FrissítésSúgó

Beki	2005.11.02. 14:26 -
	ide más verseket rakok be, amiket nem én követtem el... ha másnak van szép, azt is szívesen fogadom.

[31-12] [11-1]

Beki	Előzmény | 2006.06.09. 12:17 - #11

Eszmélet 1 Földtől eloldja az eget a hajnal s tiszta, lágy szavára a bogarak, a gyerekek kipörögnek a napvilágra; a levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Az éjjel rászálltak a fákra, mint kis lepkék, a levelek. 2 Kék, piros, sárga, összekent képeket láttam álmaimban és úgy éreztem, ez a rend - egy szálló porszem el nem hibbant. Most homályként száll tagjaimban álmom s a vas világ a rend. Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent. 3 Sovány vagyok, csak kenyeret eszem néha, e léha, locska lelkek közt ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka. Nem dörgölődzik sült lapocka számhoz s szívemhez kisgyerek - ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret. 4 Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. 5 A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd; szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes. Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes, harmatos szénre konokon. 6 Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad - úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ. 7 Én fölnéztem az est alól az egek fogaskerekére - csilló véletlen szálaiból törvényt szőtt a mult szövőszéke és megint fölnéztem az égre álmaim gőzei alól s láttam, a törvény szövedéke mindíg fölfeslik valahol. 8 Fülelt a csend - egyet ütött. Fölkereshetnéd ifjúságod; nyirkos cementfalak között képzelhetsz egy kis szabadságot - gondoltam. S hát amint fölállok, a csillagok, a Göncölök úgy fénylenek fönt, mint a rácsok a hallgatag cella fölött. 9 Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a mult meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szeretni, görnyedve terheim alatt - minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat! 10 Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek. 11 Láttam a boldogságot én, lágy volt, szőke és másfél mázsa. Az udvar szigorú gyöpén imbolygott göndör mosolygása. Ledőlt a puha, langy tócsába, hunyorgott, röffent még felém - ma is látom, mily tétovázva babrált pihéi közt a fény. 12 Vasútnál lakom. Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, hogy' szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben. Igy iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok. József Attila

Beki	Előzmény | 2006.06.09. 12:15 - #10

Téli Éjszaka Légy fegyelmezett! A nyár ellobbant már. A széles, szenes göröngyök felett egy kevés könnyű hamu remeg. Csendes vidék. A lég finom üvegét megkarcolja pár hegyes cserjeág. Szép embertelenség. Csak egy kis darab vékony ezüstrongy - valami szalag - csüng keményen a bokor oldalán, mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ág-bogán. A távolban a bütykös vén hegyek, mint elnehezült kezek, meg-megrebbenve tartogatják az alkonyi tüzet, a párolgó tanyát, völgy kerek csöndjét, pihegő mohát. Hazatér a földmíves. Nehéz, minden tagja a földre néz. Cammog vállán a megrepedt kapa, vérzik a nyele, vérzik a vasa. Mintha a létből ballagna haza egyre nehezebb tagjaival, egyre nehezebb szerszámaival. Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst, szikrázó csillagaival. A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve lassudad harangkondulás. És mintha a szív örökről-örökre állna s valami más, talán a táj lüktetne, nem az elmulás. Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc volna harang s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz. S a szív a hang. Csengés emléke száll. Az elme hallja: Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja a pántos égbolt lógó ajtaját, melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma, csak dőlt a nyáron át. Tündöklik, mint a gondolat maga, a téli éjszaka. Ezüst sötétség némasága holdat lakatol a világra. A hideg űrön holló repül át s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet? Összekoccannak a molekulák. Milyen vitrinben csillognak ily téli éjszakák? A fagyra tőrt emel az ág s a pusztaság fekete sóhaja lebben - - varjucsapat ing-leng a ködben. Téli éjszaka. Benne, mint külön kis téli éj, egy tehervonat a síkságra ér. Füstjében, tengve egy ölnyi végtelenbe, keringenek, kihúnynak csillagok. A teherkocsik fagyos tetején, mint kis egérke, surran át a fény, a téli éjszaka fénye. A városok fölött a tél még gőzölög. De villogó vágányokon, városba fut a kék fagyon a sárga éjszaka fénye. A városban felüti műhelyét, gyártja a kínok szúró fegyverét a merev éjszaka fénye. A város peremén, mint lucskos szalma, hull a lámpafény, kissé odább a sarkon reszket egy zörgő kabát, egy ember, üldögél, összehúzódik, mint a föld, hiába, rálép a lábára a tél... Hol a homályból előhajol egy rozsdalevelű fa, mérem a téli éjszakát. Mint birtokát a tulajdonosa. József Attila

Beki	Előzmény | 2006.02.13. 19:07 - #9

Előszó Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek Próbáltam súgni, szájon és fülön, Mindnyájatoknak, egyenként, külön. A titkot, ami úgyis egyremegy S amit nem tudhat más, csak egy meg egy. A titkot, amiért egykor titokban Világrajöttem vérben és mocsokban, A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Mert félig már ki is bukott, tudom De mindig megrekedt a féluton. Az egyik forró és piros lett tőle, Ő is súgni akart: csók lett belőle. A másik jéggé dermedt, megfagyott, Elment a sírba, itthagyott. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. A harmadik csak rámnézett hitetlen, Nevetni kezdett és én is nevettem. Gyermekkoromban elszántam magam, Hogy szólok istennek, ha van. De nékem ő égő csipkefenyérben Meg nem jelent, se borban és kenyérben, Hiába vártam sóvár-irigyen, Nem méltatott reá, hogy őt higgyem. Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak És sokszor jobb lett volna lenni rossznak, Mert álom a bűn és álom a jóság, De minden álomnál több a valóság, Hogy itt vagyok már és még itt vagyok S tanuskodom a napról, hogy ragyog. Én isten nem vagyok s nem egy világ, Se északfény, se áloévirág. Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, Mégis a legtöbb: ember, aki él, Mindenkinek rokona, ismerőse, Mindenkinek utódja, őse, Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek. Elmondom én, elmondanám, De béna a kezem s dadog a szám. Elmondanám, az út hová vezet, Segítsetek hát, nyujtsatok kezet. Emeljetek fel, szólni, látni, élni, Itt lent a porban nem tudok beszélni. A csörgőt eldobtam és nincs harangom, Itt lent a porban rossz a hangom. Egy láb mellemre lépett, eltaposta, Emeljetek fel a magosba. Egy szószéket a sok közül kibérlek, Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek. Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, De úgy sejtem, örömhírt hoztam én. Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt Nektek, kiket szerettem, Állván tátott szemmel, csodára várván. Amit nem mondhatok el senkinek, Amit majd elmondok mindenkinek. Karinthy Frigyes

Beki	Előzmény | 2005.11.04. 13:17 - #8

Az Élet Rapszódiája Korunk bemocskolt angyalai a porban haldokolnak, Az állatok fajai mérgünkben fuldokolnak, Mikor árva szívek könnyeznek, s A vágyuktól megvakult emberek semmit sem éreznek, Ha vértől mocskos a tenger minden hulláma, A füleimben cseng az Élet Rapszódiája. Mikor kultúrák vesznek el a szürke egyformaság árjában, Ha az ember csak a gonoszt látja saját társában, Most démonok gyilkolnak gyermekeink álmában, Számítás lakozik a legszentebb hálában. Kiszárad az őserdők legutolsó fája, s Hamvai fölött magasba tör, zeng az Élet Rapszódiája. A tévéből az erőszak hírei hallatszanak, Csupán becsapott egyszerű emberek robbantanak. Ha az utcán egy megerőszakolt nő holttestére pillantanak, Vakuikkal unott arcú fotósok villantanak, Talán sosem volt senkije, talán siratja a párja: Kiáltásaiban keserűn, vádlón dübörög az Élet Rapszódiája. És amiért az ember büszkén dacol vele, Lesújt rá - és egyre gyakrabban - a természet dühe. Amikor minden ember korlátok közé, rabságba születik, S a szabadság ízére már nem is emlékezik, A halálodig előre behatárolt pálya: Börtönébe zár, megköt az Élet Rapszódiája. A technikának újabb és újabb csodái születnek, Eltörlik mindazt, ami a múltunk, mi az őseinktől tellett. A művészet eltörpül korunk szennye mellett, Az ember sokasodott, s a boldogságnak fogynia kellett... A rádión az értelmetlen szövegek arzenálja, A dallamtalan zene áradása : ez az Élet Rapszódiája. És ez a nagy, nemes, kulturált ember Továbbra is harcol, még mindig kegyetlen. Hétköznapjainak monoton, szervezett őrülete Elfojtja álmait, eltakarja szeme elől, mi megy körülötte. A tanult ember mérhetetlen vaksága a világra: Tanult fejünket hajtjuk az igába, ahogy tanítja az Élte Rapszódiája. Szívünk hideg, vágyainkat ellopja az idő, S minél többen vagyunk, magányunk egyre nő. Nekünk túl keserű a méz íze, nem elég kerek a kör íve, A szerelmesnek túl kevés egyetlen hű szerető szíve. Az elégedetlenség könnye, a vágyakozás kínja, a lét hiábavalósága Mind-mind nem más, mint az Élet Rapszódiája. A mai világunkban nem létezik megértés, Elkorcsosult, romba dőlt itt minden tiszta érzés. A jó szándék halálra van ítélve, az emberiség örök szenvedésre, Hiszen saját magát adta az ördög kezére, s Bárhogy próbálnál kiáltani, feloldozást lelni átkára, Nem vagy rá képes, mert fogva tart, ajkadról száll az Élet Rapszódiája. Setheus (Nightwish kikötő)

Beki	Előzmény | 2005.11.02. 14:45 - #7

XXIII. szonett Mint tökéletlen színész a színen ki féltében elrontja szerepét, vagy egy vad túlzó, kire féktelen dühe visszacsap, mint szívgyöngeség: kishituségbol én akként feledtem az osi szerelmi szertartásokat s roskadozni látszik erom s szerelmem saját szerelmem túlsúlya alatt. Legyen hát e könyv a szónoklatom, s hangos keblem néma hírnöke, - óh, jobban vágyik rád, szív és jutalom, mint, amely többször s többet kért, a szó.          Tanuld olvasni sok néma jelem;          szemmel is hall az okos szerelem. William Shakespeare

Beki	Előzmény | 2005.11.02. 14:42 - #6

Az örök zsidó Pihenni már. - Nem, nem lehet: Vész és vihar hajt engemet, Alattam a föld nem szilárd, Fejem fölött kétélü bárd... Tovább! tovább! Az út, hová talpam nyomul, Sûlyed, ropog, átvékonyul; Ónsúllyal a kolosszi lég Elzúzna, ha megállanék... Tovább! tovább! Rettent a perc, a létezõ, S teher minden következõ; Új léptem új kigyón tapod: Gyülõlöm a mát s holnapot... Tovább! tovább! Éhes vagyok: ennem iszony; Láng az ital, midõn iszom; Álmam szilaj fölrettenés, Kárpit megõl szivembe kés... Tovább! tovább! S melyet hazud a sivatag, Mind délibáb: tó és patak; Gyümölcs unszol, friss balzsamu: Kivûl arany, belûl hamu... Tovább! tovább! Rohannom kell - s a földi boly Mellettem gyorsan visszafoly: Ködfátyol-kép az emberek: Én egy arcot sem ismerek... Tovább! tovább! Oh, mily tömeg! s én egyedûl, Útam habár közé vegyül: Érzem, mint csónak a habot, Hogy átmenet mind rám csapott... Tovább! tovább! Az üstökös meg’ visszatér, Kiröppent nyíl oda is ér, Az eldobott kõ megpihen: Én céltalan, én szüntelen Tovább! tovább! Pusztán folyam mért nem vagyok, Hogy inna fel aszú homok! Mért nem futó, veszett vihar, Mely ormokon egyszer kihal... Tovább! tovább! Irígylem az ágról szakadt Levelkét: hisz majd fennakad; Irígylem az ördögszekért: Árokba hull: céljához ért... Tovább! tovább! Szegény zsidó... Szegény szivem: Elébb-utóbb majd megpihen. Az irgalom nagy és örök, Megszán s átkom nem mennydörög: Tovább! tovább! Arany János

Beki	Előzmény | 2005.11.02. 14:37 - #5

Reményhez Főldiekkel játszó      Égi tűnemény, Istenségnek látszó      Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának      A boldogtalan, S mint védangyalának,      Bókol úntalan. Síma száddal mit kecsegtetsz?      Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz      Még most is belém? Csak maradj magadnak!      Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak:      Mégis megcsalál. Kertem nárcisokkal      Végig űltetéd; Csörgő patakokkal      Fáim éltetéd; Rám ezer virággal      Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal      Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel,      Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel      Rózsáim felé. Egy híjját esmértem      Örömimnek még: Lilla szívét kértem;      S megadá az ég. Jaj, de friss rózsáim      Elhervadtanak; Forrásim, zőld fáim      Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom      Téli búra vált; Régi jó világom      Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna      Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna      Gyászos énekem. Karja közt a búkat      Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat      Nem irígyleném. Hagyj el, óh Reménység!      Hagyj el engemet; Mert ez a keménység      Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe      Volt erőm elhágy, Fáradt lelkem égbe,      Testem főldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen,      A mező kisűlt, A zengő liget kietlen,      A nap éjre dűlt. Bájoló lágy trillák!      Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák!      Isten véletek! Csokonai Vitéz Mihály...

Beki	Előzmény | 2005.11.02. 14:34 - #4

"Tudod mi a bánat? Ülni egy csendes szobában és sírva várni azt, aki nem jön többet. Elutazni onnan, ahol boldog voltál és otthagyni a szívedet. Örökké szeretni azt, aki nem szeret téged. Könnyeket ragadni, mik szemedben égnek. Kergetni egy álmot s soha el nem érni Csalódott szívvel mindig csak remélni. Megalázva írni könyörgő levelet, S sirdogálni, mert nem jön rá felelet. Szavakat idézni, melyek lelkedre hulltak, Rózsákat őrizni, melyek kifakultak. Hideg búcsúzáskor forró csókot kérni, Mással látni őt és nem visszanézni. Kacagni boldog, hazug lemondással, S otthon leborulni könnyes zokogással. Imádkozni át hosszú éjszakákat, Hogy ő meg ne tudja, mi is az a bánat!" ezt sem tudom, ki írta...

Beki	Előzmény | 2005.11.02. 14:31 - #3

Levél a szerelemről, levél a gyűlöletről,  kiterített botrány az asztalon. Melyőnk a címzett, Te, vagy én? Ha csak átkozni tud, miért  kevélykedik a hűség? Ha csak bosszút kíván, miért  szűköl a fájdalom? Hazug büszkeség, mely liheg a büntetésért,  s nem érzi, mint keríti be magát. Ha képtelen szeretni már, mit ér az okos vád? Hazug  törvény az ösztön ellen Kegyelmes is hazug, ha végül  felejtűn megbocsát. Uszítva gyűlöletbe, taposva bűnhődésbe,  gyilkos betűivel akárhogy átkozna sorsom levele, - kudarcokért is híven,  kiszolgáltatva minden kihívásnak, ég arcomon tovább szerelmek  megváltó szégyene... Fodor András...

Beki	Előzmény | 2005.11.02. 14:29 - #2

Keringő Bűbájosan mosolyogsz, S rám nézel Nevem suttogod, keringőre hívsz fel. A táncparkett üres, csak mi ketten vagyunk. A fények kialszanak, csak gyertyák égnek Oh, szemed tüzében én már rég benn égek. Miért is akartam én veled táncolni? Oh jajj, gondolkozom, mit tettem, A halállal keringőzöm, s megőrjít a tánc Széttép a gyönyör belül, de ide köt egy lánc. Születésem óta hordoztam a terhes keresztet S tudtam, hogy ez egyszer a halálom lesz. Nem érzem a fájdalmat, mit embernek kéne Oh, mily narkotikus állapotba kerültem én veled! Vigyél már magaddal, kérlek, fejezzük be Ez a zene, a sötétség, teljesen kétségbe ejt. A keringő lassul, holtan esek a földre, De végre boldogan, hisz az övé vagyok, örökre! sajnos nem tudom, ki írta, de ettől függetlenül gyönyörű... talán igazzá is válhatna... :P

Beki	Előzmény | 2005.11.02. 14:26 - #1

ide más verseket rakok be, amiket nem én követtem el... ha másnak van szép, azt is szívesen fogadom.

[31-12] [11-1]