Témaindító hozzászólás
|
2005.11.02. 14:26 - |
ide más verseket rakok be, amiket nem én követtem el... ha másnak van szép, azt is szívesen fogadom. |
[31-12] [11-1]
Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanul, és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.
Pilinszky János |
Csak Egy Szó
Szűk szobában egy gyertya ég A világ messze, csak Te és Én Égő arcunk összeér
Kint hűvös árnyak, köd szitál A hangtalan éjben senki sem jár Csak néma imáink vágya száll
Kezedben rózsa, tiszta hófehér De bíborban úszik majd az egész éj Mikor könnyek között a kétség utolér
Felszáll a hajnal, gyertyánk elég Egy utolsót lobbanva erőtelnül még Lángja füstöt lehelve némán véget ér...
Csak egy szó hiányzik: a kimondatlan És elmúlik minden, most hallgatsz velem De a csendben érzem szívednek sóhaját És látom arcodon mit tesz velem Ez az érzés, ez a kegyetlen Itt van mindenem egyetlen percben
ismeretlen szerző |
Rejtettelek
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága virulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szívemben, s bordáid szép ívét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélegző csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten szorítlak száz karomban.
Radnóti Miklós |
Kellesz nekem
Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak, Tikkadt virágnak, mint a viz szeme. Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak, Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.
Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre, Sötét fű után, ha eső, szél veri. S ezer ház súgja délibábnak: térj be, S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.
Úgy nézek rád, mint viz-csepp néz az égre Irigylő vággyal vén felhőkre lát, És hogyha feljut, titkon, lopva, félve Anyjában nézi vágyva önmagát.
Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este, Mint vad csikónak fékező hurok, Ezernyi vágyam téged vár keresve, S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.
Fáy Ferenc |
Hogy mondjam el
Hogy mondjam el, hogy mennyire fáj Elszakadni némán, dacosan szótlanul, S hogy mily kínlódva hallgat a szív Ha már gátak nélkül tombolna vadul, Ha annyi hazug szó után csak egyet, Egy utolsó hangot jajdulna fel, Hogy örökké szeret, amíg csak él Oh mondd, hogyan mondjam el? Hogy mondjam el, hogy te is megértsd Mit magam sem tudok, csak üvöltve rág, Hogy nélküled tovább én sem vagyok, Nincs nekem jövő, nincs nekem világ Nincs nekem hajnal, nincs nekem este, Se pokol, se meny, se bűnös földi lét, Se mosoly, se könny, se érzés, se hang Csak az öröké bántó, szakító messzeség? Hogy mondjam el, mire nincsen már szó, E bűvös haláltáncot, hogy daloljam el, Hogy érezd te is, mi lényemben forr, Mi újra és újra zord életre kel. Mit az ismerhet csak, aki hiába szeretett, Azt a sohasem őszinte Isten Veled-et, Melyet kimondani fájó, mert oly végtelen, S mert önmagát tagadni a szív képtelen, Most nem hazudom, hogy majd elfeledlek, Csak egyetlen szót írok: Szeretlek, Szeretlek.
ismeretlen szerző |
Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod, szemedből boldog álmok édes derűje árad, lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok, fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.
Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban a szíved néha-néha hangosabban dobban, hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly. Még biztatod magad, hogy jönni fog talán, de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik, szemedből könny után könny törületlen szivárog, s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod, szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris, már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.
ismeretlen szerző |
Tétova óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megtestesült csigaház. A holdtól citromos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezeim felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még ? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a terítőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert veled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felém int, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ. S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, mély, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Radnóti Miklós |
Elmélkedés
Ha itt lennél, tudnád. De nem vagy itt. S ha máshol vagy, akkor seholse vagy. Ha seholse vagy, akkor nem is létezel, Semmi vagy. S a Semmi oly végtelen nagy, míg hangod ideér: fényév, kétezer. De hogy van hangod, ha nem is létezel? A Semmi szól hozzám a távolon át? Szerelmünk tehát áttörheti a Megismerhetetlen titkos falát? S ha megszűnik korlátnak lenni a Tér, és hangod végülis csak ideér, miért nem halhat meg az idő, hogy hangoddal együtt érj ide Te, S hogy megmondd: a fehér most miért fekete?
Nagy Tünde |
Tél
Elönt egy sápadt, ezüst bódulat - Szemeid fényébe temetem arcomat. Jéggé fagyott szikrák táncolnak hátamon - Bolond, fáradt fejem megpihen válladon.
Szívemet átfúró olvadó jégcsapok - Bekopog hozzád egy hópehely - én vagyok. Szabályos kristállyá fagyott kusza vágyak - Táncolnak a falon a holnapi árnyak.
Mindjárt ma lesz és elfog a rettegés: Túlél-e minket a folytonos tettetés? Válaszra várok, de két szemed zárva - Sötétben bolyong egy didergő árva.
Nagy Tünde |
10 1/2 dolog, amit utálok benned
Utálom, ahogy nagy komolysággal zuhanyzol, sziszegve; idegesít, hogy a tisztaság néha mégis ismeretlen neked. falra mászok ezredjére végigmosolygott sztorijaidtól, és nem bírom nézni, ahogy a kanalat fogod. . . . Utálom a féltve őrzött tulipán fekete szirmait, melyek az elrontott szerelem illatát lehellik, s gyűlölöm a táskámban felejtett vallomást, melyet úgy olvasgatok, mint a napi áldást. . . . Utálok minden ölelve megélt pillanatot, minden csókot, minden nélküled ébredt napot, legjobban pedig azt utálom, hogy miattad volt minden álmom, és hogy még mindig várva-várom, hogy egyszer majd újra rád találok, és én leszek majd minden - valóra vált - álmod.
Gazsó Ágnes
|
Tudod, hogy elökött magától Gyűlölöd, és mégis kívánod. őrült, vad álmokat varázsol, Megátkoz, és máris megbánod, hogy megszülettél.
Fájón égetnek az izzó könnyek, Szenvedésedet ő okozza. Nem hallgat rád, nem is ért meg, Pedig őt is magány kínozza fájdalma lettél.
Már ne keresd őt, elment régen, Nem találod, minden hiába Szenvedésed nem érhet véget. Hová mentél? Csak a halálba menekülhettél.
Már vége van, nem érzel semmit Csak fekszel ott, fájdalmak nélkül. Néha egy emlék beléd hasít, Távozó lelked beleszédül. Kedves, mit tettél?
Dudás Éva |
Válasz
Ne félj, ha az undor feszítő ráspolyai súrolják lelked aranyát. És ne félj, ha az értelmetlen közöny megöl. Nyugodj meg Édes, nyugodj meg... mert együtt halunk meg.
Asztalos Zsolt |
Ordítok a világba
Ordítok a világba, hogy ne halljak semmit belőletek. De számat szó nem hagyja el. Nem szól már semmit, csak csendben van és szenved.
Asztalos Zsolt |
Szándék nélkül
Mit tegyek, ha már nem szól a harang, És a kozmoszban is csak ócska nyeglék Tünedeznek az ezüstszínűre foncsorozott tükörben? Kimondhatatlan szándékok, és akaratlan akarások Repkednek fényes szárnyakkal felettem, S csak egyre tűnődöm Na' Conxypánon, Ami már oly távol került tőlem, Mint a tavaszi pirospontok árnyéka.
Szememből könny csordul ki, Mikor erdei rossz pontok kotyognak értelmetlenül, És lelkem megnyugszik a sárga fényben cikázó Réti pirospontokon.
Mikor hal szellők suhogása üti meg a vérvörösre festett rímeket, Akkor sem fogod megérteni mi a zene, És mit jelent a havas faágakkal játszadozó Mazochista szél, Mely beleordít az értelmetlen közönybe...
Asztalos Zsolt |
Görcsben...
Görcsösen leteszem megfáradt terhem, leokádom mocskos életem, kiégetem a megmaradt verses papírokkal lelkem...
Minden olyan merev és magányos színekben játszik előttem tarka szárnyakat... Önzően bámulom méla tekintetem arcrezdüléseit, hirtelen egymásba nézünk, én pedig behúnyom a szemem...
Asztalos Zsolt |
Hideg van
Szám szélén keserű dermedt epe remeg... Didergek... Félszeg kezeimmel próbálom felvenni kikölcsönzött álruháimat, próbálom elsimítani a görcsös lelkem felszínét, próbálom kitölteni a nyomasztó tél űrt a szívem zugaiban...
Értelmetlen kínlódások után megtelve vízzel belémfagy a mozdulatlanság, S könnyeim árva patakokban csobognak le hófehér rémült arcomon.
Ha nem mondok semmit, hisz még összetörném kővé fagyott testem, s a pattogó szilánkdarabokon kihűlt vérem folyna.
Közben kezeimet szemem elé emelem, fejemet lehorgasztom, bedugom fülemet csendesen várva a Termetőre...
Asztalos Zsolt |
CL. szonett
Mily erő adja iszonyú erőd, hogy te irányíts, te, érdemtelen? hogy megesküdjem: nem ragyog az ég, s meghazudtoltasd két látó szemem? Aljasságod miért olyan tetszetős, hogy, bár tetteid elriasztanak, bünöd vad s édes varázsa legyőz lelkemben minden jót és igazat? Ki tanít, hogy lángom szítsa ami igaz okot szem és fül súg ellened? Óh, bár, mit más megvet, azt szereti, ne vesd meg, mint más, érte szívemet. Szeretlek, s ha nem vagy rá érdemes, még jobban megérdemlem, hogy szeress.
William Shakespeare |
Ráchel siralma
Puha fejér ágyam hullámos redőin Mily szépen alusztok, én szép csecsemőim: Édes-é az álom...? Unszoló emlőmet elfogadni késtek; Balgatag reménnyel várom ébredéstek - De hiába várom.
Ah! hiszen nem fogtok ébredni, - tudom már, - A ti nyúgovástok több a nyúgalomnál, Tudok mindent - jaj - jaj! Nevető szememre nem nevettek vissza, Gőgicsélő szómra nem rebegtek vissza Csókra késztő ajkkal.
Halva vagytok, halva. Ime, itt a mély seb: Mintha nem lett volna elegendő kisebb Ajtó a halálnak! Mintha gyenge csírát egy ujj nem letörne - Mintha kis galambfi nem meg volna ölve Kit sziven nyomának!
Oh, hadd csókolom meg e vérző sebajkat, Mely, égre kiált bár; iszonyúan hallgat, - Oh, hadd mossa könnyem! Kiálts fel, te nyilt seb, bosszuért az égre, Hogy kegyetlen szerződ meglakoljon végre, Lakoljon meg szörnyen!
Mi haszna! mi haszna: nincs már nekem fiam! - Folyna bár miattok bosszuló vérfolyam; Föl nem ébrednének: Azt a kis patakot, mely a szivet hajtja, Ha egyszer elapadt, ki nem pótolhatja Óceánja vérnek.
Iszonyú Heródesz! ha már eltökéléd Ártatlanra fenni pallosodnak élét, Miért bíztad másra? Szomjazó szemekkel mért nem jövél magad? Talán kőszivedből enyhe forrás fakad, Irgalom forrása.
Oh, ha láttad volna... oh, fiaim, lelkem! - Lerogyék előtte, sírva térdepeltem A vad pribék előtt; Kértem hogy ne bántsa, mondtam, ne ölje meg, Mert enyéim e szép ártatlan kisdedek: Hiába kértem őt! -
Sirt a vad poroszló, szemei könnyeztek; Azt hivém nem bántja, azért áll oly veszteg; Feledém, hogy szolga: Ha te könnyezél ott, keményszivű király, Egy fiait féltő anya fájdalminál - Meg nem ölted volna.
Bethlehem leányi, kik anyák voltatok, Ne irígyeljétek e kettős bánatot, Ne irígyeljétek: Ha nem volt oly büszke jogotok remélni Mint Ráchelnek, ím a bánat is felényi Részben jut tinéktek.
Temetés lesz holnap. Jertek el, oh jertek! Látogassuk együtt a temetőkertet; Nem irtózom többé; Fektessük le halvány gyermekimet szépen - Kik alusznak immár az Úrnak kezében, Fiaitok közzé.
Íme, a szép tavasz kiesett az évből, Egy nemzedék holt ki az emberiségből, Nyugszik temetőben; Serdül Bethlehemnek, felnő számos ifja: De egynek se lészen születése napja E két esztendőben.
Hah, de mily panasz, hogy e kor méhe meddő! Íme, látok, látok... megnyílt a jövendő Távolban, közelben: Kiről annyi jósnak zenge ihlett szája, Megszületett, érzem, Júdának királya Kicsiny Bethlehemben!
Zsarnoki féltésed vérengzése volt ez: De tudd meg, de tudd meg, vérszopó Heródesz, Hogy ő nines elveszve! Napjaid számítvák, megifjult az idő, És, kitől rettegsz, nem féli fegyverid ő, Az Ige, az eszme!
Arany János |
Kertben
Kertészkedem mélán, nyugodtan, Gyümölcsfáim közt bíbelek; Hozzám a tiszta kék magasból Egyes daruszó tévelyeg; Felém a kert gyepűin által Egy gerlice búgása hat: Magános gerle a szomszédban - S ifjú nő, szemfödél alatt.
Kevés ember jő látogatni, Az is csak elmegy hidegen: Látszik, hogy a halott szegény volt, Szegény s amellett idegen. Rokonait, ha van rokonja, Elnyelte széles e világ; Nem nyit be hozzá enyhe részvét, Legföljebb... a kiváncsiság.
Műhely körűl a bánatos férj Sohajtva jár, nyög nagyokat; Ide fehérlenek deszkái, Épen azok közt válogat. Amaz talán bölcső leendett, Menyegzős ágy eme darab: Belőlük elhunyt hitvesének Most, íme, koporsót farag.
Siránkozik a kisded árva, Amott sir öntudatlanul; Ha nő szegény, az életkönyvből Nehéz első betűt tanul! Ölében rázza egy cselédlyány, Duzzogva fel s alá megyen: "Sirj no, igazán sírj!" kiált rá, S megveri, hogy oka legyen.
Kertészkedem mélán, nyugodtan, A fák sebeit kötözöm; Halotti ének csap fülembe... Eh, nékem ahhoz mi közöm! Nem volt rokon, jó ismerős sem; Kit érdekel a más sebe? Elég egy szívnek a magáé, Elég; csak azt köthesse be.
Közönyös a világ... az élet Egy összezsúfolt táncterem, Sürög-forog, jő-megy a népség Be és ki, szűnes-szüntelen. És a jövőket, távozókat Ki győzné mind köszönteni! Nagy részvétel, ha némelyikünk Az ismerőst... megismeri.
Közönyös a világ... az ember Önző, falékony húsdarab, Mikép a hernyó, telhetetlen, Mindég előre mász s - harap. S ha elsöpört egy ivadékot Ama vén kertész, a halál, Más kél megint, ha nem rosszabb, de Nem is jobb a tavalyinál.
Arany János |
Mint aki a sínek közé esett...
Mint aki a sínek közé esett...
És általérzi tűnő életét, míg zúgva kattog a forró kerék, cikázva lobban sok-sok ferde kép, és lát, ahogy nem látott sose még:
Mint aki a sínek közé esett... a végtelent, a távol életet búcsúztatom, mert messze mese lett, mint aki a sínek közé esett:
Mint aki a sínek közé esett - vad panoráma, rémes élvezet - sínek között és kerekek között, a bús idő robog fejem fölött, és a halál távolba mennydörög, egy percre megfogom, ami örök, lepkéket, álmot, rémest, édeset:
Mint aki a sínek közé esett.
Kosztolányi Dezső |
[31-12] [11-1]
|