolyogta szórakozásomat. A szemébe mégsem költözött vidámság; egyszerre tűnt mélyen megsebzettnek, haragosnak és keserűnek - ám mindezt közönyös érdektelenséggel palástolta. Jégmosolyától reszketett a lelkem.
Fájt, hogy így látom Őt, és bántott a tudat, hogy én okoztam Neki csalódást - különösen most, mikor a vágy Érte az én lelkemben is fellángolt.
Megérkezésünk után igyekeztem Mellette természetesen viselkedni, felszabadultan, szívből nevetni, de ez korántsem volt annyira könnyű, mint hittem. Nem erőltettem Rá a társaságomat, mégis sóvárogva pislogtam utána minden alkalommal. Csak remélni mertem, hogy azon a késő nyári estén nem bántottam meg őt végérvényesen és megbocsáthatatlanul. Egy idő után mintha oldottabbá vált volna, ám ez mindössze annyit jelentett, hogy távolságtartását gúnyos cinizmus váltotta fel.
Én mégis kaptam a lehetőségen, és lelkesen fecsegtem Neki mindenről, ami csak az eszembe jutott: a színházról, és arról, hogy terveim szerint délután kilátogatok a Broadwayre. Ártatlan arccal kérdezett vissza, hogy mi is az pontosan?... Konok értetlenségével sikerült úgy megakasztania, hogy csak értelmetlen kuszasággal tudtam válaszolni. Rövid zavar után méltatlankodva felszisszentem.
- Te szívatsz engem! - fakadtam ki félig mérgesen, félig nevetve. Szenvtelenül nézett rám, pillantása izzott a hideg gúnytól.
- Úgy vagy öt perce, igen - közölte szárazon, majd könnyed léptekkel otthagyott. Elvörösödve néztem a hátát, de nem tudtam Rá haragudni; csak saját naivitásomon és ostobaságomon bosszankodtam.
Nemsokkal később ismét mellém szegődött.
- Megsértődtél? - kérdezte nyugodtan, de láttam, hogy igazán jól mulat rajtam. Bújkáló, dacos mosollyal néztem vissza Rá.
- Nem, csak nem bízom többé Benned - válaszoltam vigyorogva. Persze... nem mondtam igazat, de ez akkor... akkor jól hangzott. Vetett rám egy kifürkészhetetlen pillantást... és ismét továbbsétált. |
Jégmosoly II
Felsóhajtva követtem kifelé az épületből, majd a bejárattól az autóig ismét egymás mellé kerültünk. Percekig némán gyalogoltunk; szelíd bánat telepedett a szívemre. Annyi mindent szerettem volna mondani Neki; néha-néha Felé pislogtam, de nem volt jogom elárulni, hogyan tépelődöm, és mennyire felkavarja az érzéseimet. Olykor úgy hatott, mintha Ő is ki nem mondott gondolatokkal viaskodna... de lehet, hogy csak nekem tűnt úgy. Egy-két perc után udvariasan megérdeklődte, hogy állok a munkakereséssel, és, hogy végül felvettek-e az egyetemre... majd komoly őszinteséggel kifejtette a véleményét, és bíztatott, hogy ne hagyjam ennyiben a dolgok állását. Minden lelkesedés nélkül bólintottam; sem a téma, sem a körülmények nem tudtak felvidítani. Mindezek ellenére még az úton, hazafelé sem adtam fel a reményt, hogy nem csak az arcát, de a szemét is mosolygásra bírom, de minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult.
Borzasztóan elszomorított, hogy ennyire boldogtalannak látom Őt; amikor nagy ritkán igazán a szemembe nézett, szarkazmuson túl csak keserű, jeges izzást láttam íriszében csillogni. Egyszerre borzongtam és rajongtam érte; még így is lenyűgözött pillantásának mélysége. Úgy sóvárogtam rá, hogy kinyújtsam a kezem, és megérintsem bőrét, ami édesebbnek tűnt minden marcipánnál... mohón kívántam magamhoz szorítani Őt, és ölelni a végtelenségig... és ész nélkül akartam falni és tépni ajkait...
Kábán, dermedten ültem Mellette. Őrjítő vihar tombolt bennem; majdhogynem gyűlöltem vágyaimat, hiszen úgy éreztem, mindhármunkat elárulom - hiszen nem voltam szabad... de képtelen voltam az ábrándokat megzabolázni.
Az Ő háza elé értünk. Üres, közömbös hangon köszönt el, míg én bátortalanul, csendesen azt feleltem, hogy vigyázzon magára. Miután kiszállt, reménykedve fordultam hátra egy utolsó pillantásért... és Ő valóban visszanézett. Talán látta az arcom... látta, hogy mi minden kavarog bennem. Talán látta, mennyire összezavart; talán látta, mennyire vágyom Rá.
talán...
talán nem.
de mégis, hátha!...
Talán.
|
Ördöglakat
Nem mondhatnám, hogy nem félek.
Egész pontosan mitől is...
egész pontosan attól, hogy írni fogok.
Őszintén.
Vannak pillanatok, amikor a dolgok őszinte kimondása/leírása nem olyan bonyolult dolog. Vannak pillanatok, amikor nem tűnik nehéznek. Bár persze tudom, hogy ezek a pillanatok azok, amikor már képes vagyok foglalkozni az adott témával. Amikor már ki tudom mondani - igen, ez fájt!... úgy, hogy már nem sebez meg olyan mélyen. Vagy úgy, hogy nem indít el... végzetes, visszafordíthatatlan folyamatokat.
De ki tudja? talán még jót is tehet a... bátorságom. Hogy olyan területre merészkedek, ahol... igazából még soha nem jártam.
Persze közben próbálom magam győzködni, hogy... ezt nem muszáj. Hát persze, hogy nem muszáj. Mégis feszít belülről, aztán meg... egyszer mindent ki kell próbálni. Max ha nem válik be... legközelebb ugyanúgy fogok viselkedni. Némán, és lehetőség szerint vakon is - amíg el nem csitulnak az érzések.
Azért elszántan küzdök az ördöglakat kibontása ellen. Mert ha belemerülök, az csak egy sor felesleges fájdalmat és - még az is lehet! - értelmetlen keserűséget indukálna.
Majd... megpróbálok szelektálni, és... objektíven szegregálni. Hogy meglássam, mi az, ami tényleg reális probléma.
(bár elhinném ezt magamnak!)
Valószínű az ösztönös önvédelem miatt még kuszábbnak érzem és látom magamat és az érzéseimet - és valahogy az agyam egyáltalán nem igyekszik célzatosan koncentrálni. A szívem hevesen ver. Még mindig félek. De legyen!
Őszintén.
Elvégre... az őszinteséget elvárom mindenkitől, aki közel áll hozzám. Belebetegszem, ha ez... kimarad. Nagyon szép idea, de számomra a 'ha nem kérdez rá konkrétan, minek mondjam el? minek kínozzam?' megoldás taszítóbb a hazugságnál. A fenébe is... annyira álszent vagyok. Persze, hogy én is tettem olyan dolgokat, amikre abszolút nem vagyok büszke, és soha nem volnék képes elmondani senkinek. Leginkább csendben igyekszem feloldozást nyerni (dolgozom érte...)... de az biztos, hogy azok előtt, akiket a barátaimnak nevezek - előttük soha nem lennék képes olyasmit eltitkolni, ami nekik fájdalmat okoz. Ha tettem valamit, akkor vállalnom kell... hogy azt én tettem. Szembe kell nézni vele - és nem úgy, ahogy én az érzéseim elől menekülök.
Hamár itt tartunk, soha nem lennék képes olyasmit tenni - cselekedeteim teljes tudatában -, amiről tudom, hogy az ő bizalmukat elveszthetem. Hogy nevezhetném magamat ezek után a barátjuknak? Hogy formálhatnék jogot ezek után a Szeretetükre?
Fáj, ami történt. Én tényleg igyekszem úgy tenni, mintha, de...
mindig igyekeztem úgy tenni, mintha. Naná.
Mosolyogni könnyebb, mint könnyezni.
...persze ez sem igaz, ezerszer nehezebb, csakhogy ezerszer értelmetlenebb is. Akkor meg minek?... majd elmúlik...
vagy talán vannak dolgok, amik sosem múlnak el. Amiről hiába tudok könnyedén, mosolyogva beszélni. Mégis megtörtént, mégis... mégis tragédia volt. A tragédiákat az idő nem képes feloldani... csak elmossa, mint egy nyári zápor. Olyan mindegy, hogy egy emberi halálról van szó, vagy egy bizalom haláláról... (túl morbid vagyok! és sarkalatos. mégis így érzem.) Egyszer talán halványan elmosolyodok, és képes leszek kimondani azt, hogy ennek így kellett történnie. Azért, hogy valami új szülessen. Minden vég egy új kezdete... micsoda klisé! mégis igaz. Akkor, mikor a nővérem meghalt, akkor... nagyon sok minden történt velem akkor. Sokat szenvedtem, sokat fájtam - és - talán nem is kell mondanom, de nem tudtam beszélni arról, ami történt. Gyűlöltem a gyengeségemet, gyűlöltem, hogy megsebez újra, és újra, és képtelen vagyok továbblépni. Gyűlöltem az egész lényemet, ostoba teóriákat gyártottam a 'mi lett volna ha...' köré... és mindennél jobban gyűlöltem, hogy én maradtam életben. Többre tartottam őt magamnál - azt hiszem, még ma is többre tartom őt.
Ma már mégsem gondolom azt, hogy ennek nem így kellett volna történnie.
Egyszerre fáj és tölt el békével ez a gondolat.
[...] |
Ördöglakat II
[...]
Az emberek, amint megtudják, hogy mi történt Vele, megriadnak - sőt, egyenesen megrettennek. Mind azt hisszük, hogy ilyen csak a hírekben meg a filmeken van, nem történik meg igazából senkivel, és ezért ér mindenkit egy virtuális pofonként a tény. Szánakozni és sajnálkozni kezdenek, de belül tényleg rémültek. Több okból is. Egyrészt egy pár pillanatra dermesztő sokként zuhan rájuk az együttérzés terhe - pedig persze fogalmuk sincs az én érzéseimről, és ez így is van rendjén. Nem csak arról van szó, hogy közük sincs az én fájdalmamhoz a történtek miatt, hanem arról is, hogy irtózatos volna, ha mindenki kénytelen lenne átélni azt valós mértékeiben. Mégis, az ijedelem első oka ez. Egyszerre iszonyodnak és oldoznának fel a kínok alól - ami persze a másik félnek - azaz nekem - rendkívül kényelmetlen és kínos (utálom, na.). A második...
A második oka talán ugyancsak az együttérzésben rejlik. A részvét ugyan szép gesztus: de valójában eléggé önkínzó, és - igazából felesleges is. Ezekben a pillanatokban ugyanis az - őszinte részvétet tanúsító - emberek beleképzelik magukat a másik helyébe. Mi mást váltana ki ez belőlük, mint jeges rémületet?
Megértem őket.
Ők engem persze nem, de... kedves tőlük, hogy megpróbálnak.
Pedig valójában nem azért nem tudnak megérteni, mert nem tudják, mi az igazi fájdalom.
(Lehet, hogy én sem tudom.)
Mostanában az a furcsaság tűnt fel, hogy ha valaki tudomást szerez a nővéremről, végtelenül zavarba hozom... mindkettőnket. Én azért jövök zavarba, mert nem tudom - a mai napig nem... - jól kezelni a reakciókat, a másik meg azért, mert... az ő szemükben - túl érzéketlenül közölhetem a történteket.
Zavart vagyok, mert nem tudom, mit várnak tőlem. Tíz éve... te jó ég, annyira rég?... - tíz éve történt. Majdnem kétszer annyi idős vagyok, mint akkor voltam, és... és ötletem sincs, hogy mi hogyan alakult volna, ha az akkor nem történik meg. És megtanultam - vagyis inkább hozzászoktam, hogy értelmetlenség ezen rágódni. Csak azt tudom, hogy mi történt azóta: itt vagyok, esetenként még boldogan is... talán jó ez így. De teljesen mindegy, hogy ott van-e az a talán. Így van, és nekem... ez lett a természetes.
Kanyargok, összevissza, pedig tényleg ki akartam mondani dolgokat, amik a jelenben bántanak. Ez viszont abszolút nem a jelen, és én abszolút húzom az időt...
ó, abban mindig profi voltam.
de most...
Meg akartam fejteni annak okát, hogy miért gyűlölök arra gondolni, amit a legjobb barátnőm tett velem. Egész pontosan azt is meg kéne határoznom, hogy mit rühellek az egészben a legjobban. Azt állítom, hogy az nem fáj, ami konkrétan történt, csak az, hogy nem mondta el...
...miért ilyen nehéz? nem akarom tudni!...
de fáj. Ha egy pillanatig is hagynám magam a történtekre gondolni, azt érezném, hogy undorító, kocsonyás... szmötyi tölti meg az összes sejtemet, és kevés tart vissza attól, hogy hányjak. Úgy, mint két nappal később, miután megtudtam. Addig bírtam visszafogni magam. Gyűlölök hányni, de soha olyan megkönnyebbülést nem éreztem, mint akkor.
Az akkor segített: kiürült belőlem javarészt az... önsajnálat amiatt, amit tett velem.
Mégis.
Megtette.
Mert olyan könnyű úgy, hogy én nem tudom meg...
Őszintén! valójában ezért émelygek. Hogy követelheti valaki ezek után a bizalmamat? a barátságomat?
Úgy árult el, hogy még csak a harminc ezüst pénzt se kapta meg érte. Ő mégsem szűkölt feloldozásért, csak mosolygott tovább üresen.
Ha most látna, azt mondaná, Őszintén!, nem üresen. Én meg keserűen kinevetném.
Miért kéne hinnem a mosolya valódiságában mindezek után?
[...]
|
Ördöglakat III
[...]
Tulajdonképpen az én megbocsátásomat nem nehéz elnyerni. Nem tudom, miért fontosabb számomra mindennél a nyílt egyenesség, de mégis azt érzem, hogy sokkal könnyebben fel tudok dolgozni mindent, ha becsületesen megmondják nekem. Valószínűleg ösztönösen úgy vélem, hogyha volt elég mersze arra az illetőnek, hogy a szemembe mondja az igazságot - akkor Valóban megbízhatok benne, és nem csak látszatbarát, akitől mindig csak a jót és a szépet kapom meg - aztán a hátam mögött kibeszél, vagy épp a hátamba döfi a kést.
Nem érdekel a múlt. Nem érdekel, ami akkor történt; megbűnhődtem én is a cselekedeteim miatt. Sajnáltam pár napot az akkori énemet, és az akkori énem keserveit, de ezen - ahhoz képest, hogy mennyit vagyok képes rágódni a múlton - meglehetősen gyorsan túltettem magam. De a jövő - hogy bízhatok-e benne még valaha?... nah ez nem ilyen egyszerű. Az a baj, hogy ismerem őt, és tudom, hogy kínjában - legyen az akármi (tegyük fel: most az, hogy elveszít engem örökre) - begubózik, és várja, hogy a dolgok majd szépen elsimulnak körülötte. Majd az idő elintézi, ugye, drágám?...
Nem az idő mondta nekem, hogy a nővéremmel történteknek talán... meg kellett történniük. Én csak igyekeztem rendbe hozni a dolgokat, magamban. Kibontani az ördöglakatot... mert mindegyik ördöglakatnak van megoldása! egyszer csak megtalálom. Az idő csak elmosta az arcát - úgy, hogy az én szívem már abba sajdul bele, hogy homályosan emlékezhetek csak a vonásaira...
...és az emlékek mára már csak egy régi, sötét, fájdalmas nyári égszakadássá foszlottak.
...őszintén...
|
Titok...?!
Nem látok.
Nem látom... az Értelmet.
Mintha az ordító közöny örvényébe zuhantam volna, mégis valami lágy, puha buborék fonna körül, ami elbódít, és nem enged túllátni a falakon...
Kicsit félek.
De csak egészen kicsit.
a szavaim...
foszladoznak, és féltem őket. Buján tekeregnek, rámnevetnek... mégis félek, hogy nem érinthetnek meg, csak ijedten bökdösnek, miközben álmosan pislogva kérdezem - minek?
minek keressek ragyogást és lángolást, ha kósza parázsként lobban el a megértés?...
minek hajszoljam a szépség tükrét, ha senki nem akar belepillantani...
Nem tudom, meddig fogom bírni ezt a tompa csendet. Behunyom a szemem, - hogy ne lássak semmit... - mégis félek, hogy az értelmetlenség kellős közepén találom magam... és az, mi egy perce még szikrázóan boldoggá és egésszé tett, hirtelen szikkadt és ostoba semmiséggé szürkül.
pedig...
a drága Érzés újra magával ragadt; még akkor is, ha masszív bástya veszi körül a lelkem. Leginkább azért, hogy ne áradjon ki megállíthatatlan tombolással - de persze ez korántsem ilyen egyszerű. Szelíden csitítgatom a vágyat, amely gyermeki daccal akar egyszerre Mindent - ölelést, nevetést, mosolyt és csókot -, ám olykor mégis kettéhasítja a puha békét egy türelmetlen kiáltás.
mégsem...
mégsem suttoghatom el ezredjére -
hogy mélybarna tincseinek édes tapintása miként szít ábrándos vágyat szívem rejtett csillagrendszerébe; (pedig dús és fényes, körbefon... és én beleremegek újra és újra...) nem írhatom le szivárvány tintával íriszének ragyogó tündöklését; (pedig ezer szín - aranyzöld, ezüstkék! - cikázik benne, fel-felkacagva - beleszédülök a piciny csodába...)
nem nevethetek rá, csodálva drága arcának tökéletlenségét, mely annyira végtelenül gyönyörűvé teszi... (pedig karvaly orrának kedves vonala és széles mosolyának finom melegsége néma, hitetlenkedő boldogságot ébreszt bennem - az enyém vagy?...!)
nem, hiszen ez kérte...
ha nem, hát... nem.
Legyen titok.
de meddig?!...
|
Foszlányok
Egyszerűen... muszáj volt leülnöm.
Nem, nem tudom, mire vártam. Hogy mire... számítottam.
Most komolyan... mi másra számíthattam volna?
Végülis, ha jobban meggondoljuk, az egész az... én hibám.
Roppant mód fennkölt és nemes a részemről (fenéket), hogy még ebben a pillanatban is ez a legélesebb hang, ami átüvölti a bennem morajló tompult iszonyatot.
Először azt éreztem, hogy a levegő furcsamód kiüresedik. Mintha azok a könyörtelen szavak lassú méregként áradtak volna szét bennem; nem is nagyon tudtam, mit kéne, hogy érezzek.
hiszen ami volt, már rég elmúlt...
én mégis úgy éreztem, hogy a múlt éppen darabjaira hasad.
Szédülni kezdtem, és majdnem felnevettem kínomban. Persze, meg is tettem volna, ha úgy érzem, hogy van hozzá elég erőm. Ha úgy érzem, hogy egyáltalán arra képes volnék, hogy oxigén után kapjak...
Az egész annyira abszurd és groteszk volt. Beszélni kezdtem. Halkan, keményen, fegyelmezetten. Ajkamat olyan gondolatok hagyták el, amiktől üvöltve akartam szabadulni, és szűkölve reméltem, hogy ezek a nehéz szavak nem érik el a saját fülemet. Olyan foszlányok, amelyek láthatatlan erőként marcangolták darabokra a lelkemet. Felnéztem az égre, hogy ne kelljen látnom és éreznem saját szívem éles, elgyötört sikolyát. Valahogy szúrta a szemem az ólmos levegő, de mélyet sóhajtva hitegettem magam, hogy csak a hirtelen felkavarodó, jeges (nyári) szél vágott arcomba egy kósza porfelhőt...
Rettegve próbáltam menekülni a könnyek elől.
Talán az a helyes, ha az ember mindig szembenéz a félelmeivel, de ez a hangzatos elmélet abszolút nem érdekelt. Rohanni akartam; sikítani; vagdalkozni; üvölteni - kitépni a szívemet, és még lüktető-sivalkodó véres csomóként messzire hajítani - le, a porba, megtiporni, szétzilálni...
Talán még ez is jobb lett volna annál a mételyes kínnál, ami lassan, alamuszin vicsorogva töltötte meg percek alatt minden porcikámat.
Már nem is hallottam a hangom, de tudom, hogy mondtam valamit. Kába voltam és ijesztően üres - szakadék mellett álltam, meginogtam - annyira féltem, hogy lezuhanok! nem is tudom, mikor éreztem meg az államon az első könnycseppet.
Fekete csíkot maszatolt az arcomra - pont, mint amilyennek az egész külvilágot érzékeltem. Elmosódott, undok, szürke massza... mintha valaki darabokat hasított volna ki a lelkemből, és mocskos gubóvá gyúrta volna össze.
Élesen fellángolt bennem az öngyűlölet; nagyon kevés haragot éreztem. Kétségbeesve próbáltam tompítani, irányítani dühömet... hiába. Magamat kárhoztattam; egy kis hang kegyetlenül sziszegte, hogy... megérdemeltem.
...én. én akartam boldognak látni őket - külön-külön - egy pillanatig még együtt is!... - de az a pillanat zöld undorral tarolt le; ám a tudat, hogy boldogok voltak, elnyomott minden frusztrációt. Mégis, miért csodálkozzak azon, hogy ők többet akartak a pillanatból?...
zseniális vagyok, végén ráébredek a saját bűntudatomra. Vagyis, persze, már ráébredtem. Minden érzékem mentséget keres az ő bűnükre, és képes leszek addig hajszolni és marcangolni saját eszelős kínomat, mígnem magamat gyűlölhetem az ő vétkeikért is...
szétvet az iszonyat, és képtelen vagyok békét találni, de... nem vagyok képes valódi haragot érezni irántuk.
egy-egy foszlány őrjöngve villan fel izzó képeket...
bíztam bennük; elkárhoztam értük; gyűlöltem a lelkem; gyűlöltem a testem - ők keresnek engem; ölelnek engem; nevetnek velem; szeretnek engem...
'minden olyan merev és magányos színekben
játszik előttem tarka szárnyakat...'
kusza, zavaros, rideg és fájdalmas.
Nem tudom, mit kéne éreznem.
'...bár a hasadékokban már
Moha bársonyítja a halálos éleket,
Kíméletlenül szakítanak újabb sebeket.
...
Lábnyomok vannak a szívemen.'
én...
szeretem őket. |
Szépségéhség
Tessék drágám, újabb szóhányás készül feltörni belőlem.
Minek... de hátha értékeled.
Keserűséget érzek.
Egészen méla bánat telepedett a szívemre.
Én...
Pár hónapja még sivalkodtam és szűköltem azokért az érzésekért, amik most... amik most elégetnek.
Ebből fakadóan eszemben sincs panaszkodni. Megkaptam, amit akartam - élek és virulok, égek és lángolok, pont úgy, ahogy megálmodtam. Minden porcikám ezért reszketett, és most... saját fájdalmam felett kell, hogy győzelmi tort üljek.
Ostobán, vad, dacos akarattal vetettem bele magam ebbe a zabolátlan érzelemorkánba, amint egy apró szikráját láttam felpislákolni. Mit érdekelt az engem, hogy az egész csak egy hazug illúzió! Mit érdekelt, hogy mennyire fog fájni?!
Néha úgy érzem, mintha egészen távolról, kívülről nézném a fájdalomtól összegörnyedt alakomat, és szinte kedvemet lelem önmagam szenvedésében. Felnézek, és vöröset látok kínomban, mégsem tudom - bánni. Meghasadok és veszettül égek érzelmeim poklában, mégis furcsa, paradox elégtétel tölt el. Egy pillanatig sem támad fel bennem a vágy, hogy Vége legyen. Erre a gondolatra egyenesen... megrettenek. Nem számít, ha vad és túlzó képek emésztenek fel, nem számít, ha elevenen hamvadok el. Egyetlen dolog lüktet bennem, ami életre hív, amitől kivirulok: hogy Érzek - és nem csak mímelnem kell a létezést...
Persze, hazudnék, ha azt mondanám, ez a kínlódás és sóvárgás feltétlenül felemelő volna. Vagy különösebben... élvezném. Nem, pusztán csak képes vagyok meglátni ennek is az... értékét. Tudom, mit jelent az ordító közöny, a halott, üres csend. Tudom, mit jelent elveszni az értelmetlenség kusza káoszába. Tudom, mit jelent érdektelennek lenni mind az élet - mind a halál iránt. Tudom, és kevesebb dolog van, amit úgy gyűlölnék, és amitől úgy rettegnék. Nem tudom elképzelni, hogy létezhet valaki... szenvedély nélkül. Ha nincs miért meghalnod, miért élsz...?... és ha élned sincs miért, halni sem érdemes.
Tudod, hogy szerelmes vagyok a szépségbe. Minden szépségbe. Legyen az egy édes dallam szívfájdítóan gyönyörű melódiája, egy szín ragyogó tündöklése, egy sor zseniális mélysége, vagy... egy kedves arc drága mosolya, egy szikrázó írisz villanása... mind vad, tomboló borzongást tud belém oltani. És ha egy pillanatra ellobban a láng, tüzes szomjúság csap rajtam végig. Mint egy éhező vámpír... hedonista volnék? Nem, nyilvánvalóan nem, annál józanabb vagyok, mégis önzőn és akaratosan hajszolom a végtelenségig is a gyönyört. Szükségem van rá, hogy átjárjon, és minden érzékemet elkábítsa. Szépség nélkül a világ csak egy gomolygó, szürke masszává korcsosulna...
Már megint a színek. Látod, megint minden összezavarodik - minél jobban próbálom meglelni az értelmet az érzelmek mögött, annál inkább belezuhanok ebbe a gubancos... pókhálóba. Közben rögtön remegni kezdek, és azt várom, mikor fal fel az óriási pók. Mert mégis, mi értelme a szépségnek? mi értelme a szerelemnek, a szenvedélynek? mire jó azon kívül, hogy kifordít önmagamból, és elvesztem benne saját magam?
mindazon kívül persze, hogy ez éltet.
Amikor ez a kérdés felmerült bennem, egy pillanatra úgy éreztem, hogy az egész létem értelmét vesztette. Fásult pánik töltött el, és nem értettem, miért vagyok még itt. Nem értettem semmit. Nem értettem az éjszakát, a nappalokat, a fényt, a levegőt... semminek sem láttam értelmét. Ijesztő és sivár lett hirtelen egy villanásra az egész világ.
Mégis...
Oly sokat akarok adni azoknak, akiket szeretek...
Fáj. Fáj, hogy nem vagyok képes olyan csodát és ragyogást adni, mint amit adnak nekem. És ha nem adhatom mindezt nekik, mi értelme van egyáltalán - mindennek? Önmagam szórakoztatására minek akarjam a csillagokat is leírni az égről?
*Hallottam sírni a vasat... hallottam az esőt nevetni... láttam, hogy a múlt meghasadt... s csak képzetet lehet feledni - s hogy nem tudok mást... mint szeretni.*
Sok, lázas szó... miért? Minek? Drága József Attila; ő értene. Ő tudta, milyen a sértett, dacos fájdalom, mikor valaki vállvonogatva átlépett a szavai felett. Nem, nem leszek öntelt és nagyképű, eszemben sincs hozzá hasonlítani magam. Porszem sem vagyok hozzá képest, csak csodálva irigykedek rá, amiért a verseit ő írta meg - és nem én. Mégis, értem őt - értem az elfojtódás keserűségét.
Hiába engedem szabadjára a bennem áradó szavakat, hiába sóvárgok rá, hogy visszaadhassam azt a gyönyört és ragyogást, amit bennem fellobbantanak. És nem tehetem. Nem azért, mert... ők hálátlanok volnának. Szimplán nekik... nem számít. Őket egyszerűen nem perzseli izzóvá az a szenvedély, amitől én önfeledten elkábulok. Nem tehetnek róla. Én... én sem tehetek róla, hogy szűkölök azért, hogy adhassak és... rajonghassak. Hogy... lángoljak, és... szeressek.
*Szeretni, ahogy én szeretlek, miért a leghalálosabb bűn?...*
Mégis... nem tudok nem hinni a szépségben. És nem tudok nem hinni abban, hogy van létjogosultsága. Hiszen ha értelmetlen ámítás lenne, miért hajszolná az egész emberiség az idők kezdete óta?... csak még nem tudom, mi az értelem benne. Vagy talán, nem is kell értelmet adni neki... Elég az, hogy éget és éltet.
És most... végre újra létezem.
Azt hiszem...
*József Attila - Eszmélet; Tuomas Holopainen - Dead boys poem, Bless the Child
|
Bábok
A szürkületi félhomályra ólmos csend ereszkedett. Volt ebben a némaságban valami lüktető feszültség, ami nem hagyta nyugodni a lelkét. Kiüresedve, reménytelenül bámult az elsuhanó alakok arctalan maszkjába, és lemondóan sóhajtott. Egyszerűen nem értette, hogy lehet az, hogy ők nem érzik... ők nem tudják... ők nem fagynak dermedtségbe a félelemtől...
De Ő... Ő tudta. Reszketve, és mégis, már-már haragos türelmetlenséggel várta, hogy igaza beteljesüljön. Hiszen Ő szólt előre - ő megmondta... mégis, akárhányszor visszhangzottak szavai a végtelen pusztába, az emberek egy lenéző pillantás nélkül továbbléptek...
Senki sem hitt neki.
Csak állt az arctalan rengeteg közepén, megvetőn és fásultan szemlélve a kis tér felszínes, műanyag világát. Sehol egy szemét; az épületek rikácsoló szabályossággal, ostobán és művin vigyorogtak a látszatrealitásba. A magas, karcsú, szőke kisasszonyok és a jóképű, délceg, szőke hercegek tompultan csillogó, bárgyú bájmosollyal tették értelmetlenül a szépséges... semmit.
A felkavarodó, lágy tavaszi szellő jeges fuvallatként szántotta végig a teret. Az élénkzöld fák keserűen megborzongtak; az emberek tekintetében észrevétlenül átsiklott a nyugtalanság árnya. Egy pillanatra megakadt a megszokás zavartalan rendje; de épp, csak egy pillanatra. A nap rendületlenül ontotta tovább émelyítő melegét, míg az üres mosolyok továbbra is ott virítottak a jellegtelen maszkokon.
Összeszűkült szemmel, vékony, örömtelen mosolyba húzta száját, amikor meglátta a apokalipszis első, tollas hírnökét. Mocskosszürke szárnyaival suhogva szállt le egy negédesen tiszta padra. Undok, sársárga szemeivel pont olyan bután bámult bele az irreálisan rendezett világba, mint amilyen észrevétlen maradt a szépséges bábok előtt. Vagyis... nem, nem maradt teljesen észrevétlen. Az üres bájvigyorok mellett halvány, frusztrált zavar költözött az üveges íriszekbe. A semmitmondó beszélgetések és kacajok értetlenül megakadtak; hirtelen harsogva felrikoltott a csend. Lassan, gépiesen fordították arcukat a békéjüket - avagy ordító közönyüket - megerőszakoló ocsmányság felé.
A förtelem totyogva és búgva lehuppant a csillogó járdára, majd piszkosrózsaszín, karmos végű lábaival döcögve elindult a megrökönyödött alakok felé. Lustán haladt, néha meg-megállt, és felnézett. Percekig állt egy helyben, megmerevedve. Mozdulatlansága az egész teret iszonyodó bénaságba dermesztette - a harsányzöld díszfák levelei rezzenéstelenül jéggé fagytak. A borzalom visszataszító sárga pupillája érzéketlen, bárgyú gonoszságot árasztott magából.
Mindeközben Ő feltekintett az égre. Az égiszen már nyoma sem volt az idegesítően szikrázó napnak - gomolygó, sötét felleg közeledett kérlelhetetlen könyörtelenséggel. Nem, nem tudta eldönteni, mit is érez igazán. Lelkében visongva csatároztak paradox vágyai az apokalipszis és a hazug béke iránt. Elszorult szívvel nézett fel, miközben a bábok szűkölő rettegése lassan őt is elérte. Tudta, hogy mi következik... és azt is tudta, hogyha talán sikerülne elbújnia....
keserűen felnevetett. Hát persze, menekülni... Körbenézett a bájos-giccses téren, és tudta, hogy gyermeteg illúzió volna hinni a túlélésben. Nevetése hisztérikussá fokozódott; őrülten visongva és sikítva röhögte képen az elkerülhetetlent.
Száraz, örömtelen vigadása félig kiszakította kábaságából a világ lakóit. Arcukról leolvadt a kimerevedett vigyor, és egy emberként fordultak Felé, ajkukon a mélységes megbotránkozás álszent maszkjával.
Mindez csak tovább gerjesztette fékezhetetlen vihogását, miközben úgy érezte, megszakad a szíve az elviselhetetlen kíntól. Könnybelábadt szemét szorosan behunyva, már-már üvöltve kacagott tovább, míg az ereiben tomboló fájdalom végigperzselte az egész testét.
A pillanat zörögve elvonult, és nem hagyott mást maga után, csak végtelen reménytelenséget. Kinyitotta a szemét, és egyenesen a rém csúf arcába bámult. Az az érdeklődés teljes hiányával nézte Őt; csőre is pont annyira fenyegetően és ostobán meredt rá, mint eddig. Szemtelenül elvigyorodott, miközben rázkódott a fojtogató hidegtől. Nem számított... hiszen már úgyis mindegy. Miért kéne gyáva passzivitással szembenéznie a véggel, ha egyszer lehet még vad, engedetlen és szabad?...
Ám a tollas borzalom megrázta magát, és hátat fordított neki, kirekesztve Őt a feszültség vibráló iszonyatából...
A sötétség beborította az egész teret. A maszkok hazug, megütköző fintora - életükben először - deviáns, rettegő valósággá torzult. Az üveg tekintetekben mély félelem gomolygott; a szájak hangtalan sikolyra húzódtak.
A sziszegő csendet fülsértő szárnyak suhogásának ezrei telítették meg. Totyogó búgásuk irritáló lüktetése akaratos féregként ette be magát a tér minden rezdülésébe. A bábok remegve próbáltak hátrálni, de az ocsmányságok egyre hatalmasabb serege kelepcébe zárta a nyöszörögve sivalkodó alakokat. Mindig rendezett, ragyogó szőke hajuk most csapzottan, fakón lógott vállukra; mindig rendezett és gyűretlen ruháikat most izzadtan és ziláltan rángatták kétségbeesésükben.
Szűkölve sikoltoztak a lehetetlenért: menekülni akartak.
Igazából nem tartott sokáig az egész. Pár perc - vagy még annyi sem. Egy pillanatra megfagyott az egész tér - majd a pokol tébolyult sikolyai rikoltva martak bele a műanyag illúzió utolsó maradványaiba. A förtelmes szárnyasok együttes erővel, vadul és könyörtelenül estek neki a művi alakoknak. Téptek és szaggattak; könny és vér fröccsent minden irányba. A bábok csontig hatoló halálhörgése csak még inkább fokozta a szürke szörnyek féktelen, erőszakos kegyetlenségét. A bábok egymást letarolva és legyilkolva, üvöltve próbáltak kitörni a pusztítás őrült örvényéből, de nem volt kiút. Szép arcuk jeges, iszonytató torzóvá vált; egész alakjukat ellepte a vér és a mocsok. Már csak egy maroknyian maradtak, de ők sem küzdöttek sokáig tovább - hörögve fulladtak bele a guanó émelyítő, gyilkos árjába...
s míg Ő vörös ködként elfoszlott a semmi időtlen homályába, még látni vélte, miként rombolja gúnyos kacajjal porig a vágyott, művi realitás illúzióját a valóság kegyetlen valója - kicsiny, pihepuha tollas hírnökeinek képében...
"...ti mocskos kis bábok... mind szépségre vágytok...
...de örökké mocskok maradtok."
|
Nem tudom...
miért...
könnybelábadt szemmel, szelíd áhítattal figyelem drága arcod, és kábultan hagyom, hogy vonásaid finom villanásai mélyen beleivódjanak lelkem pislákoló lángtükrébe...
mahagóni íriszed rámmosolyog; a világ hirtelen ezüstös színekben tündököl. Minden életre kel... és már nem csak fásultan köhög a szürkületi dermedtségbe...
szívem ismeretlen ismerős lüktetéssel, szertelenül és bohón kacarászik összevissza. Ostobaságokkal tömi a fejem; a legváratlanabb pillanatokban tör rá esztelen jókedv, és gyermeki boldogsággal sikoltozik vidáman...
miért...
olyan furcsa, és olyan zavarttá tesz ez a paradox kettősség. Minden porcikám sziszegve vágyódik eggyé válni szívem harsány és szikrázó vakságával; ép eszem - van még ilyen?... - csendes, figyelmeztető hangja gyéren sistereg, lassan elvész a ragyogó színkavalkádban.
miért...
nem, fogalmam sincs, miért pont te.
nem tudom, milyen kósza villámcsapás perzselte izzó vággyá minden gondolatom. Nem tudom, miért érzem magam könnyűnek és felhőtlenül boldognak, ha a szemedbe nézek, vagy ha meghallom a nevetésed...
miért...?
annyira félek, hiszen olyan idegennek tűnik olykor a világ, amiben élsz. Néha nem is nagyon értem; hiszen te lágy vagy és szelíd... és mégis, annyira borzongatóan izgató és gyönyörteli látni, mikor játszol; átszellemült arccal élvezed a zenéd, míg lehunyt szemmel sziporkáznak ujjaid az elefántcsontfehér billentyűkön... édes ajkaidat öntudatlanul is csücsöríted;... és én már megint csak nevetek drága alakodat látva, nem törődve a realitással.
mégis...
miért?
miért pont te voltál az, aki végtelen sóvárgást oltottál kiüresedett, fásult lelkembe?... új életre hívtál, és én reszketve tekintettem körbe ezen az ismerős, rég látott létben. Annyira hiányzott ez a lángoló, tündöklő tünemény... és úgy reszketek megérinteni ezt tünékeny káprázatot... rettegek, hogy elillan a ragyogás, és a helyén ismét csak a kietlen, kiégett üresség bámul rám vissza gúnyos közönnyel...
mégis...
félek. Félek, hogyha vágyott illúzióm valósággá olvad, olyan materiális nehézségekkel kerülünk szembe, melyek... lobogó szenvedélyünk áradását ostobán megregulázzák. A tudat, hogy távol vagy tőlem, több száz kilométerre... a gondolat, hogy szánalmas, magukat kellető csitrik vonaglanak előtted, miközben sikítják kedves neved...
igen, határozottan kiráz a hideg tőle. Kiráz a hideg, hogy édes mosolyodat ők is megkaphatják pár pillanatra...
és nem tudom, miért harcolok és lángolok érted ilyen elszánt akaratossággal, történjék bármi is; nem tudom, miért szűkölök hangod selymes baritonja után, nem tudom, miért nyüszítek érintésed finomságáért...
és leginkább azt nem tudom, miért feszít belül a tomboló vágy, hogy szép ívű ajkad marjon és harapjon... és nem tudom, miért akarok elégni szenvedélyed sötét oltárán.
Nem tudom, miért.
Nincs rá magyarázatom.
Csak...
akarom. |
Ezüst félelem
Szelíd kígyók imbolyognak ezüst fényt a hold ajkára...
Kábán pislogok a holdudvar felé; édes arcod göndör mosolygása ragyog körbe selymesen...
Bódító virágillat csap érzékeimbe, és annyira szeretnélek, nem is tudod, nem is tudom... csak érzem, ahogy őrjítő lángok perzselik izzóvá minden gondolatom...
Félek. Tőled. Magamtól. Tőlünk...
...egymásba nézünk, és én behunyom a szemem...
Vágyom rád - sikítanám és sziszegném és kiáltanám és susognám feléd, ezerszer és még azon túl is - mégis torkomra forr a szó, és csak állok dermedten, áhítva és csodálva valód lágy és drága vonásait...
Hozzám lépsz - halk mosolyba húzod szép ívű ajkad... Felém hajolsz, és én megremegek az érintésedre. Érzed?... A barna írisz forró örvényként, könyörtelenül szippantja magába a zafír pillantást. Raboddá tettél... az első, lángoló szemvillanás bárgyú, kába vigyort éget az arcomra. Beszélsz hozzám, felnevetsz... meleg baritonod selymes tónusa simogatón ringat ábrándos delíriumba... a vágyódás lüktetve száguld végig minden porcikámon...
Szelíd mosolyod még mindig ott játszik szájad szegletében, mikor elfordulsz. Tekinteted őszinte és meleg - lelkem megborzong tüneményed illúziójától.
Szűkölök valód realitásáért...
Az idő kínzó lassúsággal pereg feszült türelmetlenséget lelkembe, míg nem láthatlak. Láthatlak egyáltalán valaha?... vagy csalóka képfoszlányként elillanva, csendes gúnymosollyal nézed elárvult lelkemet...
Reszketve várom az elképzelhetetlen álmok valósággá olvadását... hevesen dobogó szívem nyöszörögve sóvárog a változásért.
A papír még mindig undok fehérséggel vicsorog rám.
Egy alaktalan tintapaca sem susog felém bíztatón...
Egyedül vagyok - a csend tébolyult gúnykacajjal visít mételyes magányomon.
Hol vagy, merre jársz?...
...gondolsz-e rám...
Fájdalmas önzésbe menekülök. Pedig biztos dolgod van; fáradt vagy, és erőd sincs ostoba levelek írogatására a pillantásodtól megzavarodott bakfisoknak...
Megértem.
Persze, hazudok. De nem is tehetek másként: szomjazom rád, miközben fuldoklok emésztő hiányodtól... Perzselő forróság égeti cserepesre lelkem kósza villanásait; agyam bénulttá dermedve lüktet apró csigatincseid nevetgélő tüneményéért...
Pedig... bízom benned...
s ha benned igen, akkor nincs mitől rettegnem!... mégis, negédes tüskeként szántja végig szívemet a félelem. Cafatokban érzem saját magabiztosságom - úgy szeretnék hinni mesénk ragyogó és boldog szépségében; könnyek szöknek a szemembe, ha feldereng előttem ez a szikrázó tündérfény...
'...úgy kéne sírni, s zúg a vérem...'
nem, nem merek ránk gondolni. Legalábbis nem volna szabad - félek, hogy illúziód lángoló árnyképe sziszegve ellobban, és mire újra pislogok, sohanemvolt álomként pislákolsz csak keserű fájdalmat...
Mégis, mosolygok - érted, csak érted!... a hold sziszegő arcába nevetek -
és Várok.
Rád.
...a mahagóniként tekergő ezüst villanásokra, melyek szelíd kígyóként simogatón körbefonnak...
édes, meleg ölelésükben lassan elmerülök, és csendesen várom, hogy értelmet adjanak létezésemnek...
s felsziporkázzon e csepp csoda...
...a füstös ábránd...
|
|
Ne számítsak semmi jóra...
Drágám, a jó relatív fogalom.
Annyi mindenre rá lehet mondani, és annyian látják még ezerféleképp a dolgokat...
Tűnődhetnék most azon is, hogy vajon mi is a jó?
De nem bonyolódok bele feleslegesen.
Egyszer olvastam egy kislányról, aki minden pillanatát a jónak szentelte... mindent jónak akart látni. Tanulságos - és természetesen rettenetesen visszataszító. Undorító lenne a világ hófehéren; a fekete színt sokkal jobban szeretem...
...bár állítólag a fekete nem is egy szín, csak szimplán a fény hiánya. A Szín hiánya. Az élet hiánya... Nem tudom; én sokszor sokkal pezsgőbbnek, perzselőbbnek és szenvedélyesebbnek látom az éj feketeségét, mint a befásult fehérséget... Ha nem lennék tisztában a szivárvány mibenlétével, azt hinném, hogy a színek igazából végül a feketébe sűrűsödnek; olyan abszurd és sivár, hogy az unalmas, szelíd fehér törtrészei mind...
Nagyszerű, kiveséztem a színeket, de hát... a szóhányás az már csak ilyen.
Fázom - egyszerűen nem tudom, miért törvényszerű, hogy minden írásnál fázzak. Remegek és reszketek, miközben érzem, hogy belül forróság éget... különös tűz, szeszélyes szenvedély, csalóka, csepp csoda... felemészt és elporlaszt, újból és újra - bolond főnixpulyka. Mintha minden pillanatomat azért élném, hogy minden érzékemmel lángoljak; néha arra gondolok, hogy már egészen elszenesedhettem volna. De nem - újból égni akarok, újból sziszegve tombolni és lüktetni... és ha csak hamvadok és pislákolok, halottnak érzem magam.
Különös ez a kettőség. Pláne, hogy főnixpulyka mivoltomból fakadóan rajongok - rajongani, szeretni, imádni, lobogni... ám emellett kurtánfurcsán, ostoba sznobsággal szeretem megtagadni az éltető, gyönyörteli vágyat. Szeretném elfedni gyermeteg komolytalanságomat, szeretnék úgy tenni, mintha én különb, több lennék... mint mások.
Kinőhettem volna már ebből a sznobságból; de ezt nevelték belém, és hiába vetkőztem le a nagyrészét már évekkel ezelőtt - szocializálódás érdekében... a felsőbbrendűségtudat akkoris ott él bennem. Bennem, a szenvedélyes szabadgondolkozású, egyenlőségelvű, liberalista szájhősben...
Szörnyű az a pillanat, amikor az ember olyan lángoló érzéseit kénytelen egymással ütköztetni, amik nélkül semmissé lenne. Minden diszkrimináció, rasszizmus és bármilyen szintű megkülönböztetés mélyről fakadó, haragos felháborodást szül bennem; mégis hajlamos vagyok úgy tekinteni az emberekre, hogy én jobb és több vagyok; ha uniformizálódott, ostoba és sivár báb lennék, abba belepusztulnék.
Zavaros ez az egész... valahol érzem, hogy ezen nem kéne rágódnom, csak szimplán beletörődnöm abba, hogy nem létezik előítéletektől mentes ember - szociálpszichológiából is megmondták az okosok!... - de akkoris zavarba hoz. Szeretem a nagy szavakat, szeretem az áradó szépséget és fennköltséget, de legjobban mégis azt szeretem(ném), ha önmagam kivetülése lenne a sok szép és nagy dolog, amit a tintám leírni enged... beleborzongok a gondolatra, hogy valójában mindez nem más, mint öntelt ámítás.
Mégis... mennyiben okos dolog választóvonalat keresni? vagy épp találni... talán pont ezért vannak a vibráló színek is... mert nincs két egyforma, következetes, logikus és egyértelmű fekete vagy fehér... talán... mindkettő lehet olykor sivár és üres... és talán...
hagyhatom, hogy mindkettő lángolva átjárjon néha.
Lehet, hogy ez is csak önámítás.
Buta kis játék...: hazudok, és elhiszem...
és hitemben boldog vagyok, nevetek és kacagok és somolygok és vigyorgok... vagy épp hagyom kicsit, hogy meghasadjon a szívem a sohanemvolt múltért. Égető érzéseket oltok placebóként tudatomba, hogy érezzem a létet... Tudatos életművész vagyok - micsoda cím! és csak remélni merem, hogy az öntudat lassan ösztönné válik ismét. Tudatos görcsoldás; tudatos görcsgyomlálás.
Nem, nem hiszem, hogy én olyan nagyszerű és erős lennék. Persze, most ellentmondok önmagamnak ismét - talán az a pontos, hogy szeretnék mindebben hinni. De azt semmiképp sem gondolom, hogy az én tetteim egyedülállóak és utánozhatatlanok; sőt, valamiért - egyszerűen nem tudom, miért, - rettenetesen értetlenséggel és kétségbeeséssel tölt el az, ha valaki azt próbálja bebizonyítani nekem, hogy nem képes arra, amire én. Be kell látnom, ez is egy bizonyos szűklátókörűségről tesz tanúbizonyságot, és utálom, hogy így van - hiszen az emberek nem egyformák... Valószínűleg azért érzek így, mert személyes csalódásként élem meg, ha nem tudom bebizonyítani az elméletem helyességét, és ha nem tudok segíteni azon, akit szeretek...
Természetesen nem állíthatom azt, hogy az én elméletem helyes. Sőt, pontosan sejtem, hogy abszolút nem az, mégis ott lüktet bennem a segíteni akarás, a megváltási kényszer... holott még én is várok a megváltásra.
Különbenis, tudom, hogy senki nem kért világmegváltásra, se másra... néha én is arra gondolok, jobb lenne hagynom a világot a saját útvesztőiben kóborolni. Mentségemre szól, hogy a világ képes, és magával ránt a sötét sikátorokban, és én kiskorom óta hajlamos vagyok félni a sötétben. Talán ez ösztönöz arra, hogy a nagy színjátékhoz én is hozzáírjak egy sort. Talán kicsit nagyképű sort, de jobban meggondolva, inkább naivat. Hiszékenyen és önzetlenül akarok jót tenni... rémes, hogy ez is milyen nagyképűen hangzik. Pedig érzem, hogy ez a kényszer nem nagyzolásból él bennem - sokszor szívesen kitépném magamból, de valami mindig visszaránt.
Most egészen bántani kezdte a fülemet a csend sikolya, ez a paradox kettősség... a békés kuszaság, amit ha az ember nem piszkál, nem hallgatja figyelmesen - akkor igazából nem is hallja meg talán soha. Nem gondolkozik el azon, hogy amit ő önzetlen tettnek vél, az valójában mennyire önző akaratosság; nem merül fel a vakító fehérség éjfekete homálya sem...
Fáj ez a hang, nagyon éget, belereped a szívem; nem szeretem hallani. Te is hallod, ugye? Tudom, hogy hallod. Ha nem hallanád, nem látnád a színtelen foltok árnyalatait sem, nem éreznéd, hogyan marja szét a lelked a kétség a valóról... önmagad valójáról...
a kételyt az álarcokról, az igazi énről csak az érzi, aki hallotta már ez a fülsértő, jeges csendsikolyt. Az egész pedig... lehet, hogy csak egy elmerengés az árnyalatokról. Talán jin és jang sem létezik igazán, az egész világ csak egy vibráló, szürke massza. Egy zavaros és kusza csomó, amit nem lehet kibontani, mert ha egy apró kis bog megszűnik, alatta újabb és újabb, még rémisztőbb és veszélyesebb szürkeködös csomó rejlik...
A maszkok pedig nem maradhatnak a helyükön - de miért is nem?... jó volna... ha nem szipolyozna közönyössé a megszámlálhatatlan rétegződés. Azok a csomók kibontásra várnak... én is tudom...
Mégis, kellene találni egy finom ecsetet hozzá... egy apró szőrcsomót, amely finoman enyhíti a tojásban talált főnixpulyka-csirke maradványok fájdalmának látványát. Ami emlékeztet rá, hogy a múlt már elhamvadt, ám felidézi a lüktető szépségét is... hogy ne csak a halált lásd... hanem lásd az elmúlás teljes gyönyörét is, ami egy új kezdete. Egy olyan újé, ami a Tiéd, és csak a Tiéd a megfestésének joga... és ha van erőd túllátni a feketén és fehéren... megpillantva az imádott vörösünket is... talán még a sikoly is belesimul egyszer a csendbe. |
[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
