FrissítésSúgó

Beki	2005.04.12. 22:10 -
	szóval ezeket én írtam... : $

[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]

Beki	Előzmény | 2009.02.02. 22:25 - #43

Mementó A sűrűsödő némaságban fájdalmas monotonsággal vonaglik meg az ásó nyele. A rideg, jeges földhányás kúszva tornyosul egyre fenyegetőbben a könyörtelen való szilánkos tükre felé... Szikrázó tavaszeste volt. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. Naiv kislányként vágyakoztam egy piciny szőrcsomóra, egy apró doromboló pamacsra, aki éjjelente ösztönös bizalommal és boldogsággal bújik hozzám. Azt mondták, nem szabad ilyet kívánnom, nem kapok cicát. Ő talán pont meghallotta, mit szeretnék. A kertemben láttam őt először. Karcsú volt és kecses, gyönyörű, ragyogóan tiszta zöld írisze rettegéssel - és kíváncsisággal telve, várakozóan nézett rám. Selymes, csíkos bundájának mellrészén hófehér folt mosolygott szelíden. Láttam rajta, hogy éhes, így rövid töprengés és keresgélés után egy nagy szelet húst kerítettem neki. Hihetetlen örömet okozott, hogy egy kicsi lényt ilyen boldogság jár át miattam. Vagyis, inkább a hús miatt, de az abban a pillanatban lényegtelen volt. A koromfekete föld émelyítően friss szaga körbelengi az egész udvart. Az egykor élénk, életteli bokrok, fák és fűszálak most mind keserves kiégettségben nyögdécselik az elmúlás sirámát... Olyan boldog voltam, amikor minket választott! Nem emlékeztem soha annál szebb tavaszra. Lassan barátkozott meg velünk, de mi nem bántuk, minden milliméternyi közeledését kitörő örömmel fogadtuk. Egy csendes, májusi napon megszülte picinyeit. Köztük volt az én kincsem is. Egy kicsi, virgonc, cirmos kislány, akiért úgy áhítoztam. Persze a cicák anyjuk bizalmatlanságát örökölték az emberek felé, de ez akkor nem számított. Ahogy a mama, úgy az apróságok is apránként valamennyire megenyhültek irányunkba. Valamennyire... míg pár hónappal később meg nem legyintette őket a vég. A kietlen, kopár kert... lázas sírkertté vedlette szikrázó szépségét. Az átfagyott talajban kicsiny tündérek, szeretett bundások álmodják időtlen álmukat. Alig akad talpalatnyi hely, amit nem borít a halál jeges érintése... Ő akkor még túlélt, egy csipetnyi cicájával együtt... de az én kincsemet nem kerülte el az a borzalmas pusztulás. Fájdalmamat a két cica további apróságok ontásával igyekezte enyhíteni. Ő megszülte az egyetlen bundást, aki a mindenséget jelentette számomra. Lassanként tucatnyi kiscica árasztotta el a kertet, a lakást; nem volt olyan pont az egész környéken, ahol nem kismacska játszott volna önfeledt vidámsággal. Persze idővel elapadt a cicafolyam, a lányokat ivartalanítottuk. A mindenség anyja, Ő... egész életében anya volt, így a hirtelen rászakadó szabadságoltatásban sokszor felnőtt csemetéit ugyanolyan anyai gondoskodással vette körbe, mint azelőtt az apróságokat. A halálvirágok fekete szirmain megcsillan a kínzó fájdalom megannyi gyémántkönnye. Zihál a csend, s a nyikorgó mélységben egyre inkább szűköl az ásó nyele. Ereje ellankad, s könyörtelen vasakarat sem tudja továbbhaladásra kényszeríteni... A műve... elkészült. Sokszor nevettem azon, hogy milyen szeleburdi és rajongó lett az a cica, aki évekkel ezelőtt olyan félve nézett rám. Dorombolt, már csak ha rámosolyogtam is, és olyan erőszakos szeretetéhség lángolt benne, amit még a legalaposabb dögönyözés sem tudott eloltani. Szeretett és szeretetre vágyott mindig, minden pillanatban, mindenkit és mindenkitől. Pajkos, gyermeki önfeledtséggel hancúrozott puha tappancsait szerteszét dobálva... többször arra gondoltam, most pótolja be elveszett gyermekkorát. Boldogságot okozott számára minden apró kedvesség, és ezerszeres hálával és rajongással csüngött mindegyikünkön... Panaszosan felsír a bánatos szél, s a szürkületi nyomottságban visszhangzik, miként az ásó monoton lemondással teríti be a törékeny, kicsi alakot. Lassan apró, egészen... csinosnak mondható domb íve bontakozik ki a bebarnult idő árnyékában. Tetején faragatlan mészkő trónol rideg, jeges párnaként, mementóként a drága, kedves állatka emlékének... jóéjt, kicsi Cicám.

Beki	Előzmény | 2009.01.12. 18:15 - #42

Kusza káosz Álmos vagyok. Vagy, jobban meggondolva, inkább... csak a lelkem ásít, felköhögve az elunt fásultságot...           Minden olyan kusza és zavaros, a szálak véget nem érő káoszban kapaszkodnak a harsogó összevisszaság zajos ág-bogán... Azt hittem, ez... ez nem történhet meg. Tény, sok mindennel voltam már így az élet során... de ez annyira meseszerű volt. Meseszerű, mégis realisztikus, bár érteni nem értettem. Akkor, és most sem.           Szerettem őt... mélyen, ösztönös önfeledtséggel. Határtalan naivitásom elhitette velem, hogy nem létezhet olyan fagyos, rideg villanás, mely barátságunkból kiránthatna minket. Pedig akkor már... okosabb lehettem volna. Tudnom kellett volna, hogy becéző, drága szavai pont olyan illékonyak, mint az őszi alkony arany ragyogása... mely súlyos, jeges éjszakát borít a szűkölve pislákoló csillagok kihunyó fényére... Az emlékek... megfakultak, és üvöltő közönnyé szikkadtak: ez tagadhatatlan. Már nem jár át az izzó szégyen keserű fájdalma, ha eszembe jut szeretett, kedves arca...           ...miért lökött el magától?... miért tette ezt így?... mit ártottam neki, hogy még évek múltán is kínozzon hiánya... A halk kétely is elcsitult már. Az elszáradt rózsa porladó szirmait messze fújta az elmúlás szele... megszűnt a lüktető vágy a miértek iránt is.           ...mindegy, ugye...! ...mindegy...           Egy hirtelen fuvallat... Épp elegendő volt ahhoz, hogy a feledés fodrozatlan víztükre remegő, hitetlen döbbenetté kábuljon.           A kiüresedett közöny lassan, értelmét vesztve pislogott fel a némaságból. Lassan, egészen lassan, halvány izgatottság csillant a remény mocsaras tócsái felől, de nem mertem egészen elmerülni bennük. A vágy, persze megvolt bennem, hogy lássam és szeressem - újra, amit egykor rég... de nem tudhattam, ez vajon a kaján, csalfa illúzió gúnyos árnyképe ismét, vagy valóban hihetek szelíd, engesztelő szavainak.           Delejes értetlenségem új, zavart miérteket, és sziszegő vágyódást szült. Mind ostobább és lehetetlenebb képsorok téptek ki békés, nyugodt álmaimból, és egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy megtaláljam az összefüggéseket. Minden egyes újabb szava, mely lágy volt, meleg és édes, akár a mételyes méz... újabb és újabb cseppekkel duzzasztotta tovább a bennem visongó, irdatlan káosz tomboló áradatát... S mindeközben nem tudtam nem meghallani a csendes remény pislákoló sóhajait a múló idő megkopott, imádott árnyai felé... mely félszeg, gyermeki akaratossággal süvöltött a tünedező fantomok életrehívásáért. Lehet, hogy reszkető, néma vágyódásom csak egy elmerengő ábránd, de én beletörődő, türelmetlen izgágasággal várom a lehetetlen lehetségessé cseperedését...           ...nem tudom... ...talán egy új tavasz közeledik.

Beki	Előzmény | 2008.12.16. 01:42 - #41

Az Érzés Csak, hogy tudd... Emlékszem. Minden elfoszló sóhajodra... Vagy mégsem? Kilibbentél az ablakon pislákoló tüneményként... Drága tündérfényed kósza villanása még akkor is itt lebegett az artikulálatlan káosz kusza hamvain, mikor már rég unottan ásított a befásult idő.  Amikor először láttalak, türelmetlen, gyermeteg csitri képében szűköltem illúziód őrjítő szenvedélyéért. Mikor végre elért lángoló érintésed, testem kényszerű béklyóba dermedt. Ostoba, bárgyú vihogásom számtalan alkalommal merevített elkerülhetetlenül megalázó pillanatokba, és míg elvörösödve menekültem a tett helyszínéről, te a sarokban somolyogtál lehetetlen helyzetemen. Te tetted ezt velem... de soha nem tudtam rád haragudni. Csak szomjazva, kicserepesedett szájjal suttogtam szent neved minden éjjel... és vágytam rád. S te eljöttél, hogy megmutasd igazi álarcod... Gúnyos, halk nevetéssel hajoltál felém, és megbűvölted minden álmom. Egész valódat belémpasszíroztad... és én üvölteni tudtam volna a boldog fájdalomtól. Egy suhanó villanás a karcos éj sötétjében... Egyedül voltam... egyedül, összezárva sziszegő illúziód lágy érintésével... Nem számított. Akkor, azokban a napokban, hetekben - években! - semmi más nem érdekelt. Érzékeimet átjárta mélybordó, buja, esztelen forróságod... Az ében tincsek kuszán tekeregve vonták körbe azt a tündöklő szépséget, akiért oly értelmetlen, együgyü rajongással itattad át minden porcikámat. Akartam őt, jobban bárminél!... akartalak téged.... de te még most is kinevettél.  S mikor az elutasítás ordító fájdalma lassan elmúlássá csendesedett,  elégedetlen toporzékolással vártam az új, elsöprő, szeszélyes szenvedélyt... hogy végre láthassam teljes valódat. Hogy megízlelhessem pillantásod sötét, mélységes gyönyörét... Lassan, szelíden pihegve fontál körbe; észre sem vettem, mikor váltam ismét a raboddá. Lágy volt, szőke... arany csermely susogott meleg hangokat a zavaros közöny néma víztükrén. Olyan békét árasztott magából, hogy mosolyom őszinte valósággá cseperedett. Igazából soha nem hittem volna, hogy létezik ez a villanás, melyet általában csak egyszerűen - boldogságnak hívnak. Az emésztő gyötrődés távoli képsorrá hamvadt, és én azt képzeltem, soha többé nem múlhat el... Édes ölelésén át az örök tavasz parázna ígéretét suttogtad fülembe sisteregve. Én hittem neked... csak hogy újra kacagva felrázhass csalfa árnyékodból. Végül mételyes zuhanással, harsogó csörömpöléssel tépted ki magad belőlem ezer apró gomolyaggá... Az üvegszilánkok talmi csillanása édes burkot vont az imbolygó Érzés drága emléke köré... A képek törékeny foszlányai halkan a szélbe surrantak. s hiába minden kín és gyötrelem... tántongó hiányodtól perzselve, rajongva sóvárgok utánad... ...te áldott-átkozott Érzés... te drága Szerelem.

Beki	Előzmény | 2008.12.11. 18:10 - #40

Elmúlás Harsány színek, buján kacagó, drága képfoszlányok kavarták fel fásult megszokottságának fodrozatlan víztükrét... Mindez olyan újszerűen és bódító perzseléssel hatott rá, hogy képtelen volt betelni vele. Most, hogy ízelítőt kapott a lét sziporkázó pezsgéséből, türelmetlenül akart egyre többet és többet. A halvány, nevetős tűzvirág szirmain megcsillani látszott a nap susogó árnyjátéka... Futni kezdett. Rohanni, szaladni, szállni; őrült, önfeledt öröme egész lényét elvakította. Nem érzékelt semmit a mellette elsuhanó halál fagyos érintéséből, csak naivan kergette tovább a kába boldogság tündező pillanatképét. Amaz csalfán, üres mosollyal, némán tekintett le rá. De ő egyre csak nevetett: ártatlanul, őszintén. Lábai öntudatlanul, kitartóan meneteltek előre, vonszolva testét a felderengő elmúlás homályába... Kegyetlenül sziszegő, gyilkos rántás tépte ki fájdalmasan felkiáltó érzékeit a ragyogó illúzió vágyott realitásából. A vér fémes ízét és az üvöltve tomboló, tántongó káoszt tudata már nem fogta fel. Ajkán szelíd mosoly játszott szikrázóan lágy, tarka szárnyakat... ...és általérzi tűnő életét, míg zúgva kattog a forró kerék, cikázva lobban sok-sok ferde kép... Szemhéja békés némasággal hanyatlott zölden ragyogó íriszére. Csendes álomba zuhanva, engedelmes beletörődéssel pislogott a remény halványan parázsló szikráira. A szívében táncoló, lassuló lüktetés megadóan lehajtotta fejét, majd egymásba néztek a semmi időtlen tükrén át... ...a halál távolba mennydörög, egy percre megfogom, ami örök... ...meleg tekintetek, forró ölelések, kedves, megértő, baráti szavak... Az emlékek finoman hömpölygő áradata átjárta minden porcikáját egy végső, ellobanó pillanatig... S míg ösztöne szűkölve sikoltott béklyójának lerázásért, őt lassan bevonta bársonyleplével a hamvadó alkony örök lemondása... Elfoszló árnyéka még utoljára megremegett a véráztatta beton kongó ridegségben, majd halk megnyugvással elbúcsúztatta a végtelent, a távol életet... ... mely mára csak egy messze mese lett.

Beki	Előzmény | 2008.11.21. 15:08 - #39

Alkony A nap fogyóban van. Mostanában a szürkület színtelen kopársága gyorsan éjfeketébe fordul. A fény sietve illan el a rideg, könyörtelen sötétség elől. S megszűnik lüktetni a szívekben is; hiszen mi tartaná itt? Látszat nem marasztalhatja. Még egy halk sziszegés. Egy utolsó villanat. Szikrázó képzet. Az illúzió halvány utóragyogása. Egy ölelés. Fojtó, szoros, szenvedélyes. A vágy túláradóan hömpölyög, ki akar törni medréből. Már-már áttépné gátjait, remegve üvöltene őrült magánya fölött érzett diadalmán... A napkorong lebukik a horizont alá. A szelíden pislákoló tündérfény ellobban egy száraz, porladó rózsaszirom hamvain. A Sötétség gúnyosan felkacag. Negédes mosollyal, lágyan takarja be súlyos leplével az itt ragadt lelkeket. '...és most már jó lesz?...' ... de nincs többé válasz.

Beki	Előzmény | 2008.11.21. 15:07 - #38

Jéggé olvadva A vörös félhomályban a nap lebukott a horizont mögött, véres aranyhidat festve a jeges, téli égboltra. A kopár, kietlen vidéken hideg fuvallat söpört végig, lerázva néhány pihét a hófödte ágakról. Azok meglepve, halk sikkantással feküdtek a szél hátára, majd csendes kacagással, egymásba fonódva földet értek. Tűnődve pislogtak körbe megannyi társukra, de érkezésük nem okozott felbolydulást. A csillogó kristályok mind egyetlen irányba néztek. Nem messze tőlük, a fagyott föld rideg ölelésében egy apró, elárvult, vérvörös apróság reszketett. Az ősz utolsó, dacos hírnökének apró arcát parázsló könnycsíkok szántották végig. Könnyezett... az elmúlásért... egy szebb jövőért, ami már nem lehet az övé... A kicsiny kristályok áhítattal körbeállták, majd lassan, finoman, kedveskedve megérintették a vérvörös platángyermeket. Az apróság érzékei fájdalmasan megvonaglottak, a pihék ijedten visszakoztak. Csak jót akartak... Melegség a fagy gyermekeitől.... A hideg átjárta minden vonását. Megborzongott, de szeme néma hálát kiáltott. Sejtjei tompán, lüktetve remegtek. A fizikai fájdalom semmi volt ahhoz a kétséghez képest, ami egész belsőjét jeges lavinaként égette. A Kérdés, mely utolsó perceiben is könyörtelenül követelte a Választ: vajon volt választási lehetősége? Mi lett volna, ha... Tudta, hogy körülményeit tekintve ezen tépelődni teljesen értelmetlen, de mégsem tudott elszakadni a kínzó kételytől. Egyszer... aznap, mikor önfejűen elhagyta otthonát, és egy lágy fuvallatra hasalva végleg elszakadt anyja biztonságot adó öleléséből... Aznap társra lelhetett volna. A légből egy drága tünemény arca villant fel, amint kezét nyújtja felé... finom ujjaival lágyan zárta őt körbe, majd hirtelen egy zafír pillantással találta magát szembe. Ránevetett. A zafír visszanevetett. De keserűen. Fájón. Közönnyel... Ettől megriadt. Az ő apró életében ismeretlenek voltak ezek az érzések, és nem is akarta ismerni őket... menekülni akart. A zafír tudta. Megtelt megértéssel és... szelíd irigységgel. A kicsiny, vérvörös levélkének visszaadta a lebegés önfeledt érzését. Így hullott le ő is a keserű valóba... Mert az Érzések elérték őt, megperzselték minden porcikáját, szívébe égették könyörtelen létüket... Társai még nevettek, de ők nem tudták azt, amit ő már igen. Lassan mind eltűntek mellőle, de őt ott tartotta a Kérdés. Mi lett volna, ha mellette marad? Talán tovább lángolt volna... és a zafír ragyogását is visszahozhatta volna... De ő... Ő gyáva volt. Ő elfutott, elszállt... ...a semmi irdatlan homályába... Nem akarta ezt. Tudni akarta a Választ. Álmodni akart... Szállni, nevetni, szeretni! Azt akarta, hogy elűzhesse a zafír izzásból az Érzéseket, hogy visszaadhassa ő is számára az önfeledt lebegés érzését... Elszántan fúrta lángoló tekintetét a hópihék szelíden csodálkozó pillantásába. Tudta, mit akar, tudta, mi a Válasz!... A havas tájon rideg szél süvített át. A hópihék szomorúan néztek a hirtelen kettétört vérvörös apróságra. Alattuk az opálos némaságba dermedt avar élettelenül várt a hamvadásra. Csak egy röpke villanás volt az egész. S a csend rezzenéstelenül bámult tovább az elmúló idő sötét bársonytakarójára... 'A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.'

Beki	Előzmény | 2008.10.28. 15:08 - #37

Sóhaj ...a halott fiú árnya fehéren ölel körbe... Nézz most rám. Nézz rám, kérlek! nem merem kimondani. nem merem érezni, és mégis... üres kongás visszhangzik bennem. Mit kéne még tennem? Mit kéne tennem, hogy ismét őrült, mély, szenvedélyes tűz emésszen fel... Szeretek és szeretnek, nevetek és nevetnek... Lehajtom a fejem. Még mindig, itt rezeg a levegőben, hozzámsimul, körbefon... megragadom, nem engedem el. Nem engedhetem el. Nem bírom megtenni... vágyom rá, mindennél jobban. Talán ezt nevezik mások életösztönnek. Lángolni és égni akarok, elporladni a szenvedély sötét oltárán... Néha azt képzelem, hogy most... most már jó. Minden. Vagy legalábbis... hozzávetőlegesen minden. Olyan kevés a szabad pillanatom... mégis, ijesztően sok. Az édes zongora felcsendül, és én rémülten nézek a való tükrébe... és látnom kell a kietlen, tompa kék íriszt. Semmi szépség, semmi perzselő erő... Kihúnyt, és hiába keresem a csillogást... Mozdulnom kell; a mozdulatlanság felemészt. Rávilágít a valódi érzésekre. A gondolatok hiányára. Az élet hiányára. Azt akarom hinni, hogy élek; s addig űzni ezt a színjátékot, míg valóvá nem válhat. A remény nem lehet illúzió... S ha mégis az, magamhoz kell ölelnem csalóka árnyképét... talán majd... ..a gyermek engem is megáld, s a tűz majd egyszer... újraéled.

Beki	Előzmény | 2008.10.28. 15:07 - #36

Szilvák Urai A meleg nyári délután csendjét hirtelen ütemes hegedűszó rázta fel. A lapulevél meglepetten pislogott  az alatta megbúvó Tücsökre... és a pár pillanattal ezelőtt idesettenkedett Csigára. Tücsök rémülten rezzent össze a fülébe hasító zeneszótól, amiről egészen biztosan tudta, hogy nem ő idézte elő. - Csiga! - kiáltott ijedten rá az alkalmi hegedűsre, miközben megpróbálta kirántani hegedűjét Csiga csápja közül. Csiga mogorván elengedte. - Nem értem, mi a bajod - morogta durcásan. - Nem érteed? - hápogott felháborodottan Tücsök. - Ez az én hegedűm! Különben is, aludtam! Csiga még mindig dacosan meredt rá. - És? Sose adod kölcsön! Nekem meg nem telik rá, még a házamat is fel kell újítanom... irigy vagy! - vetette oda sértődötten. Tücsök az elképedéstől pár másodpercig meg sem tudott szólalni. - Miért, te talán megengeded, hogy lepihenjek a házadban? Amíg te hideg időben bekucorodsz a házadba, addig én itt fagyoskodhatok egy útszéli, szakadt lapulevél alatt! - Hé! - szólt közbe sértődötten az eddig békés szemlélődő szerepét betöltő lapulevél, de a két vitázó nem figyelt rá. - Sajnálom, nem tehetek róla - fordult Csiga Tücsökhöz közömbös hangon. - Nem férsz el. Nem rajtam múlik. - Nem rajtad? - fakadt ki Tücsök mérgesen. - Teljesen kényelmesen elférnénk ketten, ha azt a... fura izét, Habverőt, vagy hogy nevezed, kidobnád! Csiga összeráncolta a csápjait. - A Habverő marad. Szükségem van rá - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - Igen, és mégis mire? - kérdezte fintorogva Tücsök. - Még csak zenélni sem lehet rajta! Csiga fontoskodva kihúzta magát. - Tudományos felfedezést tettem. - Mégpedig? - nézett rá Tücsök bizalmatlanul. - Ez fogja beindítani a... - ...a mit? Csiga suttogásra halkította a hangját, és közelebb hajolt a Tücsökhöz. - Az Űrhajót. Tücsök pár pillanatig szótlanul meredt rá, majd megismételte az előző kérdését. - A mit? Csiga türelmetlenül legyintett. - Jaj, hát milyen buta kérdés ez! Az Űrhajót, amivel eljuthatunk magasabb... távlatokba! Igen, pontosan így van. Gyere, odaviszlek. - Ez a zagyvaságot meg honnét a csudából vetted? - fintorgott újból Tücsök, miközben elindultak. - Hallottam. Az óriások beszélték. De én... - Csiga gyorsan körbekémlelt, hogy megbizonyosodjon róla, más nem hallja őket. - De én megtaláltam. - A mit? - ismételte értetlenül Tücsök. - Hogyhogy mit! Az Űrhajót! Nem messze van innét. - Még mindig nem tudom, mi ez az izé - szólt Tücsök bizonytalanul. Csiga fölényesen vigyorgott. - Rendben, akkor lefordítom a te színtedre ( - Tücsök ingerülten fújt egyet. - ). Ez kérlek szépen... egy szilvaszerző! Csak beindítjuk, és az összes magasan lévő szilva a miénk! - Biztos vagy te ebben? - nézett bizonytalanul barátjára Tücsök. - Természetesen - bólintott magabiztosan Csiga. - És ha tudni akarod, drága irigy barátom - fintorodott el egy pillanatra ismét, - ezért kerestelek fel téged. Pontosabban a hegedűdet. - Őőő... miért? - Még mindig nem egyértelmű? Szükségem van rá! Vagyis... - motyogott Csiga -, ez esetben, hogy nem adod oda, rád. - De még mindig nem tudom, miért - morgott Tücsök a kefebajsza alatt. - Kísérleteim bebizonyították - húzta ki magát fontoskodva Csiga -, hogy az Űrhajó elindításához egy Habverő és egy... Hegedű kell. Szavait megerősítve Tücsökre kacsintott, aki ezt a produkciót vegyes érzelmekkel fogadta. Kissé távolabb lépett Csigától. - Képzelem, milyen kísérleteket végeztél... - dünnyögte magában Tücsök, de Csiga nem foglalkozott vele. Előre mutatott. - Ott, nézd! - kiáltott fel lelkesen. Az előttük elterülő fűcsomó közepén egy hatalmas (legalább öt Csigányi!) nagyságú bádogdoboz állt, pont feléjük nyíló ajtóval. Tücsök ugyan hangosan morogva megjegyezte, hogy elég elhagyatottnak tűnik, magában el kellett ismernie: tényleg nagyszerű felfedezést tettek. (Immár magát is az expedició tagjának nevezte; sőt, igazából úgy gondolta, hogy Csiga csak egy apró mellékszereplője a történetnek. Ez persze nem így volt, de Tücsök önérzetének jót tett.) Csiga büszkén nézett fel szerzeményére; pár pillanatig a meghatottságtól könnybe lábadó szemmel pislogott, majd halkan sóhajtva összeszedte magát, és Tücsök felé fordult. - Itt az idő - jelentette ki ünnepélyes hangon. - Mi leszünk... a Szilvák Urai! - Hurrá! - kiáltott Tücsök átszellemülve, bár belül nem volt benne egész biztos, hogy ő Szilva Úr akarna lenni. De ez abban a pillanatban nem számított. Csiga komolyan nézett rá. - Nos, uram, kérem, kezdje meg a hegedülést az Űrhajó belsejében - adta ki az utasítást, miközben előhúzta a Habverőt. - És te mit fogsz csinálni? - kérdezte izgatottan Tücsök. Csiga vetett rá egy lesajnáló pillantást, amolyan  'még ezt sem tudja' tipusút. - Energiát adok az Űrhajónak. - Egy Habverővel? - kérdezte csodálkozva Tücsök. - Miért, mit gondoltál? - morogta Csiga türelmetlenül, majd választ se várva a bádogdobozba lépett, és intett Tücsöknek, hogy kövesse. Tücsök a dobozban azonnali hegedülésbe kezdett, míg Csiga az Űrhajó átmérőjét pont lefedő habverőt befeszegette maguk mellé. Amint ezzel kész volt, megtörölte izzadt csápjait, majd lehúnyta szemét, és áhítattal várta a történelmi pillanatot. Tücsök gyanakodva nézett rá. - És most? Most mi lesz? - Ne hagyd abba! - kiáltott rá Csiga mérgesen. - Akkor nem fog sikerülni! Tücsök vállat vont, és folytatta a hegedülést. És akkor egyszerre csak... megtörtént a Csoda: az Űrhajó megingott, és Tücsök Csiga csápjában volt kénytelen megkapaszkodni, mikor elvesztette egyensúlyát; de ez akkor nem számított, mert Csiga örömében önfeledten megölelte (így senkinek sem esett baja, mivel lefoglalták egymást). És mikor az Űrhajó megállt, még zöttyent egyet utoljára, Csiga és Tücsök óvatosan kipislogott az Űrhajó ajtaján... de az Űrhajó rándult még egyet, az asztronauták meg - mivel nem voltak bekötve - annak rendje és módja szerint... nos, kirepültek a vakvilágba. Csiga és Tücsök mintaszerű sikolyt mutatott be - Csiga azonnal behúzódott a házába - majd rövid zuhanás után puhára toccsanva landoltak. Pár másodpercig csak Tücsök ijedt zihálását lehetett hallani. Csiga még mindig a házában reszketett, úgy, hogy annak falai is beleremegtek; majd lassan előmerészkedett, és összenézett a még mindig sápadt Tücsökkel. - Azt hiszem... valami baj történt - szólt rekedten Csiga. Tücsök óvatosan felnézett arra, amerről leestek ide. - Nézd! - kiáltott hirtelen, és Csiga háta mögé mutatott a magasba. Csiga megfordult. Még épp látta, hogy az egyik óriás, kezében az Űrhajóval, hatlamas léptekkel távozik. Csigának csüggedten lekonyultak a csápjai. Tücsök megértően megveregette a házát, majd körbenézett, hova is estek... - Ó! - kiáltott fel meglepetten, majd rámosolygott Csigára. - Nézd csak, igazad volt! Csiga csodálkozva pislogott párat: alóluk édes, finom, puha szilva nevetett fel. Csiga diadalmasan elvigyorodott, és büszkén felkiáltott. - Csiga és Tücsök, a Szilvák Urai! és boldogan elkezdték felfalni a szilvástál összes lakóját.

Beki	Előzmény | 2008.10.28. 15:03 - #35

Idegen            Egy borongós őszi napon a két lány egymásra pillantott, majd közönyösen elnéztek a másik irányba.           Egy újabb társ. És? Mit számít? Igen, persze, egymás nevét tudták. De ennek nem volt semmi jelentősége. Bőven elég volt számukra, amit a másikból nap mint nap láttak.           Egy szemüveges, barna hajú, barna szemű lány. A Négyesfogat egyik tagja - régi diák - barátokban nem szenved hiányt.            Egy esetlen, idejemúlt, kopott ruhákat viselő lány. Új gyerek. Talán egy csodabogár. Vagy valami idióta. Lényegtelen. Mindegyiken lehet nevetni.           Mert ez a lány furcsa volt, az tény. De a másik igazából nem foglalkozott vele. Olykor nevetett rajta, az igaz, de soha nem szállt be azokba a gonosz játékokba, mellyel más társai próbálták megtörni ezt a különös, szerencsétlen lányt.            Számára csak egy idegen volt. Egy, a többi arctalan társ közül, akik ugyanígy nem számítottak. Aztán egy nap megdöbbentő hír érkezett - a furcsa lány testvére meghalt. Amikor először találkoztak, annak kék írisze különös fényben lobogott. Ő nyilván odament hozzá a többiekkel együtt, és megszeppenten, szánakozva elmotyogott egy 'sajnálom'-ot. Valóban sajnálta; elképzelni sem tudta, mit élhet át most ezt a szerencsétlen lány. Az kifürkészhetetlen arccal bólintott, majd igyekezett elvonulni tőlük. Persze egyikük sem sejthette, hogy a szánalom elől menekül.           Ettől a naptól kezdve szánnivaló idegenné vált. Az idő múlásával nem sok minden, de azért változott; feltűnt egy-egy üres mosoly, s a félelem a rettegett spanyol óráktól.            Egyik nap azonban az idegen, furcsa, spanyolos társ helyett egy spániel jött vele és barátnőivel szembe. Füle megrángatása után persze kiderült, hogy a lány az... aki 'spániel' megszólítását nevetve fogadta. A kék és a barna írisz egy pillanatra mosolyogva egymásba fonódott. Lassanként társ lett az idegenből - bajtárs, sorstárs, akivel hősiesen küzdöttek meg a spanyol órák rémével, majd egy májusi napon hirtelen azt tűnt fel a másiknak, hogy minden átmenet nélkül szíve legféltettebb titkait osztja meg a bajtárssal; azokat a pillanatait írja le könnyű szívvel, amit még a legjobb barátnőjének sem volt képes elmesélni... s a bajtárs megértette, nem nevetett szégyellt gondolatain... ....s mire feleszmélt, ott állt előtte a lány, aki pár pillanattal azelőtt még csak egy különös idegen volt... de attól kezdve ő lett... ...a legjobb barátnője. és a furcsa idegen boldog lett.

Beki	Előzmény | 2008.10.28. 14:59 - #34

Annyira mégse rossz... A különös tünemény sápadtan pislogott rám nagy, csillogó, tágra nyílt kék szemeivel. Mélyszőke, már-már barnás tincsei tekintetébe hullottak; vékony ajka halk csodálkozásra nyílt. Vonásai fájdalmas, édesen lüktető érzéseket villantottak felém... Nem lehetett nálam sokkal fiatalabb... de mégis, mintha hosszú évek múltak volna el azóta, hogy utoljára a szemébe nézhettem egy hideg tükör derengő árnyaként. A szeme... azok a naiv pillantások, s ahogy felizzott mögötte a perzselő vágy... és bár tudta, hogy nincs miben hinnie, ő mégis rendületlenül hitt... Most csodálkozva körbejárt; káprázatnak vélt talán...; persze nem hibáztathatom érte. Megállt előttem, és picit oldalra billentve fejét halkan megszólított. - Látsz? - Látlak. - Bólintottam, de üres pillantásomat egy percre se vettem le kíváncsi tekintetéről. - Mit látsz? - szegezte nekem tűnődő kérdését csendesen. Halványan elmosolyodtam. - Egy ragyogó árnyat. - Boldogtalan vagyok - mondta egyszerre. Mosolyom keserűvé vált. - Tudom. - De fáj!... - fakadt ki hirtelen. Lázasan izzó szemei kétségbeesésében hatalmasra tágultak. Eszelősen reményteli volt a pillantása - úgy nézett rám, mint haldokló az utolsó, kettétört szalmaszálra. Lehajtottam a fejem. - Tudom. - Egyszer majd nem fog?... - kérdezte néma kíváncsisággal. Felnéztem rá. Pillantásunk most teljesen ugyanolyan vált - a tündöklő ragyogás kihunyt belőle. Nem hisz benne... - Talán - feleltem remegve. Talán... hiszen még én sem tudom. Ívelt ajka szelíd, fájdalmas mosolyba húzódott. Legalább én nem hazudok neki. - Azt mondta nekem... - kezdte hirtelen, majd elakadt. Egy pillanatra ismét megcsillant szemében az Érzés. Nyelt egyet, és folytatta. - Azt mondta nekem, hogy a barátja vagyok - suttogta elhaló hangon. - Emlékszem - feleltem csendesen. Megértő pillantásom szelíden megölelte magába roskadt alakját. Ó, hogyne emlékeznék! Élesen és tisztán, minden rezdülésére... és már akkor is tudtam, hogy... - Hazudott, ugye? -  Kihúzta magát, és lemondóan kereste bennem a választ. - Soha nem lesz az enyém. Egyetlen sóhaja sem, ugye? Kerek szemei tárgyilagosan néztek rám, miközben egy pillanatra sem remegett meg. De a felszín alatt... én láttam, amit más nem láthatott meg soha. Kék írisze fájdalmasan fellángolt, de ő nem gyengült el a testét mételyként elöntő keserűségtől és reménytelenségtől. Tompán meredtem rá. - Pontosan - feleltem üresen csengő hangon. Láttam, amint aprót sóhajtva behunyja a szemét. - Minden mozdulatával csak kínoz - motyogta csukott szemmel. - De én mégis szeretem. - Tudom. - Fájdalmasan mosolyogtam rá. Felpillantott rám. - Miért? Szomorúan megráztam a fejem. - De nem is baj - szóltam néma mosollyal. Érdeklődve nézett rám. - De én szeretném tudni... szeretném, ha vége lenne! - nyafogta nyűgösen. Felnevettem. - Nem szeretnéd. - De hát fáj! - pislogott rám értetlenül. - Pont ezért - bólintottam fáradtan mosolyogva. - Örülj, míg fáj. - De annál nem lehet rosszabb, mint ami most tombol bennem! - kiáltotta fájdalmasan. Szárazon megmosolyogtam naivságát. - De igen - feleltem gúnyosan nézve egykori önmagam. Ő zavartan meredt rám. - Mitől lesz rosszabb? - suttogta sápadtan. - Attól, hogy elmúlik - susogtam felé szelíden. Elmélyültem még egyszer kék íriszének ragyogásában, lágyan végigsimítottam elkínzott vonásain, majd vetettem rá egy utolsó, keserű pillantást, és belemerültem a tünedező valóba, otthagyva őt, várva a keserű közönyre... és soha többé nem láttam őt. *Rossz volt, de annyira mégse rossz, mint az, mikor egyszer csak elmúlt... Az idő rajtunk is tovább lapoz, ha a mesénkre épp ráun...*

Beki	Előzmény | 2008.04.10. 23:54 - #33

Halott emlék   My love letter - to nobody... Halott Kedves, a tinta megfakult. Szavaim üresen enyésznek a semmi parttalan homályába. Emlék voltál. Édes, drága. Hiába...            Elkoptak a vágyódó sóhajok, s Te színtelen, rideg közönnyé váltál. Ostoba, öntelt pillantásod kisemmizett. Mindkettőnket.            Engem emléked szépségétől fosztottál meg...                    Magadat... A létezéstől.                Üres, bárgyú árnykép... ...illúziód ezüst tintafolyama elapadt. Ég Veled... Talán valaki életre kelt még.

Beki	Előzmény | 2007.12.08. 14:37 - #32

Játék Ülök a színházban. Már nem is tudom, hányadjára, de nem számít. Elbűvölve szippantom önömbe a varázslatos hangokat, miközben megbabonáz a terem szépsége. Ó igen. Az Operettszínház nagyterme... ezerféle ciráda kúszik minden irányba... mégsincs túldíszítve. Méltóságteljesen öleli magába közönségét és színpadát egyaránt. A színpad... a legszebb pontja az egész teremnek. Halvány, nyugodt mosollyal tekintek rá. Éppen a Halál áll színpadon. Lelkem őt figyelve csendesen, izgatottan megborzong. Hiába tudom, hogy csak egy színész áll előttem - alakítása olyan mély, hogy egy pillanatig azt képzelem, felállok és karomat nyújtom felé. Tekintete csábító; kellemes, tenor hangja bódító... elhiteti velem, hogy ezt akarom. Őt. Úgy érzem, nem is Elisabeth ajkára lehel csókot, hanem az enyémre... Megrázom magam. A csoda nem múlt el, de a szín más. Édes mese. Vörös üstökű gyertyatartó komédiázik egy kedves, kicsit rigorózus faliórával. Szájam széles vigyorba húzódik; önfeledt nevetésbe kezdek. A hangok!... a lángőr meleg baritonja körülfon, és egy villanásnyi ideig úgy érzem, az élet csupa móka és kacagás... a Halál bosszúsan áll a sarokban. Most nem kapta meg a szerepét. Változik a kép. Szerelmes ifjú öleli keblére a szerelmes leányt. Édes dallamok lebegnek körülöttem, a levegő mégis rezeg az elfojtott feszültségtől. Értetlenül nézek körbe, de akkor meglátom okát. A Halál jeges érintése végigsimít a szerelmeseken, kik egymásba fonódva pihennek meg. Körülöttük mindenki zokog... a Halál csendesen somolyog. Pillantását keresem, de nem tekinthetek rá. Zavaradottan nézem a poros padlózatot - az előbb még láttam!... már csak egy káprázat. Újabb villanás. A levegő megtelik élettel - szikráznak a díszletek. Vagy az valóság?... Ismert dallamok csengnek fülembe, és közben elnéző mosollyal figyelem a zsenit, aki megalkotta őket. Szeme pajkosan tündököl, és nem bír nem gyereknek lenni. Egy pillanatra megcsillan alkotásán a tinta. Nem, nem tinta. Gyermekvér. Egy zseniális gyermek vére. A zseni szeme kiüresedik, reményveszetten pillant a gyermekre. Késő. Ajkán a Halál íze... Megremegek. Elvérzik. Torkomat szomorúság fojtogatja. A Halál lágy, szinte meleg pillantást lövell felém. Elfordulok. Új szín. Reszketve pillantok körbe. A színház egyetlen, kétségbeesett lüktetés. Velem szemben Rudolf áll, tekintete megtört és szenvedő. Csak néz engem, és várja a választ. Tőlem?... mi a jó, mi a rossz... de nem tudok felelni neki. Áhítatosan hallgatom fájdalmasan szép dalát... minden porcikámat átjárja hangjának édes tenorja... hiába. Hirtelen ismét feltűnik a színen a Halál; gúnyosan mosolyogva áll a halott herceg teste fölött. Álruha takarja, mintha egy bohózatból lépett volna elő. Az éj leplével lágyan betakarja a holtakat, majd tekintetét az én pillantásomba fúrja. És mosolyog rajtam. Mosolyog, mert ostobán vágyom, hogy engem is elringasson. Pedig ez csak mese. Fájó, keserű, vidám, boldog?... akkoris csak mese. Halkan elmosolyodva nézem a súlyos bársonyfüggönyt, mely legördülve eltakarja előlem őt. Színház az egész világ... És én játszom tovább a szerepem.

Beki	Előzmény | 2007.12.08. 14:35 - #31

Aurora A sápadt, ezüstös derengés csendesen halványodott, de még ábrándozva várt, nem illant el a homályba... tágranyílt szemekkel, áhítva csodálta az éppen felragyogó tüneményt, mely úgy hasította ketté az ég csendjét, mint tüzes nyílvessző... pillanatokon belül elérte őt is, lángoló érintése felperzselte... beleborzongva a gyönyör feneketlen kútjába kéjesen felsikoltott, majd vágytól részegülten bámult az égi csodára... az lágyan végigsimított tűzben égő arcán, parázsló tekintettel magához ölelte kedvesét, aki földöntúli boldogsággal zuhant bele a tündérfénybe: az ezüstös tündöklés sziszegő, csendes mosollyal szertefoszlott, átadva helyét kedvesének, hogy ragyogó aranyszínnel vonja be a tünedező valót... A kicsiny holdfény vágyakozva fészkelte be magát kedves álmába, várva a következő hajnalt, hogy szerelme, a nap vakító ragyogása ismét ránevethessen...

Beki	Előzmény | 2007.12.08. 14:35 - #30

Éji kérdés A hold magasan trónolt az éjszaka horizontján. A szél álmosan szökkelt a kopasz fák ágai között; sziszegve-búgva ölelte át a bársonyleplű éj minden rezdülését. A kedves, meleg kis házikó lakói nyugodt álomba merülve pihegtek. A kicsiny szőrszál izgatottan mocorgott egyet, majd gondolataiba merülve töprengőn bámult bele a simogató sötétségbe. Nemsokára megint minden előről kezdődik... nem tehet róla, de nagyon unja. És legfőképp bosszantja. Ő napról napra igyekszik kiteljesedni, de soha nem érheti el célját. De nem adja fel. Eddig sem tette - most sem fogja! Persze igaz, a mostani lágy mélység nagyon csábító. Szereti a meleget, ösztönzőleg hat rá. Arról meg aztán pláne nem tehet, hogy nem bír nyugton maradni - természeténél fogva mindig hajtja a kíváncsiság - nőni, látni, érezni a külvilágot!... Türelmetlenül pislogott körbe az éjfekete vakságban. Erejét megfeszítve nyújtózkodni kezdett a felszín felé; időnként megpihent egy szusszanásnyi pillanatra, de a vágy nem hagyta megtorpanni. Mikor elérte a felszín előtti utolsó apró pontot, megborzongott az izgalomtól. Már kilátott, habár még nem nagyon, de a kinti éj sötétje annyira más volt, mint amit eddig tapasztalt. Ez harsogó volt, tele szenvedélyes lángolással; hívogató pillantásával csábította, hogy ismét előre törjön. Ő persze egy pillanatig sem habozott - újult erővel tülekedett, kaparta magát felfelé. És akkor... ...igen, megcsinálta. Kijutott. Eszelős boldogsággal szívta magába a bódító szabadság érzését; az örömtől részegen körbepillantott, és szinte azonnal elvigyordott. Társai százszámra kacsintottak rá vissza, és cinkos pillantásukkal köszöntötték őt a derűsen lengedezők klubjában. Vígan kacagva pásztázta tekintetével a világát. Oldalra pillantva látta, hogy valami hatalmas monstrum (egy orr, de ezt egy szőrszálnak honnét kéne tudnia?) árnyékában húzodik meg az ő birtoka. Alaposan végigjáratta rajta pillantását, majd komótosan megállapította, hogyha nem is a legszebb látvány, de azért elviselhető... és esetleg megszokható. A monstrumból bizonyos időközönként forró légáramlat árasztotta el őt és érzékeit. Hm, ez nem is olyan rossz... állapította meg tűnődve, majd folytatta környezetének tanulmányozását. Hunyorogva felpillantott a magasba - már nem a kedvesen mosolygó sötétség tekintett le rá - harsogó fényesség vakította el. Egy pár pillanatig értetlenül, zavartan bámult a fényforrás felé, de az derűsen, melegen nevetett rá. Lassan, félősen pislogott egy párat, majd megelégedve helyzetével, kényelmes nyugalomba ringatta volna magát... ...de ekkor mintha az egész világ megremegett volna, és nemsokára azon kapta magát, hogy a szeme elé táruló kép megváltozik - sőt, mozog! Kíváncsian szemlélődött, kicsit bele is szédülve az újdonság határtalan áradtába... majd nem sokkal később arra eszmélt, hogy saját magával néz farkasszemet, de nem értette, miként mutathatja az előtte lévő kép őt... ...aztán ellepte őt valami nyálkás, idegesítően selymes hab, és onnét kezdve nem érzékelt mást, mint az érzékeibe csapó elementáris feszültséget. Valami történni fog!... ...és mire idáig eljutott, ismét a jótékony, jól ismert sötétségben találta magát, ahol várhat a kiteljesédésre ismét, reménykedve, de mégis reménytelenül... Bosszúsan felmorogott, majd ideges álomba merült, miközben egy különös kérdés motoszkált a fejében... *...miért nő a szőr, ha levágják?... ...s miért vágják le, ha újranő?...*

Beki	Előzmény | 2007.11.14. 19:30 - #29

Csend Csend. Mosoly. Igazából senki nem gondolta volna, még ő maga sem. Igyekezett elfelejteni mindent, hogy egy odaadó, ostobán, kótyagosan vigyorgó alakot formáljon kétségbeesett, rettegő önmagából. El akarta játszani a boldogságot, de úgy, hogy önmaga is higgyen benne.  Fogalma sem volt, mire vállalkozott. De nem érdekelte. Hiszen ezt kellett tennie. Nem volt másik lehetősége. Esténként, mikor az elviselhetetlen, idegőrlő keserűség és reménytelenség rátört, átölelte magát, és eszelősen ringatta remegő testét, elfúló hangon bizonygatva magának, hogy ezek csak rémképek, és igenis szeretet veszi körül... Lassan, egészen lassan, de végül mindig lenyugodott. De ez a nyugalom a benyugtatózott, ópiummal tömjénezett emberek nyugalma volt. Szűkőlt az őszinteség hiányától. Még ekkor is. Pedig ő igazán igyekezett. És pontosan tudta mindegyik pillanatban, hogy hazudni készül önmagának, és azt is tudta, hogy az az egyetlen esélye, ha mindezt elhiszi. Túl kell élnie ezt az egészet. Valahogy. De nem volt mindegy, hogy hogyan. Már nem. Tudta, mit akar. Nagyon pontosan és világosan tudta. Elszánt volt és... nagyon erős akart lenni. És az is volt. Csakhogy ő gyűlölte, hogy erős. Mert hát igen, pontosan tudta, milyen ereje van. És azt is tudta, hogy ezzel az erejével bármire képes. Ő mégis gyűlölte. Időnként álmodott. De már csak nagyon ritkán. Ha mégis, azt álmodta, hogy szeretik, és neki nem kell rettegnie. Nem fél semmitől. És sírhat, amikor kedve tartja, és ha fáj, akkor szabad fájnia. És megvigasztalják, és átölelik, és hazug módon azt suttogják a fülébe, hogy nem lesz semmi baj. És ő elhiheti, és könnyű szívvel merülhet álomba, mert segítenek neki, és tényleg nem lesz semmi baj... Ilyenkor mindig tombolni akart. Úgy érezte, a hazugságok és a gyűlölete fojtogatják, és eszelős viharként örvénylenek benne, és ő nem bírja tovább, meg fog fulladni!... ...és ekkor megint csend lett. A vége mindig csend és mosoly. Elakadó lélegzettel kap levegő után, és gyűlölt tudatossággal nyugtatja le önmagát. A gyűlölet szétárad az ereiben, és kábító szerként ernyednek el tagjai. Már nem reszket, kótyagosan mosolyog, és hisz a mosolyában. Közben érzi, hogy ez az egész csak egy színjáték. Tombolna ismét - milyen élet az, ahol már maga előtt is meg kell játszania magát?... de megrázza magát, és tudja, hogy mit kell tennie. Más úgysem fog segíteni. Időnként egy-egy keserű rémkép bevillan elég, de ő azonnal lecsap rá, és kegyetlenül, azonnal kitépi a mételyes tüskét. Nem félhet. Ő nem! Véget nem érő, őrült, kilátástalan harc ez. De nem adhatja fel. Ó, hogy gyűlöli! Zsibbadt kábultságban lebeg, és kiüresedve mered a semmibe. Mégis. Halad előre, kigyomlálva az eszelős gondolatokat. Csend. Ó, hogy mennyire gyűlöli! Tudatosan, szándékosan figyelmen kívűl hagyva kétségbeesett helyzetét, felsorolja magában, mit kell tennie. Lelkesedést keres, de akármerre néz, kietlen, kiégett pusztát lát. A fullasztó csend egyre nehezebbé válik, de ő megrázza magát újból, és csinál valamit. Bármit. Hinnie kell! Üvöltene, de ajka csak egy néma sikolyt tud megformálni. Beszélni akar. Ki akarja mondani, amit érez! De hát... mit is érez?... Megint mosolyog. és gyűlöli. De elhiszi, hogy őszintén mosolyog. Érzi, hogy átölelik. Belesüpped az ölelésbe, és ostobán tovább vigyorog. Nem veszi észre, hogy a csak csend öleli át. De nem tud megfulladni. Neki nem szabad. Csak mosolyogni a szelíd, gúnyos csendben. És ő mosolyog.

Beki	Előzmény | 2007.09.24. 13:26 - #28

Piros mese - Mit nézel? Manó az ablaknál állt, és piciny arca szomorúan figyelte kedves fáinak hulló leveleit. Hópihe mellé lépett és átkarolta. - A fák... olyan, mintha elhalnának - motyogta bánatosan, miközben szorosan Hópihéhez bújt. Hópihe szelíden elmosolyodott. - De nézd... ők mégsem szomorúak. Nevetnek. - Tényleg - lepődött meg Manó. - De miért? - Mert nem elmúlnak - felelt Hópihe lágyan. - Csak várják a tavaszt.

Beki	Előzmény | 2007.09.24. 13:25 - #27

Éltető színek    A magányos parton jeges szél susogott a platán fák árnyaival játszva. A környék kietlenül és kiégetten meredt a tántongó semmi felé; csak egyetlen, apró házikó dacolt elkeseredetten. A dermesztő fagy gúnyosan nevetve ölelte magához - mármár összeroppantotta jeges érintése; a kicsiny ablakokon be-be sziszegett a védettnek hitt odúba.  A piciny házban egy apró Manó ücsörgött az asztalnál. Kedves arca zaklatottságot tükrözött. Piros, bojtos sapkáját az ajtó melletti fogasra akasztotta; alatta lógott néhol elrongyolódott, ugyancsak vörös színben pompázó köpenye. A hideg ellenére még arra sem vette a fáradtságot, hogy bármit magára vegyen, vagy esetleg begyújtson az unottan ásító kandallóba.  Törékeny teste reszketett az elviselhetetlen fagytól. Elég volt. Vörösen megcsillanó könnycseppjei vékony csíkban szántották végig elgyötört arcát. Egy loccsanás..  Nem értette. Ő... hiszen az előbb még ragyogott minden... vagy vérzett? Mert bár tündöklött, de mintha egy pillanatra az ég is megsebesült volna. De annyira szép volt. Véresen ragyogott, de nem volt keserű. Mert volt fény. Volt miért kinyitni az apró ablakokat reggelente. Olyan szépen énekeltek a madarak olyankor! Gyönyörű volt minden. Élő. Élő!...  Felpillantott. A szürke ég most üresen vicsorgott rá az ablakból. A fák fenyegetően emelkedtek a kicsi lak felé. Ez is más volt. Még soha nem érezte a fákat fenyegetőnek maga mellett. Szerette őket nagyon, ők is őt... most meg mozdulatlanul meredeztek az ég felé. Mintha... elhaltak volna.  Megriadt erre a gondolatra. Kegyetlen, lassan tekergő félelem kúszott fel gyomrából. És akkor hirtelen... őt is elérte a gomolygó, üres köd. Fájdalomtól eltorzult arca apránként kisimult, máskor nevetős pillantása egy szobormerev maszkká változott. Vörös könnyei odafagytak az ajkára, de neki fel sem tűnt. Máskor drágakőként tündöklő tekintete tompultan elernyedt.  Agyában már nem cikáztak rémülten a megértésért sóvárgó gondolatok.  Már nem sóvárgott.  Gépiesen felállt, majd egy polcról papírt vett maga elé. Sokáig állt felette némán, de nem számított. Lassan kihúzta a székét, és újból leült. Órákig pihentette tekintetét a különböző szinű tollakon. Végül, oda sem figyelve, kihúzott közülük egy zöld tintájú tollat, majd szórakozottan forgatni kezdte kezében.    Valami... valami feszítette belül. Fogalma sem volt, hogy mi, de nem foglalkozott vele.  Hirtelen eszébe jutott a vágy, hogy szeressék, hogy nevessen...  Értetlenül állt egykori gondolata előtt. Vágy?  Vágyakozni?... Távolinak és idegennek hatott számára ez a szó. Valamilyen ismeretlen fájdalom hasított az érzékeibe. Megrázkódott. Összevont szemöldökkel a tükörhöz fordult, hátha ott megérti, miért... de a tükörig már nem jutott el. Pillantása üresen kongott a tükör és az asztal közötti sarkon. Mit számít, mi volt az?...  Napokig némán görnyedt az üres papírlap felett; egyszer sem emelte fel a tollat. Nem látta értelmét...  A csend rátelepedett az egész tájra. Odakint lassan hullani kezdett a hó - a selymes takaró nehéz teherként súlyosbodott a meggyötört házikóra. Olykor néha felnyögött - de végül belátta - nem lesz, aki meghallja őt...  Az éjszaka csendjét erőteljes kopogás rázta fel. A Manó lassan az ajtó felé fordította a tekintetét, de nem mozdult. Miért kéne mozdulnia?...  - Hahó! Tudom, hogy itt vagy! Lennél szíves az ajtóhoz fáradni?! - hallattszott egy türelmetlen hang az ajtó túloldaláról. Ez összezavarta. Ki keresné őt? Soha, senki nem kereste semmiért...  - De most kereslek, és unom, hogy itt kell kinn várakoznom! Nah, nyisd már ki! - felelt az idegen mogorván a ki nem mondott szavakra. A Manó meghökkent. Felállt - bár a napokig tartó ülés után ez nem volt egyszerű hadművelet -, és az ajtóhoz bicegett. Rátette a kezét a kilincsre.  - Ki vagy te? - kérdezte teljes érdektelenséggel.  - Nyomd már le azt a kilincset! - mordult fel az idegen ingerülten. A Manó kitárta az ajtót - és ezzel egyidőben eltátotta a száját. A házikóba beviharzott egy hópehely - de olyan vakító ragyogást árasztott magából, hogy a kandallóban azonnal fellobbant a tűz, és vidám ropogásba kezdett.  - Nah végre! - pöfögött a hópehely fennhangon. - Az ember azt hinné, hogy ennyit utazik, legalább az út vége olajozottan megy. De nem, neked könyörögni kell, hogy méltóztass megmozdulni. A Manó még mindig tátott szájjal, kábán állt vele szemben, és képtelen volt megszólalni. Az ajtó ezt látva vállatvont, és becsukódott saját maga.  A hópehely otthonosan mozgott a házban. Méltatlankodása után most meleg mosolyt küldött vendéglátója felé, majd azonnal munkához látott. A seprű vígan táncolva járt a nyomában - a por és a keserűség egy pillantás alatt a semmibe foszlott. A tányérok nevetve gurultak az asztalra, és megteltek ínycsiklandozó étellel.  A Manó végre becsukta a száját. Majd szólásra nyitotta. De megint becsukta. Mit kellene mondania? Nem tudta nem észrevenni - a kicsi házban minden sokkal színesebb lett. Olyan... ismeretlenek voltak ezek a színek. Olyan különösek... olyan... gyönyörűek.  A hópehely ragyogása mindent elárasztott - és minden ismét élővé vált. Minden ragyogott. De ez a ragyogás más volt, mint amit a régi énje olyan rajongva imádott. Ez szelíd volt. És átölelte őt.  - Ki vagy... te? - kérdezte nagysokára, nyögve. Még mindig az ajtó mellett állt - de a kis házra szinte rá sem lehetett már ismerni. Legnagyobb meglepetésére most kopottas, öreg köpenye víg fütyörészés közben varrni kezdte önmagát.  A hópehely felnézett. Édes pillantásától reszketni kezdett, és rettentően kábának érezte magát.  - Ó, persze. Azt hittem, tudod. Hópihe vagyok. Óóó... de hát az... az nem lehet...  - Miért ne lehetne? - kérdezte szelíden Hópihe. Odalépett a Manóhoz, és lágyan végigsimított az arcán.  - Én... én... - hebegte a Manó értetlenül. Nem értette. Mik ezek a színek? Ismerős ismeretlenek...  - Ne félj emlékezni - felelt Hópihe kedvesen. - Érzések.  - De hát... az fáj... - motyogta ostobán a Manó. Nem mert a Hópihe szemébe nézni.  - Nem fáj. Élővé tesz.  Meleg csend telepdett a szobára. Lassan, remegő térddel ismét Hópihére fordította a pillantását. Alaptalan volt a félelme. Nem foszlott el a semmibe, és nem tűnt el a valóba tünedező villanásként... ott állt vele szemben, és szeméből ragyogó szeretet sütött - felé. Felé!...  Hitetlenül kapta el róla megint a tekintetét. Kimeredt az ablakon. A havas partról a nap gyermeki örömmel kacagva kacsintott vissza rá. Az ablak felett logó jégcsapokról lecsüngő vízcseppek mosolyogva integettek neki.  Hópihe csak állt mellette csendesen, és békésen várta, hogy a Manó ismét ránézzen. Aztán csak nézték egymást... apránként elvesztek egymás mély pillantásában... aztán a Manó kicsi, piros arcán felragyogott a mosoly... ami ugyanabban a különös, gyönyörű színben játszott, mint ami ragyogóvá tette az egész világát.  Hópihe leakasztotta a fogasról a Manó sapkáját, lágyan a fejébe húzta, majd megfol

Beki	Előzmény | 2007.09.24. 13:21 - #26

Elárvult ragyogás         - Kérem... kérem szépen...           A felkavarodó esti csendben elhaló suttogás parázslott fel. Némán, árnyék nélkül. A reménytelenség ordító közönye fel-felsziszegett az kiszáradt fű csomók mélyéből.     - Kérem... kérem szépen...           Ismét és újból...     Annyira fázott. És hogy mit kellett volna várnia?... hogy... várhatott-e egyáltalán valamit... Nem, ő ezt igazán nem tudta. Honnét is tudta volna, hiszen... nem erre nevelték... nem erre született. Őt mindenki csodálta, mindenki körülrajongta... szelíd tökéletességét gyermeki naivitása tette még teljesebbé, míg ragyogó boldogság fonta körbe mindazokat, akik valaha egy pillantást vettetek rá... Most mégis itt van, egyedül és árván, miközben tagjait egy ismeretlen, iszonytató fájdalom járta át. Az egész tudata lassú kábultságba kezdett merevedni, míg elkeseredetten próbálta megérteni a miérteket...     - Kérem... kérem szépen...           Halk... gyenge... remegő... szavak...     Egyáltalán... hogy került ő ide? Hogyan történhetett ez meg... - és éppen vele...?           Egyre tompuló érzékeiről megpróbálta lerázni a sűrűsödő ködöt. Nehezen ment, de apránként homályos emlék-foszlányok villantak be elé.     ...egy nevető... pillantás...     ...ártatlan... szikrázó... ragyogás... A sötétség visszarántotta a kínzó realitásba. Értetlenül, tágra nyílt naivitással, kétségbeesetten pásztázta a kietlen ürességet, ami körülvette. Mi ez az egész? Hol romlott el minden?           Halványan felsejlett még néhány kép, melyek közül egy sem volt keserű...     ...egy reményteli, izgatottan mosolygó fiú nézett le rá... drága szavakkal lágyan susogva becézte őt... karcsú testét finoman átfogva karjaiba zárta...     ...a melegsége...     ...a szerelemtől lángoló pillantása...           Jóleső borzongás futott át sajgó testén, amit egy fagyos, kegyetlen fuvallat könyörtelenül messzire űzött.     - Kérem... kérem szépen...           Tágra zárt szemek... Riadtan figyelte a föléje tornyosuló baljós árnyakat. Már egész testében reszketett, vékonyka hangját elnyelte a harsogó mélység. Csak ez az izzó fájdalom szűnne kissé, és láthatna tisztán pár pillanatig...!          A percek múlásával lassan, foltokban tünedezni kezdett az égető kín - ezzel együtt lélegzete szaggatottabbá, lángolóbbá és nehézkesebbé vált; időről időre eszméletét vesztette.     Felriadva megrázta magát - illetve csak rázta volna, de már szinte teljesen bénává gyengült. Nem bírta ez a tehetetlenséget, nem bírta ki ezt a hideg ürességet...     - Kérem... kérem szépen...           Reszkető félelem... Kétségbeesett nyöszörgése immár szinte hangtalanul sikoltott az éjszakába.           ...itt álltak együtt a fiúval; ő ártatlanul és boldogan kacarászott, izgatottan várva a csodára... hogy megpillanthassa annak a gyönyörű lánynak a tökéletes alakját, akire a fiú oly hevesen dobogó szívvel, reménytelin várt...     Aztán...           ...a fiú egyre halkabb lett... már alig nézett rá...           ...ahogy teltek a percek, az arcára kiült a rideg fájdalom... kietlen, keserűen üres tompultság jelent meg fekete íriszében... végül pillantása megfagyott, és az ő törékeny testét elhajította a sárba...     - Kérem... kérem szépen...           Meghasadt remény... Csendesen felzokogott, könnyei némán folytak le szépséges, elgyötört arcán.           Miért történt mindez így? Mi volt a vétke, amiért ezt érdemelte? És a tünemény... a lány... miért nem jött el? Hiszen ő csak szeretni akarta... a fiút... a lányt... a szerelmüket... a csodát...     Az ég megdördült; egy ragyogó villanás szelte ketté a kormos éjszakát. Hűlő teste megvonaglott a rettegéstől és a keserű értetlenségtől... arcára lassan ráfagyott a reménytelenség jeges érintése...     - Kérem...           Ziháló csend.     Az esőcseppek lassan cseperegni kezdtek; bámészan álldogálva körülvették. Tátott szájjal, meglepve figyelték törékeny, dermedő alakját; egykor szikrázó pillantása tátongó szakadékként meredt a szikár semmibe. Egy piciny csepp lassan közelebb kúszott hozzá, mosolyogva fölé hajolt, végigsimított megtiport testén, majd egy lágy csókot lehelt keserű vonásaira. Tagjait átjárta a hitetlen ragyogás elárvult emléke... kivérezve, zihálva felpillantott, és egy drága arc, egy piciny csepp ragyogva tündökölt szeme tükrében...           ...és látni vélte ismét és újból a szikrázó ragyogást... Szája erőtlen, de mégis boldog mosolyba húzódott, majd lassan halotti keménységbe merevedett...     - Köszönöm...           Elárvult ragyogás... A zúgó szél még hosszan visszhangozta az utolsó, boldog pillanatot, míg az eső zokogva borult egy kitaszított, vörös rózsaszál élettelen alakjára... *Nyugodj meg édes, nyugodj meg...           ...mert együtt halunk meg.*

Beki	Előzmény | 2007.02.15. 10:31 - #25

Jóéjt... Tündéri apró léptek harsanása rázta fel a tündöklő csendet... Sírsz? Édes illúzió. Higgyek neked? És ha nem... mégsem... ha nem igaz... Meghaltam? nem fogsz elengedni, ugye? azt mondod, nem is akarom a szabadulást tőled? Lehet... Nyugodtság... lágy álom... csobbant a víz, amikor beledobtad, újra és újra... nem hallom... érzem! fodrozódik, elsiklik a távolba... újabb csendes mélység rázkódik össze. meddig tart még ez? meddig tarthat? miért van, hogy jobban tudod, mit akarok? honnét tudod? az értetlenség glóriája lebeg körbe. hazudok... persze. Hiszen teljes egészében értem. Hogyne érteném. Hiszen pont ez rémiszt meg. Hogy én tudom... ...és te is... akarlak, kívánlak! de miért?? mondd meg, miért? Miért nem felejthetlek egyszerűen el, mint egy távoli szerelmes pillantást? Miért nem téphetlek ki magamból, mint egy rég elfeledett múltbéli érintést? Miért fonsz körbe, ismét, újból... vágyom rád... a fogaim is összekoccannak a dermesztő hiánytól... drága kegyetlen kedves... édes Gondolat... te nem segítesz rajtam... bárhogy süvöltök... elég... elég volt... engedj el... reszketek... Nem tudom, mit kéne tennem. El akarlak üldözni, de te halkan rámkacagasz... nem vagy gúnyos... akaratos naivitásom mulattat.... fáradt vagyok... elernyedt tagjaim sóhajtva hörögnek utánad, de te lágyan mosolyogva elhúzódsz, csak az arcom simítod végig melegen... beleborzongok érintésedbe, fagyott vérem hevesen lüktetni kezd... nem akarlak többé látni... éles, tündöklő nevetés harsan fel a néma, megszokott félhomályban... ...jóéjt, kedvesem...

Beki	Előzmény | 2007.02.03. 16:01 - #24

Válasz           - Gondolod, hogy most jó lesz? A süvítő szél elszökelt mellettünk, mikor az esti szelídségben egymás mellett pihegtünk.           Jó ideig nem felelt, lágyan, szótlanul figyelt engem. A csend békésen lebegett körülöttünk. Vártam a válaszára, sóvárogva, örjöngve, vágyódva; azt kívántam, bár üvöltené és ordítaná és tombolná és kiáltaná, hogy...           A kiüresedett fák játszi hangon meredeztek felénk, és én ereimben éreztem a lüktetésük mélységét. A levegő jegesen hasított a tüdőmbe... megrázkódtam. Izgatottan fészkelődni kezdtem, és türelmetlenül nyugodtan hátradőltem.           Ő még mindig nem felelt, igazából meg sem mozdult. Tudtam, hogy várnom kellene, de...           Ő olyan szép volt. Elmélázva, csillogó szemmel, mohón faltam arcának minden apró vonalát, mintha most láttam volna először. Pedig...           Nyeltem egyet. Ajkam zavarodott mosolyba húzódott, ahogy végigtekintettem rajta. Ezüstösen megcsillant meglebbenő hajkoronája a kacagó tündérfényben.           Olyan lágy volt, olyan kedves... Elszorult a torkom. Ilyenkor mindig... utáltam érte magam, gyűlöltem!!... Ez az érzés hirtelen esztelen keserűséggel fogott el. Miért... miért gyengülök el?!           Magamban halkan szítkozódva mereven bámultam a sötét fák közé. Magabiztos nyugalmam elfoszlott, vörös szikrák pattogtak fel a karcos némaságból.            Már nem is akartam a választ, rohanni akartam, el innen, vissza se nézni, hogy ne is lássam őt többé...           Fel akartam állni, de ekkor hirtelen...           Fagyos érintését éreztem a bőrömön. Dühöm elpárolgott, helyét ismét ólmos üresség vette át. Megráztam magam. Hiszen... hiszen ezt most nem lehet... nem erről volt szó... nem ezt ígérte...           Az arcára néztem... de már nem volt ott. Talán a képzeletem káprázott... Mellettem a padon egy ábrándos víztócsa csendesen sziszegett felém. Halkan megérintettem; gyöngyöző kacajjal fonta körül az érzékeimet. Remegve megborzongtam. A vízcseppek játékosan futottak fel az ujjaimra.             Elnevettem magam... nevetésem gyermeki őszinteséggel visszhangzott a magasba, a Sötétség pislogva bújt a lábamhoz. Finoman húzni kezdett maga felé, de arcába hulló könnyeimtől fintorogva, sértődötten húzódott a sarokba, és durcásan duzzogva szúros pillantást lövelt felém.           Éledező mosollyal, bocsántakérően néztem rá, de nem voltam képes felé hajolni. Most nem...           Megváltozott a kép, emberek siettek felénk, és a Sötétség bosszúsan elvonult mellőlem. Utána fordultam, kinyújtottam felé a kezem, de ajkamon még mindig ott játszott az a különös, mindent elsöprő, zavarodott, értetlen mosoly...           Súgni akartam felé, mondani neki, hogy nem akartam megbántani, hiszen társam volt...           Tétován elindultam utána, de pár lépés utána két erős kar lágyan magához vont, és szelíd erőszakkal maga felé fordított, el a keserű kedvestől...           Az ő arca más volt, forró és édes... Szemében szelíd mélység lángolt, csendesen vágyódva szorított magához. Én gyermeki áhítattal néztem fel kedves alakjára, és őszinte csodálattal hagytam, hogy kézen fogjon, és láttassa azt, mit senki más nem mutatott még meg soha...           Új világ volt, lágy és meleg, és nem féltem az elvesztésétől... minden olyan különös színekben játszott, sziporkázó és harsogó... körbefontak minket, és mi nevetve feküdtünk fel édes szárnyaira, és önfeledt érzésünkben lebegtünk a tünedező valóban...           És akkor... már tudtam a választ.

[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]