|
Témaindító hozzászólás
|
2005.04.12. 22:10 - |
| szóval ezeket én írtam... : $ |
[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
Soha... örökké...
A Lány csendesen álldogált az udvaron, egy öreg platánfánál. Fáradtan meredt a mellette álló kopasz, széltépte fákra. Gondolatai elkalandoztak, kedvese jutott eszébe. Vértelen arcán legördült egy könnycsepp. Dühösen megdörgölte a szemét.
Ő nem szereti... talán soha nem is fogja. De nem alázhatja még jobban magát előtte!! Nem hagyja!
Dacosan összeszorította remegő állkapcsát. Nem. Nem mehet oda hozzá. Ahogy ránéz... látja a szemében a megvetést... nem bírja... elege van... utálja ezt az érzést...!
Már úgyis mindegy. A penge a keze alatt forró volt a vértől.
- Szia.
Ijedten felkapta a fejét. Szemét könnyfátyol takarta, így csak homályosan tudta kivenni kedvese alakját.
Pislogott egyet, a könnycsepp végigcsorgott sápadt, hófehér bőrén. Ő követte szemével az útját. A Lány elfordult, és nem nézett kedvesére.
- Baj van? - kérdezte gyengéden.
Dühösen felpillantott. *Igen, baj van!!!* szerette volna ordítani a Lány. *Tönkreteszel! Te ölsz meg! Látod a karom?! Nézd a vérem! Érted folyt ki, érted lángol, még a földön is mindent felperzsel...!!*
- Semmi baj - válaszolt könnyednek szánt hangon, de könnyei meghazudtolták. Inkább elfordult megint. El akarta küldeni, de nem bírta megtenni, a rabja volt.
- Jól vagy? - hallotta a hangját.
- Igen. - felelt csendesen. Keze lassan zsibbadt.
Egyikük sem szólalt meg. A Lány kis idő után felnézett rá. Szemében aggodalmat vélt felfedezni. A Lány eltűrte a haját, de azonnal megbánta. Karján végigfolyt vére, beborítva hófehér blúzát. Megpróbálta elrejteni, de hiába. Elkapta a karját, és borzadva meredt a kiömlő vérre. A látvány sokkolta, nem bírt moccani.
- Engedj! - kiabált a Lány. Nem engedte el, csak viszonyogva és rémülten pislogott.
- Engedj el!!! - ordított fel a Lány. Fehét blúza már tocsogott a vérben. Füle furcsán csengett. Lelkét átjárta a kín, a gyűlölet - kitépte kezét, és hátrálni kezdett.
- Miért?! - kiáltott fel fájdalmasan kedvese, miközben a szeme a véres ingujjra meredt. - Miért tetted ezt?? Nem lehetsz ilyen önző! Tudod, hogy hogy fáj ez nekem?!
A Lány gyűlölködve meredt rá. Kezdett szédülni, érezte, nincs sok ideje. Megtántordott, de tovább hátrált.
Hangja izzott a gyűlölettől, ahogy susogva felelt.
- Mit tudsz te... fogalmad sincs róla, mi a fájdalom... - hangja elcsuklott. Szája sarkából apró vércsík folyt le.
- Valaki!!! Segítség!!! - üvöltött fel kétségebeesve kedvese.
- Nem jön senki, nincs itt senki - nevetett fel erőtlenül, gúnyosan a Lány. Lába nem bírta tovább, összecsuklott. Reménytelenül vérzett. Levegőt venni fájt, szúrt a tüdeje.
Odarohant hozzá, és leroskadt mellé.
Sírt.
- Ne csináld ezt, kérlek! Könyörgök! - üvöltötte zokogva.
De a Lány már nyugodt volt. Boldogan elmosolyodott.
- De szép minden... már nem fázom... nem is fáj semmi... és itt vagy velem...
Kinyitotta szemét. Kedvese ott gubbasztott fölötte, meleg, barna szeméből záporoztak a könnyek.
Mondani akart vmit, de csak rekedt nyögésre futotta. Nyelt egyet, majd ismét megpróbálta.
- Ne menj el! Ne hagyj itt, kérlek! - suttogta elkínzottan.
- Nem is voltam veled soha... nem is leszek Veled soha... - lehelte már hangtalanul. - ...szeretlek.
Szeme megdermedt, és üvegesen a semmibe meredt. Kedvese nevét ordította, de már hiába. Teste megmerevedett, a levegő megfagyott. Jeges szél söpört végig az udvaron, az ég besötétült. Kedvese még mindig védelmezőn a test felé hajolt.
- Nem... nem hagyhatsz egyedül. - motyogta elborult aggyal. Egész testében remegett, szeméből a könnyek végeláthatatlanul peregtek. Elszántan matani kezdett a Lány kezénél, keresve a pengét, mely a halálát okozta. A Lány még mindig görcsösen szorította, éle belevájt húsába. Kedvese lefejtette ujjait róla, és a saját vénájához emelte. Szeme tébolyultan csillogott, de rettegett a fájdalomtól. Rápillantott a Lány élettelen arcára, és szívében meghasadt valami. A pengét a bőréhez nyomta, és felszakította az ereit. Elmélázva nézte a spriccelő vért, és kezdett megnyugodni.
- Együtt leszünk... örökre... nem hagysz el...
Gyönyörű, fekete haja a vértől csillogott. Tompán érzékelte csak, hogy az eső eleredt, és lemossa karjáról a vért, mely egyre lassabban folyt. Ráborult a Lány testére, és mosolyogva átölelte.
- Veled... örökké... szerelmem.
Száját a Lány ajkához húzta, és lecsókolta ajkáról az esőcseppeket, és a megmaradt vérét.
Ereje elhagyta, ráejtette fejét a mellére, és boldogan, megnyugodva becsukta a szemét.
A Föld, mintha vérzett volna - alóluk lassú vérpatak folyt ki.
A vihar tombolt, örjöngött - értük sírt az ég is. De már vége volt.
Vége volt.
(ezt én szeretem, volt, akinek nem teszett.) |
A nyugalom hatalma...
- Nem igaz, ne csináld! Ne hagyd el magad!
A Lány azt hitte, viccelnek vele. Ő és az elhagyás?!
Képtelen volt megérteni az embereket. Egyik pillanatban halálra sajnálják, kérés nélkül, aztán másik pillanatban... bármit érez, elhagyja magát! Neki mondják?! Neki merik azt mondani, hogy elhagyja magát?
Dacosan kihúzta magát, és dühösen a másik szemébe nézett.
Nem szólt egy szót sem. Mit tegyen? Magyarázza el, hogy most ő hiába húzta ki magát itt, attól még belűl ezer sebből vérzik, és hazug dolog felállni?! Vagy említse meg, hogy nem megy?
Egyik lehetőség abszurdabb volt a másiknál. Ha ezt így folytatja, bele fog őrülni. Talán már meg is történt... csak azt nem érette, miért mindig ennyire... jó?!
mindenkiért kiáll! mindenkit megvéd! mindenkin segít!
Önmagán miért nem tud...?
Kezdte úgy érezni, kitépték a lelkét. Letörölte arcáról az egyetlen könnycseppet, ami kicsordult, majd megdörgölte a szemét. Hátatfordított a másiknak, és elment a másik irányba. Elért a kabátjához, felvette, majd kilépett az ajtón.
Kint hunyorítania kellett - a hideg menetszél csípte a szemét. Homályosan látott még, és úgy érezte, megvakul a fénytől.
Erősen szédült, és persze elviselhetetlen mód remegett.
Megtántorodott, de megkapaszkodott egy villanyoszlopban. Gondolatörvények kavarogtak fejében, igazában már nem tudta, mi történik, és hol van. Homloka forrón izott a láztól. Felületesen lélegzett, érezte, mindjárt összecsuklik.
Nem hagyta. Kényszerítette magát, hogy elinduljon.
Szinte nem látott már semmit. Lassan vonszolni kezdte a testét az úton. Mozgása elgyötört és gépies volt, nem figyelte, merre megy.
A véletlenre hagyta magát. Tanulmányozni kezdte közben, mi is történik vele, mit érez. Dehát szinte ehhez is fáradt volt.
Kikapcsolt mindent, lába önkéntelen vitte előre. Szemével követte az utat, de fel nem fogta. Semmit sem fogott fel. Olyan nyugalom áradt szét a testében, amihez foghatót még soha nem érzett. Egészen szép és tiszta volt minden. Időnként még érezte egy-egy fájdalomtüskének a szúrását, de nem törődött vele. A nyugalom, a harmónia - ez volt a legfontosabb. Annyira boldogító volt, és annyira ismeretlen - nem akarta elveszíteni az érzést.
Az út széléhez ért, bár ő nem tudott róla. A lámpa vörösre váltott, de ő folytatta útját. Lelépett a járdáról. Komótosan elindult az autó-úton, az autók dudálva száguldottak el mellette. Lassan felemelte a fejét, túloldalt megpillantotta kedvesét. Összeakadt a tekintetük. Egy töredékmásodpercig farkasszemet néztek. A Lány önkéntelenül megállt. Elmosódottan érzékelte, hogy kedvese torka szakadtából ordít, és rohan felé, de az autók feltartóztatják. Nyugodtan oldalra fordult a Lány, és egy hirtelen rántást érzett a köldökénél. Érezte a szájába ömlő vért... aztán minden elsötétült.
* * *
Kinyitotta a szemét. Egy hófehér szobában találta magát fekve egy ágyon, körbevéve gépekkel... és virágokkal. Nem fájt semmije, igazából kitűnően érezte magát, mint még soha máskor. Hirtelen felült, majd könnyedén talpra szökkent. A jelenség, ami bekövetkezett, sokkolta: ő állt, teste mégis fekve maradt. Az egyik gép szirénaként sípolni kezdett, egy nővér rontott be a szobába, közvetlen utána még másik két nővérrel és egy orvossal. A Lány döbbenten meredt az ágyon élettelenül fekvő önmagára. Nem tudta, mit kéne tennie - egyáltalán - mit akar tenni? A nővérek kiabáltak, mindent megpróbáltak... a Lány nem értette... akkor... most őt akarják visszahívni? de miért?
Akkor megint fájna... és megint kéne... megint kéne élni!
Élni... élni! élni kell! nem akar, de muszáj! Nagyon nem akarja, nagyon... a lába nem mozdult. Vissza kell térnie! nem mehet el! azt se tudja, hova indulna...
Tett egy tétova lépést a testével küzdő orvos felé. Lenézett önmagára. A teste végtelenül sovány volt, arca kisimult. Szeme csukva... feje bekötve. Bal karja be volt gipszelve... a Lány megmozgatta kezét. Nem fájt. Ő ott lent olyan szánalmas... olyan szerencsétlen... sokkal jobbat tenne neki azzal, ha nem menne vissza. Csak kínozná, ha visszamenne... kell ez neki? hát nem!
hátralépett egy lépést. Az orvos úgy tűnt, feladni készül. A Lány nem bánta... sőt, szinte bíztatta már magában. Ne legyen erőszakos... hisz ő már döntött.
A Lány felpillantott a falra - ami nem fal volt, hanem üvegablak. A kíntól megdermedt... az ablak mögött ott állt a kedvese... kezét az üvegre tapasztotta kérségbeesetten, mint akit kizártak. Kezéből egy szál vörös rózsa lógott ki. Hitetlenül, megkínzottan meredt a Lány élettelen, nyugodt arcára. Az orvos épp lekapcsolta a gépekről... de kedvese csak tébolyultan csillogó tekintettel figyelte. Szeme könnyben úszott, de nem szólt egy szót sem.Olyan erősen szorította a rózsa szárát, hogy egy tüske mélyen belevájt tenyerébe, és kibuggyanó vére lefolyt az üvegen. Nem törődött a fizikai fájdalommal. Csak nézte, amint a Lány arcát letakarják... nem látott és nem hallott mást. Egy nővér szelíden megpróbálta elvonszolni, de nem moccant. Aztán jött egy másik is, és közös erővel elhúzták, de ő még mindig a testre meredt, és némán könnyezett. A Lány látta, hogy eltört kedvesében valami, de végérvényesen. Nem bírta elviselni az önvádat. Sikítva rohant a letakart holttestéhez, és üvöltve rávetette magát.
- Engedjenek vissza! Engedjenek vissza!!!
Senki nem hallotta meg. Nem tudott visszamenni. Megrázta a testet, de hiába. Érezte, távoznia kell. Már nem akart. Már nem!
Odarohant az üvegablakhoz, és rátapadt, ugyanúgy, mint az imént kedvese a túloldalról. Még utoljára látta fekete fürtjeit, melyek a könnytől eláztak... látta, hogy meleg barna szempár most fagyosan, kiürülten mered rá... pont a szemébe néz...
és a Lány lelke is semmivé foszlott... elment örökre. |
| szóval ezeket én írtam... : $ |
[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
