FrissítésSúgó

Beki	2005.04.12. 22:10 -
	szóval ezeket én írtam... : $

[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]

Beki	Előzmény | 2006.12.05. 13:35 - #23

Görcs... Göcsörtös zörrenések sötétlő fényétől éles fájdalom hasít a csendbe... A kilehelt gondolatok törékeny árnya hullik némán le a mélybe... Ragyogó fekete, lángol. Fáradtan ásít az elunt idő... A kiüresedett márvány csengő hangon néz fel rám... kótyagos vízcsepp kacag róla halkan. Megritkult a valós realitás... Szívom önnömbe a ködös hangokat... Halvány árnykép riaszt fel a megszokott körforgásból... felkúszik a falra a Félelem. Sikoltassz, de a torkod bénult... Félsz... Féled az őszintét... Ernyedten lebegsz a látszatban... Zsivaj és kuszaság... üres szólamok... Erős vagy és kemény... Azt hiszed? Nincs akaratod... bábként rángat a képzeleted! Képzelt szabadság... tudatlan fogság... És mégis...! Jó most így? Így jó most?... Nem igaz, hogy nem szabad érdekelnünk egymást! Nem igaz... és mégis... Miért kell akkor így lennie ennek...? Árnyképek üldöznek, és semmi sem vesz körül... Kihűl a szó, a látomás elszáll... Vörös szálak futnak az ég felé... Szabadítsd fel önöd a kínzó sivárságból! Szállj, és hagyd magad zuhanni félelem nélkül... Merj őszintén őszinte lenni! ...hogy ne légy többé görcs... mert most kell élnünk igazán...! ...bennük... p.s. - köszönet és válasz Szabó P. Szilveszter Művészúrnak.

Beki	Előzmény | 2006.11.15. 15:18 - #22

Illúzió... Nem tudom, hány év telt már el azóta. Tíz... vagy ezer?                vagy akár egy is... Azt sem tudom, hogy merre lehettem éppen... Esett. Éppen úgy, mint először... elsőre... amikor először húztad vékony mosolyba gyönyörű ajkadat... Félek...                Egyre jobban zuhogott. De nem mozdultam. Fáradtan néztem az egybefolyó tájat, és nem éreztem a csontomig hatoló hideget. Arcom forró volt - lángolt a szemem. Az esőcseppekbe könnycseppek vegyültek, de nem fogtam fel.                 Keserű... Talán csak a képzeletem játszott velem, de úgy rémlett, mintha a te alakod bontakozott volna ki a szürke homályból... mintha te közeledtél volna felém.                Felém? Pislogtam egyet, és a látomás tovatűnt. Sós ízű csepp ült meg szájam szegletében, amiről tudtam, hogy nem lehet az eső. A ruháim már teljesen átáztak, hajamból patakzott a víz. Elveszettnek éreztem magam, rémültnek, és tehettem bármit is - nem tudtam elfedni a borzalmas igazságot.                Hiányoztál. Elviselhetetlennek tűnt ez az apró szó. Levegő után kaptam - hegyes forróság járt át. Fulldokolni kezdtem, de nem moccantam.                 Fogalmam sem volt, mit csináljak. Elfedés? Azt hittem, el tudlak felejteni. Hogy képes vagyok rá. Azt hiszem, sikerült is... de közben a saját érzéseimet is - az összeset - kioltottad bennem. Olyan tudatosan igyekeztelek száműzni a gondolataim közül, hogy rosszabb lett a helyzetem, mint még mielőtt megismertelek. A feledést is feledtem...                Mit kéne tennem? Miért nem segítessz... ...halk mosoly futott át arcomon. Az eső egyenletesebbé vált. Tisztább lett a levegő, könnyebben lélegeztem. Azt hittem, összeroppanok az üresség súlyától.                Talán ki kéne sírnom magam? Időtlen idők óta nem hagytam magam tudatosan sírni. Gyűlöltem. Mint ahogy mindent, ami gyengeségre utalt. Magamat is...                Téged?... téged soha nem tudtalak. Minden színjáték volt. Minden. Megrémisztessz. Vége. Tudom, hogy vége. És én nem akarok mást. Mert te sem akarsz mást... De közben riadtan vergődök láthatlak béklyóim között - megöl a közöny. Még ha valóban meg is ölne... de csak kiszipolyoz. Eggyé válok vele... Már nem sikoltok fel, csak néha. Mint például most. Utánad soha nem szoktam, de már vége mindennek.                  Szükségem van rád. Kellessz nekem. Azt akarom, hogy adj nekem. Bármit. Érzéseket. Kínt. Örömöt. Szenvedést. Nevetést. Akármit.                               Csak adj. Rettegek!                Mondd, hova tűnt az összes érzés? Össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mitől kell, hogy jobban féljek - az emlékektől vagy az űrtől? Nem akarom. Nem akarom! És mindenközben nincs akaratom. Semmim sincs. Tudatos tudatlanság. Szeretnék emlékezni. Szeretnék felejteni. És olyan mérhetetlen tompultság vesz körül, hogy úgy érzem, egyikre sem vagyok képes. És mindegyiket csinálom. Kuszán, értelmetlenül. Egyiket a másik ellen. Nem bírom elfogadni - nem lehet így! Nem lehet, hogy nincs átmenet, hogy nincs másik választási lehetőség!                 Nyüszítek érted. Pedig nem létezel. Soha nem is léteztél. Én hoztalak létre végső elkeseredésemből. A semmiből, a vágyból, egy embert teremtettem...                De te elhagytál. Ennek így kellett lennie. Tudom és érzem. Villámlik és dörög. Egészen sötét az égbolt. Nem tűnik fel, hogy remegek.                Megérintem a szemem, és érzem, hogy könnyfátyol lepi el. Csodálatos! Tehát mégsem... nincs még vége. Érzek! Káprázik a szemem az iszonytató fájdalomtól, de érzek! Arcomon tébolyult mosoly terül el, de a szám sarka zavarodottan görbül le.                A múlt vált ki belőlem érzéseket.                A jelen és a jövő nem...                               Szikrázó levelek sokasága hullik lábam elé. Kinyújtom az egyik kezem, és a reménytelenség ordító közönyével hagyom, hogy tenyerembe szálljon egy vérvörös apróság... Csak állok csendben, és fájó szelídséggel figyelem játszi tökéletességét.                És tudom - irigylem. A feltámadó szél lesöpri tenyeremről, és én üres tekintettel meredek továbbra csupasz tenyeremre, melybe apró víztócsa kezd gyűlni. Elemi erővel csap belém a felismerés - a körülöttem lévők minden miniatűr sóhajtását is irigylem, és kétségbeesve pillantok körbe.                   Segítségre van szükségem! Valamire, valamire, ami... megmutatja, mit kell tennem... Semmit sem látok.                 Egyedül vagyok.                               Teljesen... Feladtam vajon?                Ha így volna...                                Ha nem így volna...                Őrülten felsikoltok, és rohanni kezdek az éjszakába. Visítok és örjöngök, értelmetlenül csapkodok karjaimmal. Megcsúszok és elbotlok, majd magatehetetlenül vergődni kezdek a sárban. Nem vonszolom magam tovább; artikulátlan rikoltásokat hallatok. Szeretném hinni, hogy nem vagyok ép eszemen, és várom, hogy lecsapnak rám - Ez őrült! - de senki nem kiált fel. Senkit nem érdekel a kínlódásom.                 Nem talál rám senki... Hát nem abszurd? Kiszolgáltatva mindennek, bárminek, várva a megváltást...                Ó, hát mitől félnek az emberek? Kíntól és fájdalomtól? Szenvedéstől és haláltól? Mit tettem, hogy én még ezeket sem érdemlem meg...                               Én tettem valamit. Tudom! Tudom. Valamit elrontottam, de mit...                Lassan, vérző arccal az ég felél fordulok, és hagyom, hogy a kegyes eső lemossa róla a sarat. Még fekszem egy darabig, hagyva, hogy egyedüli támaszom felüdítsen, majd a lábamra erőltetem magam. Nem megy gyorsan. Szilánkosra törhettem az imént az egyik csontomat, mert éles fájdalom csap érzékeimbe. Amilyen gyorsan jött, el is múlt... Már csak az emléke sajog. Megvetően felszisszenek - emlékek! Karodat nyújtod felém, mosolyogva táncba hívsz... Kinyitom a szemem. Egyedül vagyok. A kietlen sötétség nem változott, az áldott eső rendületlenül zúdul a nyakamba.                 Sánta lábamra nehezedek, és elindulok vaktába. Nem nézem, merre - nem is látom. Gyámoltalanul magabiztosan lépdelek előre. Nem változott meg semmi... Céltudatosan haladok előre, és nem tudom, mi vár rám. Majd meglátjuk...! Apró mosoly tűnik fel sápadt ajkamon.                Tudnom kell.                               Muszáj.                 Mit?...                fogalmam sincs... De már... nem félek.

Beki	Előzmény | 2006.10.22. 13:48 - #21

Az ősz...         Csend, magány, nyugalom - ez volt, ami körülvett. Remegő ujjaim a fagyos széltől kéklettek.         Emlékezni vágytam, a sugárzó nyári életre, amitől pezsgett a levegő... Változott a kép. Pedig nem történt semmi...         Az őszi napfény arany keretbe vonta a lágy szellőt, mely bár melegnek tűnt, érzéketlen hideget árasztott magából. Egy apró pók kúszott át a színen. Lábai fürgék, szaporák, tudatosak - mégis rémülten kiutat keresve járták be a körbejárható helyeket...         Szörnyen remegek, kegyetlen hideg van. Halódik a táj - pedig élénkebbnek tűnik, mint valaha. Milliónyi szín szikrázik fel-felnevetve a harsogó csendbe; játszanak a levelek, s a fa, mint elárvult anya hagyja őket belehullani a valóba. Hogy lássanak végre. Mint más ezen a földön soha még...         Már nem érinti meg, nem hasít belé fájón és keserűen, ha gyermekét nem látja többé, és lelke is lecsupaszodik. Tudja, hogy ez a sorsa - s majd új idő kél, s majd új gyermek születik... nem jobb, de nem is rosszabb a tavalyinál...         Még mindig - és egyre hidegebb lesz. És ők - a tudatlanok, a naivak - játszi könnyedséggel a szél hátára ülnek kacagva; karcos, süvítő örömük a parton is visszhangzik... Nevetnek és nevetnek, sikoltoznak önfeledt érzésükben... boldogok.         A remegés nem akar szűnni. Lehullottak. Mi maradt hát mögöttük? Ridegség, magány és fagy... Közöny...         Fáj? Mi is történik tulajdonképpen? Fülembe elhaló madárének csap - siratóének...         Csoda és iszonyat. Látom, ahogy szállnak a semmibe, de még mindig... egyszerű és együgyű mivoltukban fel sem képesek fogni a történtek mibenlétét...         Haldokolnak. Teljesen.         Nevetnek. Szívből. Hirtelen ellenállhatlan vágyat érzek, hogy én is - én is! Ott akarok lenni velük, mellettük, köztük, bennük... szállni és zuhanni...         ...sehová...           Már fogaim is összekoccannak a dermesztő hidegtől... És már értem, ahogy még talán soha senki más -  - érzem a Halált, érzem és látom, hogy itt van, és egyszerre olyan csodálatosnak és szemetgyönyörködtetőnek hat, hogy nem akarom elhinni, hogy igaz. Körüllebeg, fagyos érintése meglegyinti arcomat, kajánul rámmosolyog, és én hiába állok dermedve a csodálattól, elérni nem tudom... de ott van mellettem, belengi az egész lényemet, és érzem, ahogy az egész világ haldoklik...         ...és ahogy mindezt önfeledt boldogsággal teszi...         ...azt hiszem, kissé megfagyott a vérem.         és már nem is a földön állok, lebegek és szállok én is, messze innét el, látom az egész világot, látom az embereket sírni és nevetni, érezni és szenvedni, áldani és átkozódni...         mert ők is érzik, hogy itt a fagy, és itt a Halál...         ők is érzik a hideget. Csak ők... ők nem látják - ez milyen nagyszerű...!         ...minden megtisztul...         ...új erő, új érzés!...         ...hiába.         ...már nem fázom... ...de nekik csak a közöny maradt...

Beki	Előzmény | 2006.10.01. 15:28 - #20

Változás A szobából halk nesz hallattszott ki...       Lágy fuvallat rázta fel a nyugodt pillanatokat. Tudta. Valami történni fog. De, hogy mi...       Persze, előre sejthette volna, mire kell számítania. Hiszen annyiszor átélte már... de soha nem képes felfogni. Soha nem hajlandó elfogadni... így mindig az újszerű meglepetések keserű erejével éri... hogy már... megint. Pedig most sem volt ez másként... Belsejét átjárta az a kellemetlen csiklandás, amitől mindig csuklani kezd. De különös... most nem.       Most valahogy minden más volt. Más lesz... Tudta. Bendője lassan teljesen megtelt, elnehezítve tagjait... az álmos csendben szelíden várt. Várt arra, hogy az események tovább sodorják magukkal... várt arra, hogy érezze a változást... és várt rá, hogy végre egyszer megértse, mit jelent ez az egész, és mindez mire jó... Érezte, amint egész teste emelkedni kezd... talán most!... de nem. Szokatlanul erőtlen volt; tagjai ernyedten lógtak a semmibe... megingott. A félelem apró szikrája szúrt lelkébe, de szinte észre sem vette. Nem szokott feltűnni már neki... ehhez is hozzászokott. Tompa puffanással foglalta el megszokott helyét. Befásultan tűrte, hogy azt tegyék vele, amit kell. De valam nyugtalanította. Alapjában véve már az is meglepte, hogy érez valamit... hiszen nem volt rá szüksége soha a megszokott körforgásban.       Épp ezért még különösebbnek hatott számára, de... Tudta. Jő valami!... Oly mértékben elmerült ezen felismerésében, hogy egészen összerázkódott a hirtelen forróságtól, ami megcsapta. Megremegett. Egyre idegesebbé vált. Nem tudta, mi ez az egész, csak azt tudta, hogy ő ezt nem akarja. Ő nem kíván mást, csak azt, hogy hagyják békén pihenni, és ne zaklassák újból és újból... Már késő volt. Tudta. A forróság átjárta belsőjét, de ez inkább fokozta kitörni készülő riadalmát. És egyszerre hirtelen... Torkából feltört fájdalmas sikolya... eltűnt körüle minden... és ő csak síkoltott hitetlenkedve, ordított a semmiért... És mint annyiszor már, megindultak felé, hogy arrébb rakják... erre még kétségbeesettebben kezdett üvölteni... hangja átjárta az egész szobát... minden apró rés együtt rezgett keserű, reménytelen kiáltására... És akkor, akkor hirtelen megdőlt az egész világ... eltűnt minden, és nem maradt más, csak a zuhanás... zuhanás a semmibe... a sötétségbe... az öröklétbe... az űrbe... a keserű igazságba... Hiába lüktett forrón az egész teste, ő mégis úgy érezte, egész belseje megfagy a felismerésben... És miközben földet érve halálos csörömpöléssel bevégezte, ő már megnyugodott... nem félt. Megszűnt minden körülötte, amit életében megismert: a szoba, a levegő, a meleg, a hideg, a rend és a fásult megszokottság... és az a keserű valóság is, amire élete utolsó pillanataiban rádöbbent: hogy mindaz, ami eddig körülvette, mind délibáb... minden csak... ...hazugság. A teafőző maradványait lágyan ölelte körül egy langyos víztócsa...

Beki	Előzmény | 2006.10.01. 15:23 - #19

Kaloda Amikor meglátom, ahogy gyönyörű haja lobog utána, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy mámoros kínokba fullva beletúrjak, és őrülten vágyom rá: ezek a földöntúli tincsek körbefonják és simogassák a bőrömet... És meglátom apró gombszemét, ahogy tekintetét az enyémbe fúrja; leláncol az a véghetetlen tűz, ami pillantásában dacos-követelődzve lángol... de könyörtelen, elengedi foglyát... de csakhogy ismét, újból és újból a rabjává tehesse. És meglátom félig szabad mellkasát, látom, ahogy a mélybordó ing lágyan selymes, illatos bőréhez ér, és iszonyatos és végzetes késztetést érzek rá, hogy forró bőrét érintsem, elmélázva húzzam végig rajta ujjam, hogy majd lassan csókokkal borítsam el, és örökké ölelve tartsam karjaim között. Aztán végül meglátom az ajkát - gunyoros, kaján, már-már kéjenc mosolyba húzódik... végtelen gonoszság tükröződik benne - öntelt élvezet... mégsem bántó, csak szüntelen némán súgja felém: *az enyém vagy!*... El kell fordulnom tőle, de nem engedi... utána nézek, mágnesként vonzza tekintetemet az alakja, de ő kegyetlen: nem pillant vissza megsimogatni reménytelenül sóvárgó szívemet. Mert én... én az övé vagyok, de ő... soha nem lesz az enyém. Rémülten rezzenek össze, összefolynak a képek, látom a múltat és a jelent, és iszonyodva hőkölök hátra - ugyanazok a képek lebegnek előttem fenyegetően... Lágy, csillogó, ébenfekete hajfürtök... gonoszan ragyogó gombszemek... kegyetlen gúnymosoly... őrjítő illata a bőrnek... Elkínzottan nyögök fel, menekülnék előle, de béklyóba zárt... *...élek tőled, de itt nem vagy... rettegek, de el nem hagysz...*

Beki	Előzmény | 2006.08.16. 15:18 - #18

Nem számít...   Azt hiszem... minden egy apró szóval kezdődött.                    Aztán minden... úgy felgyorsult... nem is nagyon értettem. Az idő repült... de mégsem tűnt el nyomtalanul, hitetlenül. Olyan... egyszerű volt. És mégsem. Tudtam, hogy nem lehet az. Olyan forró a levegő... megfagyok.                    Vagy már megfagytam?           Meghaltam?           Sodrás... sodródás... rideg, és mégis lágy.           Ijesztő és vonzó.           Szörnyen hiányzott. Hogy ki? És egyáltalán - mi volt az az egyetlen apró szó, ami ekkora lavinát képes volt elindítani?  Tudod?           És azt mondod, én is tudom? Talán. Da ha mégsem - akkor miért nem?           Gyávaságból? Félelemből? Önvédelemből?                    Az ár sodor, és én nem érzek késztetést dacos lázadásra, hogy megálljak, és haggyam, hogy a fejem felett összecsapó hullámok boldog fulldoklóvá tegyenek.           Érthetetlen, nem? Nem az?                    Igaz is, miért volna az. Ez a természetes. Engem mégis meglep... a nyugodt, virágzó part sokkal vonzóbb, mégsem úszok ki, hogy magam irányítsam lépteim.           Nem érdekel a sodrás.           Nem érdekel a part.           Nem érdekel az irány.           Nem érdekenek a habok.           Nem érdekel a sötétség.           Nem érdekel a fény. De mindez nem számít.           Lebegés. Csend.           Nevetés. Üresség.           Könnyek. Üresség. Nyugalom van. Ijesztő nyugalom. De miért fáj?           Te tudod? Nem érdekel, noha lubickolok a habokban. Mégis fáj.           Te tudod, miért? Emlékezés... Emlék...           Minden pillanat, amit megélhetek, nem más, mint emlék! Emlék vagy magad is.           Halkan a szélbe sóhajtok - vágyom emlékké lenni, de hát... Nem számít.           Ridegség, közöny...           Felsértette egy kő a bőrőd?...                    ...egy láb melledre lépett, s eltaposta...           A vágás szívedbe markolt, és most megállíthatatlan folyamként zúdúl köréd? Légy fegyelmezett!                    Vérezz el... A folyam száradjon ki...           De ha más meglátja... Tudd, mi a dolgod, és tedd meg! Ne nézz hátra!           Bilincs? Börtön?... nem számít.                    Falanszter... Nem számít.           Lebegj a hullám tetején, de ne érezz... ...a halak úgyis lerágják rólad...           Láss, hallj! - mint még senki ezen a földön!... ...de ne add senkinek, ami a tied... ...ugye... Tudod. Tudom, hogy tudod. Mint én.           Gyűlölöd?           Szereted? Nem számít.                    *Közönyös a világ, az ember önző, falékony                     húsdarab, miképp a hernyó, telhetetlen, mindig                    előre mász... s harap...* Nem számít...           De... ne felejtsd el...                    ...légy fegyelmezett! Talán partra vet az ár.

Beki	Előzmény | 2006.08.08. 13:45 - #17

A csend, mint sikoly... Csend van. Éjszaka... És én megint itt vagyok. De mintha soha nem jártam volna itt. Halkan lenyomom a kilincset, és egy túlzsúfolt szobában találom magam. Túlzsúfolt, de nyoma sincs benne a keserűségnek... az a néma fájdalom, amit tompán érzek, belőlem árad. Összeszűkül a szemem. Csendesen pásztázom a szobát, minden egyes apró részletén elidőzik a szemem, ami már hozzászokott a sötétséghez - egyre élesebben lát. Alszanak. Mindenki. Apró szobában hat ember - álmuk nyugodt, és semmi rosszról nem árulkodik. Pillantásom a két lányra siklik - ágyuk szorosan egymás mellett áll. Kezük egybefonódva pihen a levegőben. Hirtelen le kell hunynom a szemem. Nem bírom látni. Fullasztónak érzem, szédülni kezdek... meg kell kapaszkodnom egy polcban. Nem szabad zajt csapnom. Nem szabad felébredniük. Határozottan nyitom fel szememet ismét, majd - fájó vágyakozásom ellenére nem nővérem arcához fordulok... pedig szeretném ölelni, csókolni, szeretném kitépni a másik lány kezéből a karját, hogy magahoz ragadjam, beletemessem az arcom, és ne engedjem el soha többé... szeretném érezni az illatát, érezni selymes aranyhajának tapintását, látni, amint megcsillan a nap fénye a vöröses tincseken... hallani nevetését, látni szemének ragyogását... Újból rámtör a gyengeség, félő, hogy teljesen erőt vesz rajtam, azt viszont nem engedhetem meg magamnak. Nem ezért jöttem. Remegő kézzel törlöm le arcomról könnyeimet, majd erőszakkal elfordítom a tekintetem. Mély levegőt veszek, remélve, hogy ez majd erőt ad nekem. *Ha akarom, nem fáj...* Apró, reszketeg mosoly tűnik fel egy pillanatra ajkamon. Most már a kislányt figyelem. Igazából nem tudom, hogy... hogyan csináljam. Ha felébresztem, iszonyatosan megrémül - hiszen szörnyen fél a sötétben... pedig kellene... Ismét halványan elmosolyodok kissé, és leguggolok az ágya mellé, onnét nézem apró arcát. Olyan különös... olyan fájdalmas... mégis, annyira izgató! Hirtelen a helyébe kívánkozom, hogy had lehessek ismét én is ott, helyette, békés álomba temetkezve, míg kezem imádott nővéremében lenne... Könnyfátyol lepi el ismét szemem, de nem tart sokáig - most már kifejezetten idegesít a gyengeségem. Nem az én hibám, tudom, hiszen a helyzet abszurd és morbid, mégis... Dühödten dörgölöm arcom, érzem, milyen forró. Nem érdekel. Nem számít most. Máskor sem, de most pláne nem! Gondolkoznom kell. Muszáj! Agyam mintha meg akarná makacsolni magát, mintha delejes álomba akarna merülni... gyűlölöm, amikor rámtör ez az érzés, tenni ellene nem sokat tudok. Nem érdekel. Nem foglalkozhatok most ezzel. Megdermedek. A kislány most mocorogni kezdett álmában - a lepedő alatta igazából már csak egy gombócra emlékeztet. Arcocskája most pontosan felém fordul, szája apró fintorba húzódik. Elmélázva töprengek, hogy vajon mit álmodhat. Keze kicsusszan testvérééből, és gyorsan eltűnik a takaró alatt a másikkal együtt. Most a takaró nyakig befedi. Picit megborzong, majd kisimult arccal folytatja álmát. Szőkés hajának hosszú tincsei arcába lógnak, de nem zavarja. Különös érzés lesz rajtam úrrá. Szeretném átölelni, nyugtatni őt, és a fülébe súgni, hogy nem lesz semmi baj... vagy némán megadni neki azt a nyugalmat, amit nekem senki nem adott meg. Gúnyos fintorba húzom ajkam, megvetően nézem őt tovább - de ez nem neki szól... mégis neki. Hát persze! a két legkönnyebb megoldás... a két leghazugabb megoldás. Szelíd szomorúsággal a tekintetemben figyelem őt, miközben tudatosul bennem: fel kell ébresztenem. Hiszen ezért jöttem... Szólnom kell neki. El kell neki mondanom mindazt, amit én tudok, és ő még nem; a borzalmakat, a kínokat. El kell neki mondanom az igazságot. Senki sem tette meg, és nem is fogja soha, ha csak én nem. Ezért jöttem, hogy segítsek rajta. Igen. Hogy... én... elmondjam... neki... Pillantásom révetegen mered az arcára - már nem is látom őt, már nem is látok semmit, nem tudom, hol vagyok, mit csinálok, csak lebegek, nincs semmi, megszűnt minden, csak a lebegés van... Megrázom magam, és ismét látom... ahogy a hold halovány fénye rásüt a hajára, látom, ahogy csillog, és látom sötétbe vesző alakját is... ahol a hold ragyogása nem éri őt már el... Tudom, mit kell tennem, mégsem mozdulok. Felemelném kezem, de mintha lebénultam volna - dermedt maradok. Súgni próbálom nevét felé, de némulttá váltam - torkomon nem jön ki hang. És csak nézem, nézem őt fáradtan, keserűen, irigyen... de nem teszek semmit. Szemem megtelik könnyel, de nem vad, patakzóval... csendes folyamként gördülnek le arcomon, majd hallhatatlan koppanással hullanak a szőnyegre. Arra gondolok, milyen most neki... aztán arra, amit mondani akartam. Aztán lassan, egyszerre csak arra eszmélek, hogy könnyeim elapadtak, és nem érzek semmi mást, csak mérhetetlen űrt, ürességet, ami nem fáj, nem okoz kínokat... mindegy, ugye mindegy... Majd lassan felállok mellőle, még egy darabig meredten nézem őt. Hajnalodik. Nincs más zaj a szobában, mint az egyenletes, nyugodt szuszogás... Tekintetem üres, tompa. A csend felerősödik, iszonyatos zúgássá fokozódik, belefájdul a fejem... elfordulok tőle, majd az ajtóhoz lépek, s hátra se nézve eltűnök innen örökre. S mikor felébrednek, kissé értetlenül állnak meg a szőnyeg mellett: mitől lett az könnyfoltos?...

Beki	Előzmény | 2006.04.28. 22:35 - #16

A Gondolat Igazán különös... Egyetlen gondolat lebeg könnyedén bennem, halkan megbújva minden más mögött. Nem szól, nem jelzi jelenlétét... Látom magam, amint felállok, nevetek sokat, beszélgetek... hiszem, hogy őszinte. Tervezem a másnapot, bár magam sem értem, miért. Hiszen én már régóta tudom... Nincs másnap. Nincs másnap, csak ma, ahogy mindennap csak ma van... nem készülök másnapra. Leülök olvasni, szemeim végigfutnak a sorokon... kezdetben még felfogom. Megállok a sor végén, s elgondolkozva, szórakozottan figyelem a betűket, míg lassan, lustán a felszínre bukik a néma gondolat... Halni. Nem tör rám elemi erővel, nem mar belém fájón. Különös. Nincs benne tomboló lázadás, vágy, vagy talán fájdalom... netalán félelem... nem más, pusztán csak egy szelíd, de mégis, minden ellentmondást nem tűrő gondolat, mely nem bánja az elfedést, nem számít neki a csend... hisz tudja jól: erősebb bárminél. Nem erőszakoskodik - minek? Már-már elhiszem, hogy vége, talán örökre eltűnt... de nem. Mégsem nevet naivitásomon; nem tesz semmit, csak áll, és engem néz, tudatosítja bennem létezésének tényét. És ezzel együtt tudatosítja az én létezésemnek tényét is... Nem keserít el. Nem ejt kétségbe. Nem vált ki belőlem fájdalmat. Tudom, hogy így van, és nem másképp, jobban talán, mint bárki más... elfogadom, és nem lázadok. Könnyet ejteni nincs miért. És akkor mellém lép csendesen, és magához ölel, de én nem remegek bele ölelésébe. Nem nyúlok utána mohón és hevesen vágyódva, nem, csak csendben figyelem, miként érinti meg bőrömet. Nem kapaszkodok belé kétségbeesve, és nem ijeszt meg ittléte sem... Szelíden rámmosolyog, szemében különös tűz ragyog. Az emlékek rámtörnek, de nem remegek meg - szívem szótlanul lüktet tovább. Nem ellenkezem, hagyom, hogy akként távozzanak, miként jöttek... nem merülök el bennük. És Ő - Ő csak mosolyog, mosolya meleg és megnyugtató. Érzem tapintását karomon, érzem, amint végigsimít az ütőeremen. Halkan felsóhajt, vágyakozva nézi a kék erezetet. Nem ijeszt meg. Hagyom sóvárogni, amíg tetszik... Szeme kéjtől ragyog, pillantása lángol. Meg akar győzni. Meggyőzött. De mégis, aprót felnyög... tudja jól, hiába. Nem teszem meg. Nem fogadok szót, bármennyire is kívánom őt. Mások talán megrémülnek tőle... nem is hagyják, hogy megszülessen bennük Ő... megint mások erőszakosan magukkal rántáják... De a mi szerelmünk más. Mi egymáshoz tartozunk... Nem szólok egy szót sem, nem ellenkezek. Meleg szeretettel nézek rá, hagyom, had játszadozzon velem... de nem mozdulok. Nem ért, mégis pontosan ért. Tudja, hogy célt nem érhet soha... ...de én is tudom. El nem hagy talán már soha...

Beki	Előzmény | 2006.04.15. 18:37 - #15

Emberek... Rémesen fáradt volt. Nem pusztán fizikailag - lelkileg szintúgy. Remegett a lelke a sok elfojtott emléktől és érzéstől. Nem számított. Ahogy más sem... olyan mindegy volt már. Lehunyta a szemét egy pillanatra, mikor már nem bírta tovább... de szemhéjja rémülten fel is pattant. Azalatt a töredékmásodperc alatt olyan borzalmak tolultak tekintete elé, amit még így, elcsigázva sem volt képes elviselni. Tudta, hogy hiába. Tudta, hogy nem bírja sokáig meggátolni testét, mely elkínzottan óhajtotta a pihenést... de azzal is tisztában volt, hogy nem tud majd pihenni. A képek nem hagyták nyugodni. Vágyott a tisztaságra, a nyugalomra, a békére... az öntudatlanságra. Keserűen elmosolyodott. Az utóbbi órákban, napokban átélt borzalmak után nem is igazán értette, hogyan képes még... hogy bírja ki, hogy ezen a Földön lélegezzen, létezzen. Tehernek érezte, egy büntetésnek, hogy bezárták őt ebbe a testbe, egy... ember testébe... és történjék bármi, nem engedik kiszakadni belőle. És bár mindaz, mit látott, nem vele esett meg, úgy érezte, szinte nagyobb kegyetlenség és kínzás számára, mintha ő személyesen élhette volna mindazt át. Így kénytelen volt tehetetlen szemlélődőként végigkísérni az események és a történések sorát... belekényszerítve egy szerepbe, mely követelte, hogy minden egyes érzést és gyötrelmet átéljen. Lassan felállt, és a tükörhöz vonszolta magát. A képen egy lángoló tekintetű, undorodó arcot pillantott meg. Elmélázva figyelte az arc rezdüléseit, és mármár szánta a szerencsétlent - milyen jó volna nem tudni! Nem látni!... nem hallani!... ...nem létezni... Hátat fordított a tükörnek, és lassú léptekkel az ágyához ballagott. Csend ült a szobára, fullasztó, mély csend... halkan zihálni kezdett. Érezte, amint ereiben szétárad a fájdalomhullám újabb árja. Leguggolt az ágya mellé, melyen kedvenc mackója hevert, és szorosan átkarolta a kicsiny állatot. Behúnyta szemét ismét, de nem engedett a képeknek... szemhéjja lángolt, felperzselték könnyei. Nem zokogott, nem sírt... pusztán könnyei csorogtak le némán ölelő karjára, s onnét az ágyterítőre. Felnyitotta szemét, és a falra bámult. Percekig maradt mozdulatlanul, feje kavargott a látomásoktól... Maga sem tudta, hogyan történt, hiszen ő küzdött ellene... elnyomta az álom. Az álom, mely nem nyugalmat adó volt számára... Újból ott volt. A moziban. Ahol azt látta... ami ismét felkavarta. Emberek... emberek, akiket a halálba küldenek... emberek, akiknek mindenét elveszik... nem pusztán a vagyonát, de emberi mivoltát is... Felállt helyéről, és a kijárathoz sietett... de nem tudott. Nem találta. Akármerre nézett, az iszonyatos látvány tárult szeme elé, és kijutnia, úgy tűnt, lehetetlen. Megremegett. Próbált elhúzodni az elkínzott arcok elől, de azok egyre közeledtek felé, nem hagyták elmenekülni. Pedig senki nem nézett rá... vonultak sorban egy irány felé. A háta mögül érkezők üveges tekintettel menteteltek tovább, el mellette, őt is magukkal sodorván. Kétségbeesve próbált tiltakozni, ellenkezni, de hiába, gyenge volt hozzá. Kiáltozott, reménykedve, hátha meghallják, de a tömeg monoton haladt előre, vele nem törődtek. Végül elérkeztek egy asztalhoz... az asztal mögött szigorú, kegyetlen tekintetű férfi állt, aki durván megragadta az embereket, és egy másik, fehérköpenyes elé lőkte őket. A Lány megrökönyödve figyelte, amint az őr maga elé rántott egy nőt, kinek hasa feltűnően kidomborodott... gyermeket várt. A férfi könyörtelenül az orvos lába elé lökte a nőt, aki térdre esett, majd egy üvöltésre, mely neki szólt, ügyetlenül feltápászkodott. Egyensúlyát vesztve ismét megtántorodott, és az orvosba kapaszkodott. Az őr már emelte a botját, de az orvos feltartott kézzel jelezte, hogy semmi probléma... felemelte a nőt, magafelé fordította az arcát, és ridegen vizsgálni kezdte. A nő nem lehetett több 24 évesnél... szép arca most eltorzult a félelemtől. Az orvos a hasa megtapogatása után intett, hogy melyik ajtón menjen át. A nő remegve elindult, nem sejtve, mi vár rá... a Lány felzokogott, és rettegését legyűrve a nő után vetette magát. Még most sem látta meg senki. Megragadta a karját a másiknak, de az nem érzékelte, csak haladt tovább, amerre mutatták... a Lány szólongatta, sírva kérlelte, figyeljen rá... de nem ért el vele semmit. Míg a többi ember tekintete üres volt, ez a nő más volt... szemében elszántság lángolt... elszántság, küzdés az életért... küzdés a gyermeke életéért. Beértek egy terembe... ahol szinte rögtön felcsendült egy behízelgő hang, mely tudtukra adta a raboknak, hogy most van az utolsó lehetőségük, hogy önként váljanak meg értékeiktől... különben a későbbiekben retorziókkal jár bárminek a tulajdonlása. A Lány undorodva figyelte az apró, zsíros hajú emberkét, aki mindezt közölte velük. Szeme csillogott a kapzsiságtól. A Lánynak fogalma sem volt, meddig fogja ezt még bírni így... arca könnytől ázott volt, és képtelen volt abbahagyni a sírást - kétségbeesett volt, kétségbeesetebb, mint valaha. Emberről emberre szaladgált, és próbálta őket felrázni, vegyék észre, mi történik körülöttük!... minden hiába. Szeme ismét a terhes nőre tévedt, akit most egy tagbaszakadt ember borotvált épp kopaszra... a nő arca rezzenéstelen volt, már nem árult el érzelmeket... nem tiltakozott. A Lánynak úgy tűnt, mintha odaszögezték volna egy helyre... már nem zokogott, csak szeme nyílt tágra a borzalomtól. És akkor újra a tömeg... ismét elsodorta. Felharsant egy fagyos, kemény hang... és az emberekből egyforma, számokká változott meztelen, mozgó húsdarabok gépiesen megindultak egy ajtó felé, maguk előtt lökdösve a Lányt. Belökték egy terembe, egy csupasz terembe, melynek durva kőfalai fenyegetően néztek le rá. Az ajtó bezáródott... a tömeg együtt állt, kifejezéstelen arccal... némán, szótlanul, kiüresedett szemekkel. A Lány rettegve felnézett a mennyezetre... ahol zuhanyrózsák tucatjait látta maguk fölött lógni. Szeme elszörnyedve, lassan a mellette álló terhes nőre csúszott, akinek tüzes pillantása a semmibe révedt. Egyszercsak, mintegy parancsszóra kuglibábukként elkezdtek összerogyni körülötte az emberek... de a nő még állt... lassan a Lány szemébe kúszott tekintete... majd holtan összeesett. A Lány teli tüdőből üvölteni kezdett, és iszonyodva a falhoz hátrált. Nem tudta elfordítani a fejét, mindvégig a nő mozdulatlan testét figyelve ütközött neki a jeges, rideg tégláknak. Úgy érezte, nem képes többé abbahagyni a síkítást - hangja metsző volt, és szívettépő. Minden egyes csontja, sejtje üvöltött, szíve lángolt az iszonyattól, a kíntól, a fájdalomtól, a tehetetlenségtől, és a... gyűlölettől... majd nem bírta tovább, és eszméletét vesztve zuhant a padlóra... megannyi élettelen társa mellé.

Beki	Előzmény | 2006.03.11. 19:23 - #14

Az élet szép... Igazán... nem értette. Nem mintha ez lett volna az egyetlen dolog, amit nem értett maga körül. Én sem értettem. Amikor... amikor én láttam, nevetett. Játszott. Mindig megnevetettett engem is... pedig nem szerettem ott lenni. Sokkal jobban vágytam arra mindig, hogy otthon maradhassak, és azt tegyek, amit szeretnék... erre elvittek oda föl, Csillebércre. Eleinte a testvéreimet is... de ők idősödve könnyebben kibújtak az efajta kötelességek alól. Egész kicsi korom óta ismerem, ismertem. Jó volt vele lenni, szerettem mellette lenni. Felszabadult voltam... talán életemben először. Aztán múltak az évek... és mindketten nőttünk... talán mindketten fel. Két éve láttam utoljára. Nevetett. És nevetettett. Mint mindig. Én csak ámultam, néztem aranyszőke haját és mélybarna szemét... ami tele volt érzelmekkel, értelemmel. Eljátszottam a gondolattal, mi volna, ha... persze dehogy. Akkoriban talán boldog volt. Talán. Vagy talán nem. Talán csak arra vágyott, hogy mást nevetni lásson. Nem tudom. Aztán most... most már teljesen belezavarodott. Természetesen világosan látta, mi zajlik körülötte, de halálosan unta. Érzékelte vad kitöréseit, és próbálta őket elfojtani, de egyre inkább hiába. Az ágyon feküdt. Egy ideje már elcsendesedett... napok óta nem szólt senkihez. Igazából aludt... nyitva volt a szeme, de hiába szólította bárki, nem volt hajlnadó kilépni delejes álmából. Az ajtót magára zárta. De hát... de hát ez így is volt jó. Számára... mindenképp. Totálisan elege volt az egészből, mindenből, ami körül vette. Nem akart gondolkozni. Nem akart látni. Nem akart hallani. Éjszaka volt. Gondolatai, melyek teljesen le voltak lassulva immár, rémülten menekültek egy kínzó érzés elől. A hold fénye besütött a szobába, megvilágítva tágra nyílt szemét; arany tincsei szinte lángoltak a holdfény sugarai alatt. Hirtelen felült. Napok óta nem evett, hiába rimánkodott neki bárki - megszédült ültében. Szeme gépiesen nézte a holdat, noha nem látott még mindig semmit. Nem tudta, mennyi idő telt el így. Pár perc, vagy pár óra? Mindegy volt. Teljesen mindegy. Üres volt. Nem hagyta, hogy bármit is érezzen. Nem tudta, meddig képes még visszatartania érzelmeinek hatalmas árát... de amíg tudta, nem engedte, hogy elöntse őt. Rettegett attól, mi fog vele történni. És nem is véletlenül. Lángolni kezdett a szeme. Szúrt a megeröltetéstől, de félt becsukni, félt attól, amit ez a mozdulat okozhat. Nagyon félt. És végül eljött a pillanat, amikor nem bírta tovább, és feladta. Szemét behunyta - úgy érezte, a fájdalom szénné perzseli. Csukott szemhéjja alól egy könnycsepp bukott a felszínre. A csepp lassan elindult sima arcbőrén az ajka felé. Útját bőrén tüzes kín jelezte. Elérte a száját a csepp, majd - mintegy tétováza - némiképp megtorpant a szegletében. Feladva a kiltástalan küzdelmet - miszerint ott végre megpihenhet, kelletlenül gördült tovább a szépívű állra. Pár másodpercig elszántan kapaszkodott az utolsó reménysugárba, kétségbeesve függeszkedett a levegőben lógva... majd erejét vesztve zuhant a mélybe. Koppanásának, loccsanásának zaja kegyetlenül hasította ketté a csend megnyugtató ölelését. Halála tudatosította, hogy nem ez volt az utolsó könnycsepp, mely elhagyta szemét. Beletörődve az elkerülhetetlenbe, felnyitotta sajgó szemhéjját, szabaddá téve az utat a csepp megannyi társának. A baj csak az volt, hogy ezzel egyidőben agyát elöntötték a nemkívánatos emlékek... azok az emlékek, amiket átélt, és melyeket elméjéből száműzni kívánt örökre. Képsorok villantak be előtte... egy asszony, amint ordítozik a férjével... egy kisfiú a riadalomtól tágranyílt szemekkel bújik a takaró alá... az asszony, amint magához öleli... az asszony, amint ránevet... az asszony... holtan... Elszorult torokkal, mereven bámult ismét a holdra. A könnyeit nem próbálta megfékezni, de nem is zokogott. Nem foglalkozott velük. Tegyék azt, amit akar... ő is azt teszi. Hangzavar... ricsaj... ordítozás... nem értett egy árva szót sem. Azt sem tudta, mi ez az egész, hiszen látszólag teljesen egyedül volt a szobában. Érezte, amint lehűl a levegő. Úgy hatott, mintha egy könnycsepp ráfagyott volna a szempillájára. Egy emlék egyre erősebben és erőszakosabban tolakodott az agyába. A kép, melyen anyja feküdt mereven, üresen, mint valami ostoba tárgy. És ő akkor csak állt, és nézte a testet, nem is tudta igazából, meddig. Motyogtak neki valamit részvét félét, meg hogy sajnálom, de ő meg sem hallotta. Végül szelíd erőszakkal elvonszolták a szobából... azóta volt itt. Próbálta elűzni a látványt, menekülni akart, de nem tudott. És mintha valaki kegyetlenül ordítva súgta volna: *halott!* visszhangzott fülében. Dühödten felpattant az ágyról. Megtántorodva, teljes súllyával nekiesett az üvegpolcnak, ami ennek hatására darabokra tört, és ő rázuhant. Az üvegszilánkok számos helyen megvágták, de észre sem vette, hogy vérpatak veszi körül. Lassan, bizonytalanul tétovázva vonszolta magát az asztalához. Felhúzta magát a székébe. Az asztalán megpillantott egy bekeretezett képet... ő volt rajta, és a szülei. Anyja élettelin nevetett rá a fotóról. Érezte, amint elönti agyát a forróság, és lelkében fellángolt a gyűlölet. Valaki dörömbölni kezdett az ajtón, de neki fel sem tűnt. Iszonyodva felkapta a fényképet, és teljes erejéből a falhoz vágta. Az üveg szívbemarkoló csörömpöléssel végezte be a falon. A szobára csend ült, iszonytató csend, melyet nem bírt elviselni. Nem hallotta még mindig, hogy rémülten kiáltoznak és döngetik a szoba ajtaját a msáik oldalon. Csak azt tudta, hogyha nem tesz valamit azonnal, a csend megfojtja, kiszippantja a lelkét, és azonnal belehal. Lángoló haraggal rávetette magát ingóságaira, és üvöltve elkezdett zúzni a szobában. Közben számos más helyen is elvágta magát már, de még mindig nem érezte a fájdalmat. Egyszer csak azt vette észre, hogy valaki lefogja, és hiába kapálózik, hiába próbál szabadulni... Hirtelen elernyedtek tagjai, és elnémult. Kavargott körülötte minden, riadt kiáltásokat hallott... fény szűrődött be, nem tudta honnét, hiszen éjszaka volt, és ez nem a hold volt... aztán érezte, hogy valaki matat a kezénél... lassan lenézett rá, és látta, hogy egy tű fúródik karjába. Érezte, kezdi megint hatalmába keríteni fékezhetetlen indulata, de már moccani sem tudott. Felordított, mint a sebzett vad... elhalkult újból... zsibbadás az egész testében... álom... talán örök álom?... elmosolyodott, és hagyta, hogy elmerüljön a sötétségbe. *  *  * Mikor felébredt, egy fehér szobában találta magát. Próbált moccani, de hiába... le volt kötve. Értetlenül meredt kötelékeire, és próbálta felidézni, hogyan kerülhetett ide... mikor neki semmi vágya nem volt, csak hogy békén hagyják örökre... Nyílt a nehéz vasajtó, és egy férfi lépett be rajta. Látva, hogy ébren van, bizonytalanul elmosolyodott, majd lassú léptekkel az ágya felé közeledett. - Hogy vagy? - kérdezte némi hallgatás után. Kerülte a tekintetét a férfi. Nem válaszolt. Nem akart válaszolni. Nem akart mást, csak azt, hogy megint álmodhasson, álmodhassa a semmit... Még csak azt sem mondta neki, hogy menjen el. Levette tekintetét az apjáról, és felnézett a plafonra. Az apja a nevén szólította, de nem reagált. Aztán egy idő után elment. Egy párszor visszajött még. Nem tudta pontosan, nem is érdekelte. Foglalkoztak vele orvosok is, azok is faggatták mindenféléről... de nem felelt. Üres volt, áhítozott érte, hogy többé ne ébredjen fel... de mindig felébredt. Minden nap felébred, és ugyanott találja magát, és nem lát mást, csak mindig ugyanazt... sivár kietlenséget. Már nincs lekötve, de mozdulni sem mozdul. Hogy mi lesz vele? nem tudom. Látván, hogy hova jutott az a kedves fiú, aki még legmogorvább pillanatomban is meg tudott nevetettni, úgy érzem, kihúnyt bennem egy újabb gyertya, mely azt volt hivatott mutatni, van még szépség, jóság és boldogság a földön... és ha valaki rámnevet, és azt súgja fülembe: az élet szép!... én elhiszem neki... és mosolyogni fogok rá... mert aki még tud nevetni ebben a világban, az megérdemli, hogy számára az élet tényleg... szép legyen.

Beki	Előzmény | 2006.02.13. 18:51 - #13

"Kiírlak magamból, meggyógyulok. Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek Rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsimogatni a fejed, megnyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is Rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek Veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye mindegy. Gondolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból. Csak rám ne nézz." Ui: ez nem az én művem. nem tudom, kié...

Beki	Előzmény | 2005.12.22. 19:36 - #12

Meglepetés... Este volt már, egész késő este. Indult volna el... de utána szólt a Lány. - Várj kérlek... beszélni szeretnék veled. Felhúzta a szemöldökét, de semmi más jelét nem mutatta meglepettségének. Próbálta kifürkészni a Lány arcát, de az rezzenéstelen volt. - Jó, akkor útközben elmondod... megyünk? Türelmetlenül nézett a Lányra, de az nem mozdult. - Nem. Itt. Gyere. Nyugodt volt, mégis... félelmetes. Ellenkezni akart, de a Lány már el is indult felfelé - őt meg feszítette a kíváncsiság, bár elég kényelmetlenül érezte magát. Utálja, amikor ilyen komor a Lány... nagyon utálja. A Lány a lépcső tetején állva lenézett rá, és hívógatólag nyújtotta a kezét. - Gyere! - kérlelte szelíden. - Mutatok neked valamit. Kelletlenül megindult, és követte. Kétségek között figyelte karcsú alakját a sötétben maga előtt, és azon tűnődött, vajon... vajon mit akar tőle? Több emeletet mentek szótlanul, míg ő egyre nyugtalanabbá vált. Az egyik emeleten a Lány befordult a folyosón, és egy terem ajtajához sietett.Kinyitotta, majd várakozón megfordult, és ránézett. A szeme jegesen izott, pedig arca szinte teljesen a homályba veszett. Amikor odaért mellé, szótlanul beinvitálta a helységbe, de megállt a Lány mellett. Felnézett a Lány sötét sziluettjére. - Mit akarsz mutatni? A Lány halkan nevetett, és szelíden tolni kezdte a termebe. Jéghideg volt a keze. Megborzongott az érintésétől, mégis vágyott rá. A Lány becsukta az ajtót a háta mögött... ő kimeredt az ablakon, de nem látott ki - őrjítő sebességgel kavarogtak benne a gondolatok és az érzések. Kulcs zörrenésére eszmélt fel. A Lány bezárta a termet. Riadtan meredt rá. - Miért zártad be?? A Lány lustán az ablakhoz sétált, nem nézett rá, nem felelt. Sápadt volt, fénylett a bőre, ahogy az ablakhoz érve megvilágította a holdfény. Kinyitotta az ablakot, kinyújtotta kezét az éjszakába, és... elengedte a kulcsot. Kábultan bámult rá, majd rémülten visszarohant az ajtóhoz, és szaggatni kezdte. - Mi ez?! - üvöltötte magából kikelve. Ránézett a Lányra, de az csak nyugodtan odasétált egy asztalhoz, és leült rá. Nem törődött azzal, hogy tovább kiabál mellette, csak némán nézte, miként tombol. - Én a helyedben leülnék. - szólt halkan a Lány. Egy idő után ellankadt az ereje, és lassan elengedte az ajtó kilincsét. Bizalmatlanul a Lány felé fordult, és tőle a lehető legmesszebb lerogyott egy asztalra. - Mi ez az egész? - nyögte rekedten. - Csak szerettem volna beszélgetni veled anélkül, hogy zavarnának. - felelte lágyan. - És ehhez be kell zárni az ajtót, és ki kell dobni a kulcsot az ablakon?! - suttogta az indulattól elfúló hangon. A Lány csak megvonta a vállát. - Meg kell hallgatnod. Nem felelt, csak remegő szájjal nézett rá. Valami ijesztő aura játszott körülötte - egyre jobban fázott, mintha megfagyott volna a levegő. A Lány felhúzta az asztalra a lábát, és átölelte a térdét. Buhúnyta a szemét egy pillanatra, majd fagyosan lángoló tekintettel a szemébe nézett. Égette a pillantása, nem bírta elviselni - elfordította a fejét. A félelem elzsibassztotta a tudatát, de most mégis az önvád érzése kezdte kínozni. Abban a pillantásban minden benne volt - a Lány egész lénye, az elkínzott, de büszke ember... Nem akarta tudni, nem akarta hagyni, hogy érezze, hogy az ő hibája... nem bírta ki. - Hogy a te hibád-e?... nem is tudom. - szólalt meg csendesen a Lány. Összerezzent - honnét... honnét tudja, mire gondolt... vagyis mire nem akart??... a Lány folytatta. - Igen... a tiéd. - mondta tűnődve, szinte csak önmagának, de egyszerre élessé vált a hangja.- Mit akartál tőlem? Elkerekedett szemmel kapta fel a fejét. Ő? Ő?! A Lány mit akar tőle, hogy ide bezárja?! - Most én kérdeztem, és nem ez a válaszod! - csattant fel hirtelen a Lány. Felizzott a sötétben a szeme. - Én... én... - dadogta kétségbeesve. - Igen, te - szólt hűvösen a Lány. - Miért mondtad, hogy a barátod vagyok, ha csak tönkretenni tudtál? - súgta felé keserűen. - Én... nem akartam... én... nem tudtam... - nyögte halottsápadtan. A Lány felszisszent. - Nem tudtad?! mit nem tudtál? Mindent tudtál, mindent! Bíztam benned. Az egész lényemet neked adtam, és te gátlástalanul kihasználtad... játszottál velem, holott tudtad, hogy ezzel ölsz meg! A Lány arcát elöntötte a gyűlölet, majd hirtelen felszökkent az asztalról. Ijedten megrándult, de a Lány csak az ablakhoz ment, kinyitotta, hátatfordított neki, és hagyta, hogy a metszően hideg szél belekapjon a hajába. Jópár percig csend borult a teremre, amit csak a szél halk süvítése tört meg. Értetlenül nézte a Lány vékony alakját, de bénulttá merevedett, nem tudott megmozdulni. Agyát elzsibbasztotta ez az egész, a fogság érzése sem könnyített a lelkén. Mardosó ürességet érzett belülről, ahogy a Lányt nézte, de sokkal inkább az kötötte le, hogy hogyan juthatna ki innét... pár perc némaság után nagy nehezen feltápászkodott, és hangtalanul, lassan odavonszolta magát mögé. Őrülten remegett - nagyon félt. Tudta, hogy a Lány érzi a közelségét, de nem fordult felé. Nem tudta, mit mondjon neki... rémesen hideg volt. A Lány még mindig nem törődött vele, de ő érezte, hogyha nem tesz valamit, akkor hamarosan elájul. Kinyitotta a száját, amit teljesen kiszáradt már, és a nevét súgta felé. A Lány a hold fényében lassan felé fordult. Arcán csillogtak a ráfagyott könnycseppek, tekintete mégis halálos nyugalmat tükrözött. Szája elkékült a hidegtől, de nem remegett meg. - Ne haragudj... - nyögte rekedten. Szédült, kavargott a feje, már azt sem igazán tudta, mit akar. Aztán rémülten konstatálta, hogy a Lány egy vékony kést tart a kezében. Ijedten lüktető szívvel hátrálni kezdett, pedig a Lány nem támadt... majd megbotlott hirtelen, hátrazuhant... érezte, hogy fejét kettéhasítja a fájdalom... aztán eszméletét vesztette. Mikor magához tért, nem fogta fel azonnal, ami történt vele. Pislogott, látása homályos volt. Mire kiélesedett a kép, érezte, hogy egy remegő kéz gyengéden törölgeti a homlokát. Gyorsan oldalranézett, és látta, amint a Lány mellette fekszik a földön, nagyon remeg, és némán könnyezik. Alig pislogott, hatalmas kék szemei riadtan figyelték az ébredését. Másik kezével az ő karjába kapaszkodott, és kétségbeesve zihált. Csak azt érezte, hogy a feje iszonyatosan fáj, és nem értett semmit, mit keresnek ők most itt így. - Mi történt? - súgta idegesen, miközben felült, de a Lány nem felelt, csak sírt tovább csendesen. A keze leesett a homlokáról kettőjük közé. Alatta lassan vértócsa jelent meg. Iszonyodva bámult rá a Lány karjára, aztán a szemébe. Az viszonozta a pillantását - elkínzottan, tompán pislogott felé. Nem tudott megszólalni. Nem tudott mit mondani. A látvány sokkolta, kihulott az agyából minden gondolat, csak elszörnyedve nézte, ahogy haldoklott mellette a Lány. Az, mint akit az áram ráz, úgy reszketett. Szinte könyörögve nézett rá fel, de egy szó sem hagyta el az ajkát. Zavarodottan körbenézett, és nem messze maguktól megpillantotta a véres kést, amelyl felszakította a Lány ereit. Lassanként tagadólag rázni kezdte a fejét, elborzadva suttogta maga elé, hogy *nem!*, majd egyre hevesebben, végül felüvöltött. Eszébe jutott minden, ami eddig történt... A Lány felé fordult, lenézett rá. Az már nem reszketett, szeme egyre ijedtebben nézett rá, és egyre hidegebb lett a keze, amivel még mindig görcsösen belé kapaszkodott. Zihálva átkarolta a Lányt, és suttogni kezdett hozzá. - Nyugodj meg, nem lesz semmi baj... nyugi. - nagyon émelygett és szédült. Felemelte a Lányt a karjaiba, mire az fájdalmasan felnyögött. Megtántorodott a súlya alatt, de nem esett el most - egy asztalhoz vitte, és lefektette rá. Ő maga is nagyon fázott, de ennek ellenére levette a pulóverét, és a Lányra terítette. Bár igazából fogalma nem volt róla, mit csináljon, és úgy érezte, mintha kívűlről látná önmagát... ő valahol távol jár, messze, nagyon messze, nem itt... El akarja állítani a vérzést! jutott el a tudatáig. Érezte, amint a könnycseppek végiggurulnak az arcán. Ránézett a Lányra... akinek tágranyílt szemei üvegessé dermedtek. Az élettelen pillantás döbbenten meredt a semmibe... teste jéghideg, mozdulatlan... csak keze szorította még mindig a karját sóvárogva... de már nem segített rajta. Összecsuklott a holttest mellett, és iszonyodva meredt a Lány sápadt vonásaira... minden olyan kusza a fejében... hangok, ricsaj, kiabálás... összevisszaság... érzések, gondolatok... egyveleg, kínzó... forog a világ... felharsant fejében a Lány vidám nevetése... majd ismét elsötétült előtte a világ. Izé... ennek nem tecc a vége. majd kitalálok valamit még hozzá... majd címet is kitalálok :D

Beki	Előzmény | 2005.11.10. 18:22 - #11

Életképek... Látni akarsz?... itt vagy? nem tudom... talán nem is voltál, talán mindaz, amit láttam, csak egy csalóka álom volt. Ó, de azt tudom, hogy látod! Mindent látsz. Érzed a szívek lüktetését, érzed az emberek légvételét... nézz hát csak körül! Életképek... vajon mit takarnak...? Pillanatok az életből... egy-egy érzés, egy-egy apró emlék felbukkanása... mikor egy illatról bevillan egy hangulat, egy mozdulattól újraél a pillanat... itt egy komor arcot látsz, máshol felharsan egy boldog kacaj... Meg akartad látni, mi történik... hát íme! Lásd és érezd! Nézd csak... látod amott azt a Fiút? Persze... figyeld. Ott jön le a lépcsőn... befordul a folyosóra. Szeme azonnal meglátja, hogy ott van Ő... de nem néz rá. Megy határozottan előre, céltudatosan, mint akinek semmi oka nincs arra, hogy hosszabban elidőzzön ezen a helyen. Ő köszöni szépen, jól van, minden rendben! Kit érdekel, hogy ott van a lány? De Te látod, hogy hazudik. Arcára kiül a méla dac, miközben szívébe tompán beleszúr egy tüske. Lassan, méregként szétárad ereiben a kábult fájdalom, és mikor mellé ér, szíve felsikolt, hogy álljon meg. Nem áll meg, gépiesen tovább viszik a lábai. *Nem szabad.* Egy töredékmásodpercre behunyja a szemét, de nem hagyja magának, hogy elgyengüljön. Igazából már csak halványan emlékszik vissza rá, miért is olyan kemény, miért is olyan tudatos... merre is indult?... az emlékek elöntik, megrohamozzák, fojtogatják... de nem! mennie kell tovább! Már mögötte van, de mégis, minden porcikája érzi a közelségét. El akar felejteni mindent... el akarja felejteni azt is, mit akart csinálni, csak tűnnének már el ezek a képek a szeme elől! Arca nem árul el semmit, de a szeme furcsán csillog. Látod, ugye? Azt is tudod, érzed, miért, ugye...? El akarja nyomni ezt a fullasztó kínt, ezt tompa gyötrelmet... de közben belül, legmélyen elkeseredetten vergődik a lelke - miért?! miért tette ezt velem?! mivel érdemeltem meg?!... Nem figyel rá. Nem törődik vele. Tudja, hogy ott van, de meg akarja ölni. De hogy is lehetne elpusztítani azt a gyilkos érzést, aminek pont ez az eszköze? Ami pont ezt várja - hogy letagadják... Az Érzés felnevet, és tovább kínozza. Már eltűnt mögüle a lány, már rég egy másik folyosón jár... de a képe gonoszul a szeme előtt lebegve marad. Minden hiába... de olyan mindegy. Ez egy másik folyosó, egy másik tér, egy másik idő... és ő tudatos, határozott, kemény... megrázza magát, és nem foglalkozik a gúnyos kacajjal, ami visszhangzik a fejében. Hiszen neki dolga van... és ő megy, és megcsinálja. Kábultan nézel utána. De nézd! Itt jön egy Lány... mosolyog, a mosdó felé tart. Ismerős a Lány, ugye...? Utána eredsz... és látod. Őt is látod. Arca jókedvet tükröz, épp most nevetett fel. Szája még mindig nevet, de szeme jegesen csillogni kezd. Megpillantja Őt... de nem hagyja abba a mosolygást. Boldog, azt hihetné bárki - de mikor lelkére nézel, feltűnik, hogy kínzó kések szaggatják darabokra belül. Elhűlve felnézel az arcára, amin még mindig ott van a gúnyos mosoly. Már szeme is mosolyog, holott tudod, hogy nincs jól. Azt várnád, szíve tomboljon az eszeveszett kíntól, de az csak rémülten, megtörten és engedelmesen sírdogál. Halkan, észrevehetetlenül. A Lány hanyag eleganciával hozzá lép, hogy köszönjön Neki. Közömbösen, mintegy már-már érdektelenül viselkedik - mikor gúnyszó éri Tőle, kajánul vigyorogva visszavág. Tökéltes álarc. Aztán hátatfordít Neki, és máris folytatja útját a mosdóhoz. Eléri a kilincset. Az jéghideg, mégis égeti a bőrét. Belép, majd becsukja az ajtót maga után. A tükör előtt megáll... ajkán még mindig ott játszik a hazug mosoly. Szeme izzik a fájdalomtól, mégis nevet. Kineveti a fájdalmát. Értetlenkedve pillantassz rá. Miért csinálja?... de már érted is. Elvégre ismered... vagyis nem ismered. De már tudod, hogy mit tesz. Sóhajt egy mélyet, bár reménye arra, hogy a pusztító érzés távozzon belőle, kevesebb a semminél. Inkább beletörődik az elkerülhetetlenbe - teste beleremeg, bár kívűlről nem látszik semmi. Látod, amint szíve rendületlenül vérzik - mintegy követeli a szemtől, hogy ő is ontsa *vérét* vele együtt... de nem. Nem hagyja magát. Lenéz önmaga szánalmasan kínlódó alakjára, és megvetően felhúzza szemöldökét. Mit vergődik ő itt, ha egyszer senkit sem érdekel? Hagyja, hogy minden sejtjét átfonja a kábító kín... úgyis tudja, hogy nem menekül előle. Mosolyogva szemléli tükörképét, miközben beleszédül a fájdalom áradatába. A falnak dől, behunyja a szemét, majd mire újra kinyitja, már jól van. Látod, hogy mindene csupa vér... azt is látod, hogy minden sebe felszakadt. De nem véreznek. Már nem. Előkotorja a szempillaspirálját, és nyitott szájjal kifesti pilláit. Aztán elégedetten megszemléli művét a tükörben, és újra felölti gúnymosolyát. Tudja, hogy ha kimegy, meg fogja nézi. Tudja. Keserű elégtétel tölti el - de azt is tudja, hogy újból átjárja majd a kín. Elpakol, majd hátrasimítja tincseit arcából. Tudja, mit tesz. Kilép a folyosóra, és elindul. Érzi a tekintetét, de nem néz rá. Kábítja a pillantása, mágnesként vonzza, hogy viszonozza azt, de erőnek erejével is megállja. Szíve némán vérezni kezd ismét - lassú patakként tölti be lényét a gyötrő érzés. Nem számít. Nem találja gyötrőnek, hiszen megtanulta, hogy amit annak érzünk, az tényleg az. Csak felfogás kérdése az egész... már nem láthatja őt. Szeretné valamivel elűzni a kongó ürességet belül, de képtelen rá. Erőlködik, hogy gondoljon másra, de az agya bénulttá mervedett. Átfut rajta egy kósza érzés - mi volna, ha most összeesne? - de máris figyelmen kívűl hagyja. Hiszen neki célja van... mi is?... jah igen. Élni... elkínzottan, de dacos büszkességgel kihúzza magát, és kilép az ajtón a morcos, ködös utcára. Bénultan nézel utána, sápadt arcodon legördül egy ezüstfényű könnycsepp. Már szeretnél nem látni, már nem akarod... nem akartad ezt látni. Megrendített, hogy pont Őt látod ilyennek... Te nem így ismerted. Elkezdessz rohanni, el innét, el messze, de hiába, a dacos keménységet és a keserű mosolyt már nem tudod többé elfeledni. Örökre belédivódott, *tündököl* előtted... ezek az arcok, ezek az érzések, és mindaz, ahogy Ők megélték... és bárhol is jársz ezután, már nem tudod kiverni a gondolataidból. Vágysz arra, hogy bár ne tudnád, amit láttál... vágysz az önfeledt tudatlanság boldogságára. Aztán rájössz, hiába vágyakozol... hiába nem tudod, attól még Ők kínokat fognak kiállni minden ilyen pillanatban... és tudod, hogy Ők a Te nyugalmad után fognak vágyódni... teljesen fölöslegesen. Hiszen minden úgy van jól, ahogy van... és hiába áhít valaki magának bármit, hiába akar más életben élni - előbb utóbb (vagy megeshet, hogy talán sohasem...) rádöbben arra, hogy ami megtörtént, megtörtént - kétségbeesésnek nincs helye, csak elfogadásnak. Enélkül túlélni nem lehet. Így van ez rendjén... aludj tovább... és többé ne aggódj. Talán egyszer még találkoztok... talán...

Beki	Előzmény | 2005.07.27. 15:45 - #10

Találkozás... Ott volt. Csendes üldögélt, kezében toll, ölében egy füzet. Nem írt, csak a tollat lustán forgatta ujjai között. Némán meredt maga elé - emlékszem erre a nézésére. Minden mozdulatára emlékszem. Pedig nagyon régen láttam. Ugyanolyan, mint volt... és valahogy teljesen más. Most behúnyta egy pillanatra a szemét. Mikor felnyitotta, komor elégedettség ült ki tekintetében. Sebesen írni kezdett. Valamit... szavakat. Egyveleg volt, nem értettem. Az írása apró, és tömött... olyasmi, mint az enyém. Ezen elmosolyodtam. Felpillantottam az arcára. Annyi idős volt, mint én voltam. De furcsa... a haja más lett. Rövid. A többi vonás... az olyan, mint én. Még inkább mosolyogtam. De mégsem... elhalványult a mosolyom, mikor a szemébe néztem. Kék volt, persze, az nem olyan, mint nekem volt... de nem csak a színe volt más. Tekintete fájdalmas volt. Fáradt... és elkínzott... mindemellett dacos láz égett benne. Büszkén megrázta szőkén csillogó haját, és dühödten megdörgölte könnytől csillogó szemét. Lerakta a tollat, és kihúzta magát. Megmerevedett. Tudta, hogy ott vagyok mellette. Nem nézett rám. Méla megvetés játszott az ajka körül. Nem törődött velem. Szeme a zuhogó esőt pásztázta az ablakon túl. Fájt, hogy így látom. Meg persze dühített is. Hisz nem engem várt? Nem azt kívánta minden éjjel, hogy visszajöjjek, és itt legyek mellette? Akkor meg? Megszólítottam. Nem reagált. Nem tudtam, mire jó ez neki. Hiszen most már minden szép lesz. Itt vagyok vele, újra. - Azt akarod, hogy elmenjek? - kérdeztem kissé indignálódva és megrovón. Akkor felém fordult. Egészen lassan... már nem gúnyosan nézett rám, hanem szelíd fájdalommal. Láttam rajta, hogy égeti belülről. De nem engedte ki. Nem zokogott. Még csak nem is sírt. Nem remegett meg. A szemembe pillantott, csak épphogy. Aztán elnézett mellettem, és nem szólt. Szeme sarkában vékony patakként legördült egy könnycsepp. Annyira furcsa volt. Bosszantani kezdett. - Most miért csinálod ezt? Azt hittem, örülni fogsz, ha megint itt leszek. Fürkésző pillantást vetett rám, de még mindig nem válaszolt. Újabb könnycseppet láttam végigcsorogni az arcán. - Nézd... tudom, hogy sokáig nem voltam itt. De... de most minden jó lesz. Látod? Emlékszel, megígértem, hogy megvárom, míg ugyanannyi idős leszel, mint én... és akkor... és akkor együtt megyünk iskolába! Együtt csinálunk mindent... elvégre ugyanazokat is szeretjük... ugyanúgy gondolkodunk! Az arcába nevettem, és vidáman mosolyogni kezdtem. Ő nem nevetett. Láttam rajta, hogy szédül, és lüktet belül az elfojtott sírástól. Pengevékonyra szorította az ajkát, megtörölte elázott arcát, és ismét kimeredt az esőre. Igazán nem értettem, miért nem boldog. Őt látva valahogy elszégyenltem magam. Nem tudtam, miért, csak éreztem, hogy elpirulok. Hosszú ideig csendben ültünk. Aztán egyszer csak megszólalt. Alig értettem, nagyon halk volt. - Miért? - suttogta az esőt nézve. Mit miért? Mit miért?? Ő olyan fiatal, nem tud semmit. Miért nem kérdez normálisan?? - Ne haragudj, de nem értelek! - jelentettem ki, kissé gőgösen. Rámpillantott. Szeme lángolt. Haragudott. Most vesébe látó pillantást lövelt felém - torkomra forott a szó. - Miért? - kérdezte ismét. Még mindig nagyon halkan, de most már tisztán, érthetően formálta meg a kérdését. - Hogy... hogy miért? - kérdeztem vissza rekedten. Persze, hogy értettem. A baj az volt, hogy tudta, hogy értettem. Nagyon megváltozott. - Hát kérlek... nem rajtam múlt. Igazán nem rajtam múlt, hisz te is tudod... te is elmondtad már nem egyszer. Én nem akartam, hogy ez így legyen. Hidd el nekem, kérlek. Maradni akartam. Akkor minden sokkal jobb lett volna, ha maradhatok. Nem akartam fájdalmat okozni. Ne nézz így rám! Elfordítottam a fejem. Nem bírtam elviselni vádló tekintetét. Az esőhöz beszéltem. - De... de most itt vagyok. Hiányoztál. Maradok... egy darabig. Azért, hogy örülj, és... és minden szép legyen. Tanulunk együtt, jó? Majd tanítalak megint. Nem felelt. Nem mertem rá nézni. Lassan felé pislogtam. Újra az esőt nézte. Szinte láttam az arcán, hogyan viaskodik benne a múltja és a jelenje. Ijesztő volt. Felkapta a tollát, és lejegyzett pár szót. Kíváncsian a papír felé hajoltam. *tudatlanság... boldogság... halál... nyugalom...* Miket ír le? Ő nem ilyen. Mit akar ez jelenteni? Neki olyat kéne írni, hogy... nem is kéne írnia. Neki nem. Ő játszik és nevet, nem ír... pláne nem ilyet. - Minek írsz ilyeneket? Semmi értelme. Semmit sem tudsz. Áh... figylej rám. Hallod? Figyelj rám! Nem figyelt. Idegesen piszkálni kezdtem a körmömet. Egy tiszta zsebkendőt nyújtott felém. A sarkát. Szelíden, gyermeki könnyekkel nézett felém. Lassan elvettem tőle, majd összegyűrtem, és a sarkát harapdálni kezdtem. Most már az én szemem is könnyes volt. Nem felejtett el semmit. - Ne légy ideges. - súgta felém pont úgy, mint rég. - Csak azt mond meg, mi az, amit én nem tudok, és te igen. A szemébe meredtem. Szúrósan, keményen. Az ő tekintete szelíd volt, engedelmes, de mégis, követelődző. Hogy nézhet rám így?? Dacosan elfordultam. - Nézz a szemembe, és válaszolj! - súgta felém ismét akaratosan, de lágyan. Zavarni kezdett. Nem bírtam a szemébe nézni. - Például... például nem tudod, milyen jó dolog élni! - kezdtem el dühödt hangon hadarni. - Meg azt sem tudod, hogyan kell örülni. Ilyen... ilyen butaságokat írsz össze-vissza, mindenféle sötét dologról... de minek? Amikor az élet szép, és Neked csak az a dolgod, hogy boldog legyél... Bosszúsan ránéztem. Nem igazán tudtam kiolvasni a szeméből, hogy mire gondol, de azt hiszem... azt hiszem, fájt neki, amit mondtam. Nem mondott semmit, csak hangtalanul ismételgette a szavaimat... mintha... most akarta volna megtanulni ezt a leckét. Aztán rámnézett, és csendes megszólalt. - És te tudod? Milyen kérdés ez már! Minek mondanám, ha nem tudnám! - Persze, hogy tudom. Látod? És ezért jöttem vissza. Hogy megtanítsalak rá. Hogy megmutassam Neked. - Hogy megtaníts rá? - kérdezett vissza csendesen. Már nem sírt. A szeme már nem. - Hogy megtanítsalak rá. Pontosan. - Örültem, hogy végre nem ellenkezik. Olyan, mint régen. Végül úgyis belátja, hogy igazam van. Szeme kifejezéstelenül nézett rám. Elgondolkodva, mintegy különös érdeklődést mutatva értetlenkedni kezdett. - De minek? - szólt nyugodtan. Békésségéből ítélve arra jutottam, hogy gúnyt űz belőlem. Haragudtam rá. - Hogyhogy minek!! - förmedtem rá. - Azért, mert szeretlek, és azt akarom, hogy tudd. - Szeretsz? - súgta halkan. - És én nem tudom? Idegesített. - Persze! Mi másért jöttem volna vissza? - kiabáltam. - És nem tudod. Olyan savanyú vagy. Valakinek el kell mondania neked végre, hogy megtanuld, milyen jó lenni. Egy ideig szomorúan nézett. Aztán őszinte fájdalommal megkérdezett: - És miért nem tudom? Kérdése szíven ütött. Nem vártam tőle. Olyan más lett. - Hogyhogy miért? Biztosan van oka. Nem ez a lényeg. - Nem tudod? - kérdezte keserűen. Kényelmetlenül éreztem magam. - Már miért ne tudnám? - csattantam fel. Most sem bírtam a szemébe nézni. - Akkor mond meg - kérlelt szelíden, mégis keményen. Dadogni kezdtem. - Bi-bizonyára... nem érdekelt. Hiszen te is tudod, milyen lusta vagy. Te is elismered. Szaporán szedtem a levegőt. Keményen és mélyen a szememet figyelte. Tekintetében ijesztő harag szikrázott. - Miért hazudsz nekem? - sziszegte émelyítően kedvesen. - Nem... nem hazudok... - mondtam az esőnek elhaló hangon. - Miért nem mondod ki? Miért nem bírod? - súgta egyre halkabban. Izzott a hangja. Nem mertem felelni. Nem volt rá szüksége. - Te tudod, hogy miért nem tudom! Te tudod, hogy nem én vagyok az, aki nem tud semmit! És tudod, hogy már nem gondolkodunk ugyanúgy. Tudod, hogy nem olyan *vagyok*, mint régen. Már vagyok Én. Tudod, hogy nem akarock olyan lenni, mint te. És tudod, hogy nem engem kell tanítani az életre. Engem tanít az Élet. Nem én vagyok a nevetséges. Nem én vagyok a lusta. És tudod, hogy élek, jobban, mint te valaha is éltél! És csak irigyelsz azért, mert látom a szépet, amit te soha, és én itt vagyok. Ne irigyelj. Aludj tovább. Elég, ha én irigykedem. Rád. Pár másodpercig még lángoló tekintetét arcomba fúrta, majd felállt, és elment. Nem láttam többé, nem jött vissza. Csak engem mardosott belül egy furcsa érzés. Olyan fájó... fojtogatta a torkomat. Elsírtam magam. Merthát... én tényleg nem akartam, hogy ez így legyen. És azért... mert tudtam... hogy igaza volt.

Beki	Előzmény | 2005.06.30. 19:21 - #9

Hát akkor... szia. Mondhatnám, hogy rég beszéltünk... de Te is tudod, hogy ez nem igaz. Dehát... akkoris. Hiányzol. Nagyon... Bárányka van a csokira rajzolva, amit épp eszem! Te vagy a bárányka? A neved ezt jelenti, a sors iróniája, hogy pont most eszem ilyen csokit? végülis... olyan mindegy. Minden mindegy. Csend van... és ez fáj. Tudod, hogy fáj. Nem szeretem a csendet. Azt sem szeretem, hogy nem vagy itt. Ha itt lennél... ha... ha... annyi ha van, és mi értelme? Én sosem gondoltam rájuk. De mégis, kell. Hiszen... annyira abszurd! most eljutottam odáig, hogy ha Te lennél... akkor én nem lennék az, ami. Nem lennék... nem nőttem volna fel még mindig, és talán egy idő után haragudni kezdtem volna Rád, amiért én nem lehetek olyan *tökéletes*, mint Te... Pedig nem voltál tökéletes! Gyermek voltam, naiv kislány, aki bedőlt az élet csodás meséinek... elhittem, hogy nem történhet rossz. Ezt mondta nekem a kedvesem is... pedig ilyen csak a filmekben van. De aztán elmentél. Miért csináltad? Miért kellett akkor otthagyni engem? Tudtad, hogy szükségem van rád. Mégis... megtetted. Senkinek nem lett jó. Amit apa iránt érzek... az ezért lett! Vagy talán... jobb lett így? engem megváltoztattál, Ént adtál nekem... de mit ér mindez, ha anyáékat így tönkrette ez az egész? Persze, kétségtelen, igazad van, mindez Veled is megtörtént volna... és mint mindig, Te lettél volna az, aki megérti apát... de hát hallottad! Hallottad, miket mondott! És... és Te is tudod, milyen. Sokat... sokat alszik. És azt is tudod, miért. Hogy hihetted el a szavait ennyire? Hogy tudtad elhinni, hogy csak azért, mert így hívnak, többre vagy képes, mint bármely más ember? Hogy voltál képes csak apában hinni? Nem tudom, annyi idős vagyok, mint Te voltál... mégis, úgy érzem, mintha... világok választanának el attól a kislánytól, aki egykoron olyan akart lenni, mint a nővére. Tudod, hogy fájnak ezek a szavak? Amióta nem láttalak, azóta... én meghaltam és megszülettem, de mivé? Egy mondatod tartott életben, az adott erőt. Én is meg akarom csinálni az életet, pont úgy, ahogy Te akartad. Jó, nem tagadhatom le, nem esnék kétségbe, ha kijelentené valaki, hogy holnaptól már nem élek. Tudod, hogy nem félek tőle. De én... nem akartam soha, hogy ilyen legyek. Nem akartam nem félni, nem akartam élvezni, ha a véremet látom... elegem van, és nem szeretem ezt. Mond, mi történik velem? Te tudod, Te láttad, mi történt! Hiszen láttad, mikor mindenre érdektelenül *léteztem*!  Láttad, mikor lefogytam, láttad, mikor nem néztem körül... láttad a nyugalmat az arcomon, a várakozás nyugalmát, melyben benne volt, hogy tudom, hogy nem kell sokáig maradnom. Aztán... aztán itthagytál. Nem hagytad. Tönkrezúztad az álmomat, tönkrezúztad a vágyamat... egyetlen vágyam volt. Mindent megtettem érte, de Te nem engedted. Haragudhatnék, de mi végre? Végül... most... eljutottam ide, ahova. Emlékszel, mikor először suttogtam el, hogy szép az élet? Kedvesem épp elküldött, anyáék épp egymást ölték, és a legjobb bnőim sem álltak egymással szóba. Akkor futottam... futottam, és közben felnéztem a szikrázó kék égre... és ezt mondtam. És mosolyogtam is! Pedig nem szoktam... Keveset mosolyogtam. De azóta észreveszem a rózsámat, a fákat, a virágokat, a madarakat, és nevetni kezdek. Hát nem csodálatos? Gyönyörű... olyan... jó élni. Most ezeket a szavakat nem találom hazugságnak... nem. De valahogy most mégsem tudom átadni magam ezen mondatok felhőtlen örömének... olyan... elfásult az egész. Ijesztő. Egy barátnőm aggódik értem... képzeld, azt mondta, attól félt, drogokhoz nyúlok. Elvégre kemény dohányos is vagyok, nemdebár? Feltételezése nem alapatalan... ehh. Kicsit fájt, hogy ezt gondolja... de olyan mindegy. Végülis... ma már teljesen. Fáj egy kicsit a kezem. Ott a nyoma... a körmömnek. Nam abszurd? Míg teljes sötétségben voltam, kétségbeesve, addig hányszor volt nálam kés... míg most... átadva magam az élet örömének, és annak, hogy egyáltalán nem érdekel, mikor halok meg, és nyugodt vagyok... véresre karmolom magam! De nem fáj... nem. Eleinte még tetszik is... de tudom, hogy nem szabad. Meg a vérvétel... az is tetszett. Pedig Te ismersz, és tudod, hogy mennyire nem bírtam... Azért... azért csinálom, hogy nyugodt maradjak. Meg... meg jól esett látni, hogy... Anyáék észre sem vették. Tudod, olyan vicces, ahogy egymáshoz beszélnek, de valahogy én nem tudok rajta nevetni. De megnyugodok. Ettől... de nem tűnik fel nekik. Apának persze soha nem tűnik fel semmi, fél év után észreveszi a rózsát a fülemben, eléggé humoros a szitu. Bátyám azt mondta, csak a *tsibének* akart nagyfiút játszani. Yeah. Yeaaah. Persze jól leoltott, elvégre nem vagyok Te. Mindig meg van sértve, hogy ezt mondom neki, persze ritkán mondom neki... de így van. Te is tudod, hogy így van, hiszen Te voltál olyan, mint ő. Láttam, és emlékszem is! Néha... néha bevillannak képek, mondjuk arról, amikor a földön fetrengtél, mert annyira nevettél... hallom a nevetésedet ilyenkor. Úgy nevetek én is, mint Te. Ennek nem örülök. Bár Te szebben nevettél... és ezt most én mondom. Vagy eszembe jut az, mikor a konyhakövön egymás karjaiban zokogtunk, és Te magadhoz szorítottál... már nem emlékszem, mit mondtál, csak az illat, és csak a szorítás maradt meg bennem. Ha sírock, mindig érzem... én is úgy sírock, mint Te. Az ugyanolyan, pontosan ugyanolyan... ez néha még fájóbbá teszi az egészet. Bár ritkán hallom a sírásom... hang nélkül szoktam, tudod. Nem szeretem, ha más meghallja. Azt sem szerettem, mikor sajnáltak. És tudod, annyira nem értem az embereket! Miért van az, hogy egyik percben kéretlenül halálra sajnálnak, a másik pillanatban meg, egyetlen könnycseppet felfedeznek az arcodon, máris fitymállóan elhúzzák a szájukat, hogy sajnáltatod magad? Hol van a határ? Én nem tudom, nem szoktam azzal foglalkoztatni másokat, hogy nekem épp mennyire fáj... persze, hogy is foglalkoztathanék mást ezzel, ha én magam sem veszek róla tudomást. De tudod, most valahogy... olyan furcsa minden. Olyan, mint amikor elmentél. Nem... mondjuk ahhoz nem hasonlítható, hisz ez teljesen más. Hazajöttek, akkor, amikor én is... igen, ma. Szerintem Te is tudod. Vége. De nem bírom leírni. Nincsenek többé együtt anyáék, de a szót nem bírom kimondani. Gyűlöletes. Aztán nagyon esni kezdett. Mintha... az ég sírt volna. Nagyon dühösen, csúnya vihar volt. Én is... én is dühös vagyok. De csak most kezdek az lenni. Idáig nem voltam az. Kezdődik... a fejrázás. Tudod, amikor már tudom, csak rázom a fejem. Nem fogok kiabálni. Nyelek. Nyelek, jó?... Jó. Minden rendben. Semmi baj nincs. Szépen tudok hazudni? Igen, tudom, hogy én tudok, de még milyen jól! Csak nagyon nem szeretem. De amikor kell, bravúrosan csinálom. Minek kéne?... hát mert tudod, ez egy ilyen világ. Ez nem magyarázat? Sajnálom. Az. Egészen nyugodt vagyok. Komolyan. Nem hiszed? Pedig láthatod is. Még a szemem is mosolyog. Hogy mire, azt nem tudom, de biztos jó neki. Látod ezt az ametisztet? Öcsémtől kaptam... őt annyira szeretem... ahogy a húgomat is. Jaj, annyira aggódom érte! Eszembe jutott most, és a kemény, magabiztos nyugalmam semmivé foszlott. Könnyes a szemem, pedig nem akartam sírni. Mert akkor kiszárad a szemem, az orromat meg fújni kell... milyen finnyás vagyok... tudom. Kérlek, vigyázz rá! Jobban, mint a saját húgodra! Én... elvagyok. De neki... szüksége van rád. Én nem tudok vele lenni, de Te lehetsz vele! Kérlek, legyél mellette! Látod? Sírock! Úgy, mint Te... én túlélek. Nekem... ittvan minden, amit hátrahagytál bennem! De neki... neki még én sem lehetek ott! És nem mindig őszinte. Nem mond el mindig mindent, inkább nem, mert nem is akar róla beszélni... de hát megértem. Hiszen én is inkább mással foglalkozom, hogy ne magammal kelljen. Olyan, mint én... de egyedül van. Ugye, vigyázol rá?... kérlek!... Álmot láttam, szépségeset... egy tüneményről, mely elveszett... Ő is mindig az eszemben van! de miért? Hogy került egyáltalán ide?! Gyűlölöm és szeretem... nem akarom... egyiket sem. Miért üldöz? Árnyékok ellen harcolok, de mit tegyek, ha nem értem meg őket? Nem... nem beszélek róla. Róla nem. Veled akarock lenni. De úgysem hagyod. És én meg... jó kislány vagyok... és szótfogadok... minden rendben lesz. Ne aggódj. Jól vagyok.

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:29 - #8

Áldott pihenés... Itt fekszem a kórházban. Nem vagyok tudatomnál, már haldoklom. Pár nap, és elmegyek. Már nem fáj semmim, minden olyan nyugodt bennem. De mégis... nem... nem tudom, mit akarok. Most voltál nálam ötödjére. Egyedül jössz mindig, és minden nap hozol egy szál vörös rózsát. Miért pont azt? Honnét tudod, hogy annyira szeretem?... Órákig elülsz mellettem. Minek csinálod? Minek kínzod magad? Jobb lett volna, ha így nem is látsz. De Te mégis itt vagy. Fogod a kezem, némán nézel, és hangtalanul sírsz. Fel van dagadva a szemed már. Nem illik a szép arcodhoz... nem örülök neki. Tudtam, hogy sírni fogsz. Tudtam, hogy fájni fog. De nem akartam. Nagyon nem akartam. Nem bírom látni, ahogy szenvedsz! nem szabad többé eljönnöd. De eljössz. A halotti csendbe suttogod, hogy mennyire szeretsz... és hogy nem hagyhatlak itt. Aztán csak elkínzottan nyelsz... és nézed elhaló testemet. Miért vártál eddig? miért?... most kínoz Téged az önvád, mardos belűlről... - eddig miért nem tudtad elmondani?... Kedvesem, ha tudnád, én mennyire szeretlek! Pedig olyan egy gyermek vagy... talán épp ezért. De most... most meghal benned a gyermek. Kérlek, menj el! És ne gyere el többé! Ne kínozz. Engedj el. Könyörgök! Ne tarts itt, ne akarj nekem rosszat! Nem tudlak itthagyni. De el kell mennem. Nem akarok maradni. Menj el... hagyj magamra... engedj el... mennem kell. Ma haltam meg. Az orvosok azt mondták, már nincs értelme gépekkel életben tartani engem. Semmi élet nem volt bennem. Láttam, amint letakarták a testemet, és eltolták. Durva volt. Szánalmasan festettem. Csontsoványra fogytam, arcom koponyára emlékeztett. Mindenem tele sebbel... nem is tudom, miért mondtad rám, hogy szép vagyok. Szerintem visszataszítóan néztem ki már. Kissé ijesztően is. Aztán megjött anya. Nem sírt, de borzalmasan megviselt volt. El akartam fordulni, hogy ne lássam az arcát... de nem tudtam. Elmondta, amit kellett... azonosított. Mert ugye azt kellett. Aztán kiállították a halotti bizonyítványomat. Olyan furcsa volt látni, hogy halott vagyok. És ami a legszörnyűbb, ettől nem könnyebbültem meg. Az önvád mardosott, hogy nem küzdöttem azért, hogy éljek. Mert nem akartam élni. Mit értem el ezzel??? nyugalmat vártam... ehelyett a pokol tüzében égek el... Anya hazament, és elmondta. Minden olyan szokatlanul csendes volt. Sírtak. Nem hangosan, nem szívet tépőn. Csak némán véreztek... elhalt bennük valami. A bátyáimra néztem. Láttam a szemükben a kínt, melyet élve is láttam már egyszer... egyetlen nap. A szemük vörös, és iszonyatos fájdalom tüzel bennük. Kétségbeesetten nyeltem egyet. Apa volt a legérdekesebb. Némán maga elé meredt, és folyamatosan sírt. Ő volt a leggyengébb. Mindigis ő volt. Valami olyasmi járt a fejében, hogy meghalt a lánya... nem igazán tudtam kivenni, mire gondol. Azt hiszem, nem igazán én fájtam neki. Az emlék ölte - a szeretett lányának a halála. Meghaltam, meghalt a maradék emlék is róla. Nem én fájtam. Ő fájt, mert minden ugyanaz volt, mint akkor... átélte újra ugyanazt, mint akkor. Nem azt élte át, ami most történt. Ő hiányzott neki, nem én. Nagymamámhoz fordultam. Ő sírt, reménytelenül. Nagyon szeretett. Szüntelenül imákat mormolt a megbékélésemért és a nyugalmamért. Keseredetten felhorkantam. Én is ezt vártam, amiért ő imádkozott. De nem kaptam meg. Ideges lettem. Anya telefonált. Az iskolába. Elmondta, hogy meghaltam. Szavait döbbent csönd, majd sajnálkozás követte. Nem hatott meg. Soha nem hatott meg a sajnálat. Anya feljött a galériámra. Megtalálta a leveleim - köztük a Tiédet is. Megértette - el akartam búcsuzni. Megkértem, hogy húgomnak is adja oda, amit hátrahagytam neki. Biztos voltam benne, hogy még őt is látnom kell. Elszorult a torkom. Eljött az első éj, mikor nem éltem. Tudtam, hogy már érzed. Pedig délután még velem voltál. Most mégis nyugtalanabbul forogtál ágyadban, mint bármikor máskor. Végül zavartan elaludtál. Nem álmodtál semmit - de jobb is volt így. Ma megtudtad. Azt hitted, felpofoztak. A hír úgy ért, mintha kirántották volna alólad a földet. Megtántorodtál, az asztalba kellett kapaszkodnod. Szemed, ami eleve ki volt száradva a sok könnytől, kifejezéstelenül meredt a semmibe. Szólítottak, de nem hallottad. Egy társad megtartott, remegő lábaid erre nem voltak képesek. Szünet nélkül suttogtad magad elé, hogy *nem*... másra nem voltál képes. Senkit sem hallottál. Szívedben meghasadt valami. Már nem az voltál, aki egy héttel ezelőtt. Már tomboltam kínomban. Szerettem volna ordítani, hogy nem, felejtsd el!!... még itt vagyok. Most nekem nem lett volna szabad itt lennem. Mennem kellett volna. De valami nem hagyta. Valami még itt tartott. Gyűlöltem érte. Elszakadtam látványodtól, nem voltam képes tovább nézni. De amit megpillantottam, nem volt szívderítőbb, talán még jobban felkavart. Öcsém egymagában ült, leverten, és értetlenül. Ajka megremegett, de dacosan összeszorította. Nem akart sírni. Hiszen engem sem látott soha sírni... csak egyszer... Szeme vörös volt, tele könnyel, de nem hagyta kifolyni őket. Nem akarta hagyni. Most mégis, önkéntelen pislogott, és egy könnycsepp lecsordult az arcán. Nem törődött vele. Megbénította a tudat, hogy nem vagyok többé. Nem volt hajlandó felfogni. Kiszáradt a szája. A torkát fojtogatta a zokogás, de nem hagyta felszínre törni. Felpillantott. Látott belépni a terembe Téged. A látvány sokkoló volt. Ketten kísértek oldaról, megpróbáltad őket ellökni. Nem sírtál. Annál sokkal rosszabbul voltál. A teremben feltűnően csendes volt mindenki. Azok a nagyszájúak, akik előszerettel gonoszkodtak egykoron velem, még ők is ijedten ültek a helyükön. Tovább mentem. Nem bírtam látni. Ezt nem akartam. Undorotam magamtól. Felharsant a csengő. A folyosó vidám zsivalya nem változott - sokan nem is tudták. Árulkodó arcok persze voltak. Köztük a Tiéd. Istenem, úgy elfutottam volna! csak ne kellett volna ezt látnom. Nem akartam. Nem... nem!!! Az osztályomra tekintettem. Feltűnően megviselt volt mindenki. Volt, aki sírt - az, aki azt mondta az életemben, hogy gyűlöl. Nem érdekelt ő. Nem érdekelhetett. Hiszen őt sem érdekelte soha, én mit érzek. Dehát most ennek örüljek? Ez volt talán a célom?... az édes bosszú? A bosszú nem tud édes lenni! Csak keserű. Ez a bosszú mindennél keserűbb volt. És beláttam - nem érte meg. A kérdés, hogy vajon maradhattam volna-e, kelletlenül is felmerült bennem. Mikor velem voltál, akartam maradni. De  tudam... az én sorsom beteljesedett... mire jó, ha maradok? Persze: akkor mindaz, amit látok, az az iszonyat most nincs. De hogy más lett volna, az is bizonyos. Talán még szörnyűbb, mint amit most látok. Csak az a baj, hogy nem tudok szörnyűbbet elképzelni. De nem tudhattam, hogy látnom kell mindent. Nem akartam látni. De mire való, hogy nem látom, és mégis van? Magamat megkímélem ugyan a látványtól, de ez nem segít a helyzeten! Undorító vagyok... Valószínűleg nem maradhattam volna. De a gondolat, hogy meg sem próbáltam... Borzalmas. Hiszen minden pillanatban megpróbáltam, egész életemben! Erre most képes voltam feladni?... Dehát úgy megörültem a pihenésnek... bocsáss meg, kedvesem... Egy újabb nap. Már mindenki tisztában van azzal, ami történt. Nem sok minden változott meg. Nem sok mindenki. A döbbenet az arcokon még ott van, és néhol a fájdalom árnyéka is átsuhan egy-egy elsötétülő szempárban. A folyosón láttam egy srác arcát. Az övét, akivel folyton játszottunk. Szerettük látni a másikat... szerettünk úgy tenni, mintha nem látnánk egymást. Aztán egymás szemébe meredtünk... és olyankor nem létezett a külvilág. Az ő szeme most üresen meredt a semmibe... hozzászóltak, csendesen, megtörten válaszolt. Az órák, ahol nem vagyok ott, csendesebbek. Történelem óra. Padtársam monoton jegyzetel, lemarad. Oldalra fordul, hogy segítséget kérjen, majd a látványtól nyel egy nagyot. Elszorult torokkal leszegi a fejét. A legjobb barátja voltam. Szeretném átölelni... szeretnék vele megint nevetni. Nem megy. Arca komor, szeme tompa. Nem bírom. A tanárnő is megviselt. Nem hitte volna, hogy ez előfordulhat. Imádta a nővéremet. Aztán engem is. Annyit nevettünk együtt... hiába volt a tanárom. Nem ismert. Vagyis, inkább félreismert. Próbálja az anyagot leadni úgy, mintha csak beteg volnék. Minduntalan megakad, és elnémul. Majd elnézést kér, és elmondja az okát. Nyílvánvalónak hat, mennyire kedvelt. Beszél rólam, majd folytatja az órát. Barátnőim sírnak. Mindketten. Egyikük úgy sejti, én most boldog vagyok. Hiszen tudta, ez volt minden vágyam. De ez nem könnyít a lelkén. Az enyémen sem. Elégették a testemet, és egy urnába rakták. Már csak egy maroknyi hamu maradt belőlem. Lassan lesz a búcsuztatom. Igen. Ott vagy. Látlak. Mindenkit látok. Egész sokan vannak. Húgom is eljött. Csak ezt ne...! nem akarom látni. Olyan üres... olyan elkínzott... szeme vörösebb a Tiédnél. Néma zokogás rázza meg. Az ájulás kerülgeti, de apja megtartja. Legjobb barátnőm is ott áll, nem messze tőle. Nem igazán van magánál. Látszik, hogy kételyek gyötrik. Meghasad a szívem őket látva... tőlem elvette az ég a nővéremet, és őket kaptam helyette... és most őket is így kell látnom... A szertartás igazán szép. Nem igazán tudom, miről beszélnek. Az arcokat figyelem, a pulpitusra nem merek felnézni. Ott a fényképem. Vége. Mindenki a családom elé járul részvétet nyílvánítani. Személy szerint ezt a részt gyűlöltem mindigis. Emlékszem, én már-már nevettem. Nem értettem, mire jó ez... értem én amúgyis. Mindenkinek két puszi... Most is láttam embereket, akiket nem is ismertem. Nagynéném is megjelent. Arcán nem láttam fájdalmat, még szánalmat sem - de nem is vártam. Soha nem hiányoztam neki - ami azt illeti, nekem sem ő. De minek van itt? Illem? Rosszul vagyok!!  Te is eléred a szüleimet. Anya szemedbe néz, Te állod a tekintetét. Őrülten remegsz. Anya arca csupa könny. Lassan magához int, és halkan a füledbe súgja, hogy mennyire szerettelek. Összeszorul a torkod a kíntól, és csak fásultan bólintani tudsz. Nem tudsz mondani egy szót sem. De nem is kell. A könnytől csillogó szemed mindent elárul. Amint lehet, távozol. Nem tudod, merre mész... majd hirtelen egy erdőben találod magad. Egyedül vagy, azt hiszed, de mégsem. Veled maradtam. Leülsz egy fa tövébe, és elő veszed a levelemet, melyen már elmosódott néhol az írás a könnyeidtől. Teli torokból üvölteni kezdessz. A fákról riadtan felreppennek a madarak. Nem érdekel. Kiadod az összes fájdalmad, majd erőtlenül összeroskadsz, eszméletedet akarod veszteni. Nem megy. Nincs erőd semmihez. Még ahhoz sem, hogy ne létezzen a tudatod. Csak egy kicsit szeretnéd. Nem akarsz tovább maradni. Úgy érzed, nem bírod. Menni akarsz. Te is. Pont úgy, ahogy én tettem. Megsimogatom az arcod. Összerezzensz, úgy érzed, mintha valami jeges dolog érintett volna meg. Aztán lassan meglátsz. Meglátod az alakomat. És hallod a hangomat. Rohannál felém, de nincs erőd. Hiába is rohannál. Távolodni kezdek. Kétségbeesve ordítanál, de csak hangatalnul súgni tudsz. Elmegyek. Már nem vagyok itt. Hogy hol vagyok, nem tudom, de nem fontos. Megtanultam valamit, és ez a lényeg. És az, hogy Te is megértsed. Megbűnhődtem azért, amiért feladtam. Az emberek nem tudják általában, az élet mennyire fontos. Vannak, akik előbb, vannak, akik utóbb, de mindenki kívánná a halált. Halált kívánni nem szabad. Amennyivel jobb lenne holtan, nem létezve nekem, az semmi ahhoz az űrhöz képest, amit egy emberi élet vége tud okozni. Remélem, megérted ezt, kedvesem. Én későn értettem meg teljesen, pedig tudtam, hogy így van. Önző voltam, nem küzdöttem. Hazudtam a világnak. Azt mondtam, nem adom fel soha, mégis elengedtem magam egy pillanatra. Az a pillanat elég volt ahhoz, hogy feladjam. Te ne add fel. Légy erős. Tanulj a hibámból, kedvesem! Ég áldjon!...

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:25 - #7

Az ablaknál… Az ablaknál állt, némán. Csendesen sóhajtott. Szeretett volna meghalni. Irigykedett a halottak nyugalmára, szerette volna kipihenni magát. A folyosó kihalt volt, az ablak zárva… Kísértetiesen ott csillogott az ablak kilincse… senki nem szólna rá, nem vennék észre! Csak egy-két egyszerű mozdulat… és még azt is megtudhatja, milyen repülni! Végül eljön, amire oly régóta vágyik: a boldogság, a nyugalom! Szeme vágyakozva szegeződött az aranyszín ablaknyitóra, de a kezét nem merte megmozdítani. Tudta, hogy nem szabad. Hatalmas küzdelem zajlott le benne, a vágy, a kínok, és az észérvek, a ’nem szabad’ harca. Egész testében remegett, érezte, könnyek csorognak le arcán, és elmosódottan érzékelte koppanásukat az ablakpárkányon. Egy pontra meredt, mintha valami láthatatlan kötelék odakötözte a szemét a kallantyúra. Meg akart halni. Keserű düh kavargott benne, feltámadt a gyűlölete az emberek iránt. A Nővér iránt, a szülei iránt, a barátai iránt… mindenki… az összes ember a szemébe hazudott… az egész életén át… Hirtelen megfogta a kilincset. Az jéghideg volt, pedig a nap melegen sütötte. Megrántotta, az ablak kitárult. A szél belekapott a hajába, és felborzolta. Csípte a szemét, ami már teljesen száraz volt; behunyta. Furcsa volt, lent bárhol másutt szélcsend volt. Dermesztő hideget érzett, metszette az arcát. A szája kiszáradt. Néhány könnycsepp ráfagyott a szempillájára. Örülten remegett. Egy hang üvöltött benne. Nem szabad! Nem! Nem… nem szabad… egyre hidegebb lett, úgy érezte, megfagy a vére. A szél egy kiáltást sodort felé… ’Isten szeret! Bízzatok benne!’ Az életundora felerősödött - felguggolt a párkányra. Éljen azért, hogy becsapják? Hogy egész életében átvágják?! Mereven pásztázta a mélységet. A szíve a torkában dobogott, és most érezte igazán: retteg. Nem a haláltól félt; a fájdalomtól. Nem a sajátjától; a többiekétől. Képsorok pörögtek le szeme előtt. Látta a húgát, amint magába roskadva ül… az anyját, aki összetörten mered maga elé… zokogás rázta meg. A kilengése percről percre nagyobb lett, megszédült, ijedten kapaszkodott meg. Felrémlett előtte az apja, és a Fiú, aki azt hazudta, szereti… felegyenesedett. Érezte, meg akarja tenni, és meg fogja tenni. Tudni akarta! Látni akarta, mit tennének, ha látnák, meghal a teste. A lelke már rég halott volt. Megriadt. Valaki állt mögötte. - Kérlek… kérlek… gyere… gyere le! A Lány nem fordult meg. Tudta, ki az. Fellángolt benne a gyűlölet. Úgy érezte, kettéreped a szíve. Megdermedt. - Könyörgök… ne tedd ezt velem… ne… nem akarlak elveszíteni… - a hangja elfúlt. A Lány halotta, hogy zokog. Hiába. A vére már megfagyott. Nem érzett mást, csak bosszúvágyat. Elmosolyodott, és lassan megfordult. Mosolyogva nézett le rá. Ő nagyon remegett. Lassan, nagyon lassan felé nyújtotta a kezét. A Lány elengedte az ablak-félfát, mindkét kezével, és mosolyogva nyújtotta a kezét. Mielőtt összeérhettek volna, felnevetett, és hátrazuhant. Halotta, amint a Fiú ordítja nevét. Nem számított. Repült, és mosolygott. Aztán mindennek vége lett. Boldog volt.

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:21 - #6

Jövőkép A parton feküdtek. Gyönyörűek voltak. A levegő vibrált köztük, a szemük lángolt, ha egymásra pillantottak. Nem láttak, nem hallottak semmit abból, ami körülöttük zajlott. A Lány mégis félt. Rettegett. Reményvesztett volt - nem akart megint naiv lenni. Úgy érezte, mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Gyűlölte a jövőt, gyűlölte, ami el fog jönni. És tudta, minden hiába. Ő csodálatos volt. Barna szemének melege felolvasztott a Lány szívét, és jéghideg szeme már szerelmesen tüzelt. Mellette minden fájdalmát feledte. Nem bírták egymás nélkül, olyanok voltak egymásnak, mint a légvétel. Ő segített a Lánynak élni, újra. Szerette őt. A Lány rápillantott, de nem szólt. Nem volt rá szükség. Egymást akarták érezni, testük, lelkük közelségét. Kár volt minden szóért, szavak nélkül is tudták, mit gondolnak. A Lány megszorította a kezét. Az ég besötétült. Megborzongott. Ő megérezte, és nyugtatólag magához vonta az ajkát; finoman megharapta. A Lány szenvedélyesen kapott a szája után, és kétségbeesetten falta, nem engedte el. Nem akarta, hogy vége legyen. Egy könnycsepp legördült az arcán. Az eső eleredt, alig érezhetően szemerkélni kezdett. Nem törődtek vele. Végigsimította a Lány arcát, letörölte a könnyet. Elgondolkozva nézte szerelmét, aki könnyeit nyelte. Aggódva magához szorította a Lányt, majd elmosolyodott. - Mondtam már, hogy szeretlek? A Lány némán felzokogott, és remegni kezdett. Egyre hidegebb lett. És egyre sötétebb. - Még mindig?… - kérdezte halkan, tompán, elkínzottan. Azt kívánta, bár megállna az idő. Ő hozzábújt, és megcsókolta a nyakát. - Örökké! - súgta a fülébe. A Lány úgy érezte, megfagyott a levegő. Átkarolta kedvesét, és elkínzottan meredt az égre. A szél feltámadt, és elsodorta a Lány szalmakalapját. Ő nevetve felállt, utána akart szaladni, de a Lány visszahúzta. Már arcára folyt a fekete festék, szeme vörös volt, de nem törődött vele. - Ne hagyj itt! Kérlek! - nyögte rekedten, de Ő csak megcsókolta, megtörölte a Lány arcát, és kiegyenesedett. - Vissza kell hoznunk - mosolygott. - Ne aggódj. Aztán menjünk, egyre jobban esik. Mindjárt visszajövök, kicsim. A Lány dermedten figyelte, amint a keze kicsusszan az övéből. Olyan volt, mintha valaki lelassította volna az időt. Ő még rámosolygott egyszer, majd megfordult, és futni kezdett. Az eső egyre jobban zuhogott, de a Lány csak ült, és kábán nézte, amint távolodik tőle. Szerelmének vizes fürtjei az arcába csapódtak, esőcseppek csurogtak le a karján… a kézfején… az ujján… megcsillant a gyűrű, amit a Lánytól kapott. Már majdnem elérte célját, mikor villám hasította ketté az eget. Összerogyott, és nem mozdult többé. A Lány felsikoltott, és oda akart rohanni, de útközben elcsúszott, és elesett a sárba. Nem érdekelte, felállt, és futott tovább. Az eső ömlött. Elérte a testet, és rávettette magát. Magafelé fordította az arcát, és letörölte róla a sárt. Az arcra ráfagyott a döbbenet - a barna szempár üvegesen meredt a semmibe. A Lány ordított, zokogott, tehetetlenül vergődött kínjában. Kétségbeesetten falta a hűlő ajkakat, de hiába. - Megígérted!… azt mondtad… azt ígérted… visszajössz! - sikította erőtlenül, levegő után kapkodva, majd ájultan kedvesének testére zuhant.

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:18 - #5

A Halál és a Lányka A Lány körübelül úgy 11 és fél éves volt. A Nővér és ő ugyanabba az iskolába jártak. Aznap a Lánynak hét órája volt. Reggel nem együtt mentek a Nővérrel, mert valamiért összevesztek. A Lány látta a villamos utolsó kocsijából, hogy azt épphogy lekéste a Nővér…Délután vidáman ment haza. Kicsit furcsállta ugyan, hogy a Nővér nincs otthon, de arra gondolt, el kellett valahova mennie vásárolni. A Nagymamát - mint mindig - otthon találta. Szokás szerint elkezdett mesélni neki az aznap történtekről, de ahogy rápillantott, zavartan elhallgatott. Érezte - valami nincs rendjén. - Mi történt? A Nagymamán látszott, hogy alig bírja fékezni a könnyeit. Nagy nehezen elmondta, hogy a Nővért elütötte egy autó. A Nővér egy hete és egy napja lett 17 éves. Ezért a Lány kis híján nevetni kezdett. Azt hitte, nem hallotta tisztán. Lassan kezdett ráébredni, hogy ez… valóság… Úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak, és az ájulás kerülgette. Gépiesen elindult tanulni. Látszott rajta, hogy még mindig nem fogta fel, mi történt. Próbált optimistán hozzáállni a helyzethez, hisz történt már ilyen a családban - de akkor egy agyrázkódáson kívül nem történt semmi más! Valahol mélyen azonban érezte, soha többé nem látja már a Nővért. A Lány számára ő többet jelentett egy testvérnél - példaképe, barátnője is volt egyben. A hat év korkülönbség ellenére olyanok voltak, mint egy ikerpár… Őrjítő volt a gondolat, hogy az együtt eltöltött napok már csak szép emlékek maradnak, úgyhogy próbálta elfojtani ezt a minduntalan erősödő balsejtelmet… de hiába… Csak ült magábaroskadva, és sóvárogva figyelte azt a képet, amelyen ott volt ő, a Nővér, és a két Báty. Akkor úgy 9 éves volt. Valami keserű indulat töltötte el. Egyre inkább gyűlölni kezdte a képen lévő Lányt. Ordítani szeretett volna: „mit keresel te a nővérem mellett?? Az ÉN nővérem mellett!?” Gombóc volt a torkában. Ő maga hangtalanul zokogott, míg a Nagymama a kályha előtt hangosan sírt. A Lány sejtette, hogy folyamatosan imádkozik. Egyszer csak rá szólt a Lányra: - Ne nézd azt a képet úgy, mintha soha többé nem látnád a nővéredet! A Lány nem felelt. Nem tudta, mit feleljen. Az Anya a Nővér mellett volt. A Nagymama is bement. A Lány is be akart menni, de az Apa nem hagyta. A Lány beletörődött - talán nem is akarta igazán látni ilyen állapotban a Nővért. Viszont egyre kongóbb üresség kezdett elhatalmasodni fölötte, ezért minden erejével arra koncentrált, hogy valami értelmeset csináljon. A minap megjegyezte a körmönfonás mozdulatait, így hát most kipróbálta. Elkészítette élete első körmönfonását… a Nővérnek… megfenyegette, ha nem gyógyul meg, nem kapja meg… Mindeközben imádkozott, könyörgött, rimánkodott az Istennek, mentse meg a Nővért! Az Apa akkor elmondta, hogy a feje sérült meg… A Lány tudta jól, ez mit jelent. Egyre inkább kétségei támadtak, van-e értelme az imáinak, de - miután mást nem tehetett - próbált az „Ember küzdj, és bízva bízzál!” „elvbe” kapaszkodni. Küzdött, és meg akarta érteni a „miért”-et, de nem járt túl sok sikerrel. Különben is! Nem is értette, mitől fél, és mi ez a balsejtelem. Micsoda baromság! Ilyen csak a filmekben van! Pont Ő? Pont most? A Halál nem lehet itt! Lehetetlenség. Rossz vicc. Hiszen az Isten szeret… szeret és… megvéd… A Lány itt fájdalmasan felnyögött. Megkockáztatta magának megjegyezni, hogy gondolkozzon logikusan, de megrázta magát, és azon igyekezett, hogy ne foglalkozzon a továbbiakban a „lázadóval”. Elkerülendő a fogadtatást nem ment be az iskolába másnap. Ez épp pénteki nap volt. Hétfőn is csak a második órára ment be, hogy az osztálytársait értesítse a történtekről az osztályfőnöke. Kicsit előbb ért be, még nem csöngettek ki. Roppant fura, új érzés kerítette a hatalmába - nem sírni, hanem nevetni akart… Valamiért ettől megrémült, és mintha… mintha szégyenkezni akart volna, de még csak azt sem tudott. Tehetetlen volt. Olyan volt, mintha ő egy csintalan gyerek lett volna, akit meg kell fenyíteni, de a gyerek nem tudja, hogy rossz, ezért hát meg sem lehet büntetni… Egész héten ilyen hangulatban volt - az éjszakákat leszámítva. Jószerivel nem múlt el olyan éjjel, hogy ne álmodott volna a Nővérrel. Ha végre nagy nehezen sikerült elaludnia, álmai nem hogy megnyugtatták és kipihenté tették volna őt, hanem inkább még jobban felizgatták. Az egyikben egy háromszintű emeletes házat látott. Az első szinten a baleset volt látható. Hirtelen változott a kép, és a Lány megpillantotta a Nővért. Egy fehér szobában voltak, a Nővér feje és keze be volt kötözve. A Lány oda akart rohanni hozzá, de akkor eltűnt a szoba, és egy hatalmas fa tűnt fel. Tenyérnyi levelei sűrűn hullottak… és a Lány rádöbbent, milyen fa is ez voltaképpen. A Remény Fája… Kereken egy héttel az „ominózus” eset hazafelé menet kicsit kellemetlenül furcsa érzése támadt a Lánynak - furcsább, mint bármi, amit az elmúlt héten uralkodott fölötte. Reakciója most is ugyanaz volt: nem vett tudomást róla. Megelégedett azzal a magyarázattal, hogy ez az elmúlt hét hatása… Az Anyát és az Apát otthon találta. Nem értette, de nem is akarta megérteni. Odament az Anyához, és átölelte. Az Anya nem szólt. Kellemetlenül és keserűen tudomásul vette, hogy már megint történt valami. Remegő hangon feltette a Kérdést: - Mi történt? - A nővéred… Az Anya nagyon fáradt és összetört volt. A Lány riadtan nézett rá. Szédelgett. - A nővéred már… soha többé nem jön haza… A Lány gyermeki naivsággal makacskodni kezdett - mintegy önmagát is próbálván meggyőzni… - Szóval a kórházban kell maradnia, mert nem maradhat felügyelt nélkül?… Az Anya szomorúan megrázta a fejét. Ebből már mindent megértett a Lány… vagyis épphogy semmit sem értett…

Beki	Előzmény | 2005.04.12. 22:15 - #4

A gondolkodó Lány... A Lány csendesen üldögélt. Nem törődött vele senki… talán arra gondoltak, nem érez semmit. De az a valószínűbb, hogy nem izgatta őket, mi zajlik le benne. Pedig ő félt, nagyon félt. Rettegett az egyedülléttől… nem, a magányt azt szerette. De akiket szeretett, és törődtek vele, azok elhaltak mellőle. Mindenki. Egyedül maradt, árván. Emberek jöttek, becsapták, és otthagyták. Mikor tudták, hogy haldoklik a lelke, kés áll ki belőle - inkább még egy tüzes vasat döftek mellé… Ők nem ismerték azt a fogalmat, hogy lelkiismeret-furdalás. Pedig a Lány sem szeretett volna mást, mint amit ő adott az embereknek: megértést. Nem bírta felfogni: számára nem volt hatalmas kívánság. Egyszerűnek tűnt. Mindeközben nem is volt az. Mert bármilyen naiv volt, valahol mélyen tudta: nem kap érte cserébe semmit. Igazán azért fájt neki annyira, mert nem talált benne logikát: miért mindez, ha ő nem ártott senkinek?… Sóhajtott egy mélyet, majd körbenézett. A földön felfedezett egy bogarat. Nem tudta megállapítani, pontosan milyen állat: mintha egy méhecske és egy hangya keveréke lett volna. Ott kúszott, vergődött, mintha a szárnya beteg lett volna. Szánalmat érzett iránta, és közben némi irigységet is… biztos volt benne, ő nem gondolkodik. „Boldogok a lelki szegények”…Nem hitt a Bibliában, a tanításaiban, de mégis nagyszerű műnek tartotta. Levette a szemét a bogárról, és kinézett az ablakon. Az ég borús volt, a kopasz fák ágai csapkodtak a viharos szélben… a kint játszó színekről eszébe jutott a Halál. Keserűen elmosolyodott. Igen, a Halál mindig itt van, csak nem ott, ahol szeretném, gondolta komoran. Nem félt tőle, inkább várta - ezt tartotta az Élet legnagyobb csodájának. Néha eljátszott a gondolattal, mi történne, ha… ha ő maga halt volna meg, nem pedig… Ő… vagy egyszerűen utána halna. Elsorvadhatna, de talán észre se vennék…Nem hiányozna senkinek? Nem tudta. Sejtése persze volt: kétségbeesnének, fájna nekik, talán még rossz érzésük is támadna, hogy sosem figyeltek rá. Gúnyosan ciccegett. Nem volt bosszúálló típus, de ez a gondolat sötét elégtétellel töltötte el, és volt benne annyi indulat, hogy ezért képes legyen meghalni. Persze nem tette volna meg, hisz ő mindig is büszke volt rá, hogy milyen erős tud lenni. A büszkeségét meg nem tudta megölni egy ilyen csábító ötlet sem. Felszegte az állát, és dacosan kihúzta magát. Felrémlettek benne azoknak az embereknek az emlékképei, akik gyáván meg akartak futamodni az Élet elől, olyan apróságokért, amiket ő kénytelen volt kinevetni. Azok mindig feldühítették. Nem csoda - ha ő sokkal többet kibír, mint azok a szerencsétlen ostobák, nekik aztán végképp nincs joguk Halált követelni. Nagyon jól tudta, azok csak üres szavak, amiket elkeseredésükben kiabáltak, mert úgy gondolták, ez a megoldás. Bosszúsan megrázta magát. Iiigen, valóban, ez is egy megoldás! Egyszerű, kényelmes, könnyű! Meghaltunk, és utána már nyugtunk lesz! Mikor azt sem tudták, mi az a Halál…Mérgesen dobbantott. Nekik van joguk a Halált hívni, neki nem?! Annak szabad, aki nem tudja, mit beszél? Bár végül is van benne valami: tudni, mi az, és úgy kívánni egy kicsit hátborzongatóbb… De ők nem bírják felfogni?? Nem az a kérdés: meghalunk, vagy sem, hanem hogy van-e értelme!! Ha már az Élet értelmére senki nem képes rájönni, akkor inkább ezt kéne vizsgálgatni…De nem, ők nem hallgatnak meg, ők olyanok, mint a gépek, akiknek betanítottak egy szöveget: „jaj nekem, nem törődik velem senki! Mi lesz velem? Szegéény ééén, sajnáljatok!” Fintorogva elhúzta a száját, és undorodva gondolt vissza rájuk. Tulajdonképpen gyűlölte őket. Megmérgezte őket az önsajnálat, de ők észre sem vették. Vagy nem izgatta őket, jól érezték magukat együtt. Ezt tartotta valószínűbbnek. Mélyen megvette az ilyen embereket, akikből nem is volt kevés. Dideregni kezdett, így hát felállt, és becsukta az ablakot. Remegése nem múlt el, még inkább fokozódott. Megpróbált lehiggadni, de most más emlékek tolultak az agyába… Becsukta a szemét, és a kezébe temette az arcát. Elege volt belőle, hogy folyton gondolkodik. Ha nem tenné, talán néha napján még boldog is lehetne… Valaki szólította. Felnézett, és üres tekintettel rámeredt. - Mi baj? - kérdezte a Másik. Most már komolyabban szemügyre vette a Lány. A szemét, amiben aggodalom tükröződött. Hiába. Nem bírná neki elmondani. Mert ő maga nem olyan, mint a többi. És úgysem hallgatná végig. Tudta. Lassan elfordította a fejét, és megrázta. - Semmi. A Másik ekkor pontosan úgy viselkedett, ahogy egy Ember. - Képzeld, tegnap este bekapcsoltam a gépet, hogy… A Lány nem fogta fel, nem hallotta, hogy mit magyaráz. Keserűen konstatálta, hogy már megint igaza van. Bólintott, bár nem tudta mire. Aztán felállt, és követte a Másikat, és vele foglalkozott. Az mesélt, mesélt, de csak üres szónoklat volt az egész. Megint jött a sopánkodás, és ő megértő volt. Megvigasztalta. Csak azt nem értette, miért. Hisz minden kezdődik előröl. Az Ember egy gyarló lény, gondolta. Csak hogy mitől ennyire… azt már nem tudta megmondani.

[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]